Másnap fejfájással ébredtem. Biztos voltam benne, hogy nem az előző esti alkohol, hanem a hirtelen jött hidegfront miatt, ami viharos szelet és kiadós esőt hozott. Még a média is azt sulykolta, hogy jaj a frontérzékenyek-nek, migréneseknek, időseknek. Ki nem állhatom, amikor az időjárást is bulvárhírként tálalják, de most volt benne valami. Minden mozdulatra hasogatott az agyam. Hajnal felé, amikor elkezdett esni, a gyerekek, mint egyébként elég gyakran, kiabáltak álmukban, Palkó alvajárt. Nem tudtam kialudni magam. Alighogy reggel kikecmeregtünk az ágyból, csörgött a telefon. Márti mami hívta Norbit. Józsi papát újra be kellett vinni a kórházba. Biztos a hirtelen jött hidegfront is hozzájárult, hogy rosszul lett. A szíve és persze a veséje. Szerencsére most nem az intenzívre vitték, csak a nefrológiára. Norbi bement hozzá, de nemigen tudott beszélni vele, mert Józsi papa nagyon gyenge volt, a gyógyszerektől pedig kába.
Két nap múlva, kedden, pont a házassági évfordulónkon indultunk a tengerre, ezért úgy gondoltuk, hétfőn mindannyian, Bettiékkel együtt bemegyünk a papához a kórházba. Sokkal jobban volt, mint vasárnap, és nagyon örült nekünk. Kifejezetten élvezte, ahogy a gyerekek felforgatják a kórházat. Minden igyekezetünk ellenére sikerült kétszer-háromszor végigrohanniuk a folyosón, benyitni más szobákba, tologatni az állványos infúziót, nyitogatni a szekrényeket, leszedni a lázlapot. Amikor a gyerekek megbolondulnak, Betti is teljesen átmegy gyerekbe. Rájuk szólt ugyan, de teljesen hiteltelenül, hiszen jobban élvezte a hajcihőt, mint maguk a gyerekek. Végül sikerült őket egy csomag dugi nápolyi segítségével leültetni körben Józsi papa ágyára, cipő nélkül, mert persze fel akarták tenni a lábukat. Betti gyorsan csinált róluk egy képet.
Kérdezgetni kezdték Józsi papát, hol fáj neki, újra kivágják-e a hasát, mennyi doboz gyógyszert kell bevennie, hova kapta a szurit, és mikor fog meggyógyulni. Józsi papa türelmesen válaszolgatott, de láttunk, hogy hamar fárad. Nehezen vette a levegőt, és már csak bólintott egyet-egyet, vagy csendben mosolygott.
‒ Ideje mennünk gyerekek ‒ állította fel Norbi a csapatot. ‒ Apa, gyógyulj meg hamar. Egy hét múlva jövünk haza. Addigra legyél otthon.
Józsi papa legyintett, és bepárásodott a tekintete.
‒ Érezzétek jól magatokat.
‒ Hozunk majd neked gyógyító tengervizet üvegben! ‒ mondta Palkó és megpuszilta Józsi papát.
Papa erre nem szólt semmit, csak magához ölelte Palkót, majd egyesével mindegyik unokáját. Norbit, Bettit, és engem is magához intett, mindegyikőnket megszorongatott, amennyire telt tőle. Engem sosem ölelt még meg, puszit is ritkán adott. Éreztem, hogy gombóc kerül a torkomba és kerülget a sírás. Betti el is pityeredte magát, és Norbi is szorosra zárta a száját.
‒ Na, menjetek. Mindjárt jön a mami, nem leszek egyedül. És érezzétek jól magatokat. ‒ Elhalkult a hangja. ‒ Mindig! ‒ tette hozzá suttogva, de lehet, hogy ezt csak én képzeltem.
Megmagyarázhatatlanul sajgott a szívem, ahogy elhagytuk a kórházat.
A gyerekek kint újra szaladgálni kezdtek, mi meg rohantunk utánuk, nehogy egy autó elé fussanak. Egész szép idő lett, úgyhogy amíg Norbi elment még egy utolsó bevásárlókörre és pénzt váltott, Tomi pedig hazament összerakni a nemrég szétszedett új használtautó szerzeményét, a gyerekekkel, Bettivel és Olivérrel elmentünk a nagyjátszótérre. Amíg a gyerekek játszottak, mi Józsi papáról beszélgettünk. Lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy pont most megyünk nyaralni. De Betti megnyugtatott: az orvosok szerint rendbe fog jönni, a kezeléstől jobban lesz, pár nap és hazamehet.
***
Úgy terveztük, kivételesen nem hajnalban indulunk a hosszú útra, hanem kialusszuk magunkat, úgyis éjszakába nyúlóan pakolni fogok, és kényelmes tempóban, ráérősen fogunk utazni. Kedden, az indulás reggelén normál időben ébredtünk. Nehéz volt elhinni, hogy nyaralni megyünk, ugyanis sötét felhő uralta az egész eget, és ömlött az eső. Ám az időjárás-jelentések szerint az Isztrián ragyogó idő volt, igaz, nem negyven fok, csak harminckettő. Most viszont pulóvert és hosszúnadrágot kellett felvennünk, hogy ne fázzunk.
Amíg reggeliztünk, Norbi elkezdte lehordani a táskákat a garázsba, az autóba. Felvett magára három utazótáskát, hóna alá pár polifoamot, kezébe egy-egy kajás-szatyrot. A szűk pincelépcsőn alig fért el, de inkább szenvedett, mintsem többször kelljen fordulnia. Ősszel, a fa behordásánál ugyanezt szokta csinálni: egy egész hegynyi kuglit rak a talicskára, én megmozdítani sem tudnám, és nagyokat nyögve tolja le a pincébe. Néhányszor legurul a kupac fele, olyankor szitkozódik, de csak azért is ugyanannyira megrakja a következő fordulót is. Most is kapacitása határán volt a táskákkal, így még jobban meglepődtem, amikor úgy jött vissza a szobába, hogy semmit nem tett le.
‒ Bokáig ér a víz a garázsban ‒ jelentette be, és lerázta magáról a cuccokat a nappali közepén.
‒ Jaj, ne, már megint? Hogy a francba?
‒ Elfelejtettem bedugni a szivattyút.
‒ Ó, hogyaza! Akkor most mi lesz?
‒ Hát, apám most nem tud jönni segíteni.
***
Pár évvel ezelőtt ‒ Palkó három és fél, Misi másfél éves volt ‒, szintén felhőszakadásban indultunk nyaralni. Akkor hajnali négyre terveztük az indulást, hogy az egész napot már a parton tölthessük, de ugyanígy, csak induláskor vettük észre, hogy elárasztotta a mélygarázst a víz. A lejárón ömlött le az összegyűlt esővíz, és az ajtó alatti fél centis résen át akadálytalanul folyt be a garázsba. Minden vízben állt, a fűnyíró, a biciklik, a szekrények, a tűzifa, és még a nagy mélyhűtőláda is, a pince legbelső sarkában. Norbi akkor rögtön az apukáját hívta. Józsi papa hajnali ötkor meg is jött, hozott szivattyút, amivel az üres, szomszéd telekre vezették át a vizet, és még így is órákig merték vödrökkel is. Akkor egy nappal később indultunk, mert az elázott holmikat is ki kellett hordani, és nyitva kellett hagyni a garázst, hogy valamennyire ki tudjon száradni. Az eset után Norbi ásott egy aknát a garázsbejárat elé, profi vízelvezetéssel, benne egy automatikusan bekapcsoló búvárszivattyúval – ami viszont, ha nincs bedugva, akkor ugyebár nem működik.
‒ Áthívom Gábort, Kopit és Lacit ‒ mondta Norbi, miután bedugta a szivattyút. ‒ Négyen hamar végzünk.
Persze nem végeztek hamar. Délben megettük az útra összekészített szendvicseket. Kopi felajánlotta, hogy induljunk el, majd ők befejezik a munkát. Addigra Nóra is ott volt a két lánnyal, velük a már csak centinyi vizet próbáltuk söprűvel kiterelni a garázsból. Laci megígérte, hogy amikor átjönnek majd macskát etetni, itt maradnak kicsit játszani az udvaron, és addig kinyitják a garázst, hogy szellőzzön. Elnyomtuk a lelkiismeret-furdalást, amiért a szomszédokra hagyjuk az elázott házat, és úgy döntöttünk, elindulunk.
Épphogy bepakoltunk az autóba, újra nekieredt az eső. Harminc kilométer múlva annyira ömlött, hogy meg kellett állnunk, mert semmit nem lehetett látni. Az út szélére húzódva több mint félórát álltunk és vártunk. Marci és Misi elaludt, Palkó pedig keresztkérdésekkel bombázott minket az eső, és azon belül a viharok kialakulásáról. Többször megfordult a fejemben, hogy menjünk inkább haza, úgy látszik, az égiek valamiért nem akarják, hogy elmenjünk. De Norbi kitartott: ne hagyjuk kárba veszni a kivett szabadságot és a befizetett pénzt, a tengernél úgysem esik – csak odáig jussunk el végre!
Este hétre értünk Porečbe, a kempingbe. Mikor odaértünk, az ég felhős volt, az apartmanunk előtt tócsákban állt a víz. Szép… De legalább rögtön elfoglalhattuk a szállást, vacsorára megettük az útravaló maradékát. A gyerekek, bár a kocsiban is sokat aludtak, hamar álomba merültek. Norbival kiültünk a kis erkélyre és házassági évfordulónk alkalmából megbontottuk a rosét, amit hoztunk. Felavattuk a franciaágyat, és meggyőztük egymást, hogy ez lesz életünk legemlékezetesebb nyaralása.
A nyitott ablakon át friss, sós levegő áradt a szobába. A gyerekek éjjel meg sem moccantak, úgy aludtak, mint lepényhal a homokban.
Másnap kipihenten, verőfényes napsütésre ébredtünk. Gyors reggeli és röpke egyórás cuccolás után (úszógumik, karúszók, gumimatrac, gumicsónak, nap- és búvárszemüvegek, halászhálók, vödrök és kislapátok, törölközők, köntösök, kissapkák, vízicipők, váltásgatyák, polifoamok, szivacsok, pléd, napernyő és naptej, enni- és innivaló, keresztrejtvény, utazótársas) máris lementünk a strandra. A partszakasz, ahol fürödtünk, közel volt a házunkhoz, árnyat adó fákkal, kényelmes, terméskőből épített heverésző placcokkal. A bejáró apró, gömbölyű kavicsos, sekély öblöcske volt, ami lassan mélyült, mellette sziklás rész, ahol karúszóban a gyerekek is tudtak ugrálni. Tökéletes.
Az első három napban tényleg csak lazultunk. Fürödtünk, gumimatracoztunk, napoztunk, társasoztunk, kagylókat és szép kavicsokat gyűjtöttünk a kisvízben, rákocskákat és kishalakat figyeltünk a partról. A gyerekek a hosszú nyelű hálójukkal tengeri uborkát is fogtak, amik tucatjával hömbölögtek a napsütötte vízben a lábunk alatt. Palkó és Misi a búvárkodást is gyakorolták, pipával már szépen, hosszan tudtak siklani a vízen, karúszó nélkül! Marci is búvárkodott: derékig állt a vízben, és búvárszemüveges arcát a vízbe mártotta egy-két pillanatra. Meg kellett zabálni! Palkónak sikerült „rendesen” is úsznia, az egyik kedvenc, kiálló szikla körül úszott oda-vissza körülbelül százszor, míg Misi inkább a szikláról ugrált be mellé, karúszóban, szintén legalább százszor. Ebédidőben felmentünk a lakásba sziesztázni. Otthonról vitt hideg sült csirke, friss kenyérrel, másnap virsli, aztán gyors spagetti volt a pár perc alatt készített étel. Ebéd után a laptopon mesét kapcsoltunk nekik, ami közben Marci ‒ a csodás tengeri levegő hatására ‒ elaludt.
Norbi fent maradt kumni a gyerekekkel a kellemesen hűvös szobában, én pedig addig egyes-egyedül lementem a partra. Két órán keresztül élveztem a békés, egyedülálló tengeri nyugalmat. Hosszan úsztam, majd himbálóztam a gumimatracon a fehér habszivacs bójasorba kapaszkodva, és bámultam az áttetsző, kristálytiszta, fodrozódó kékséget. Imádom, ahogy a langyos, lágy víz simogatja a bőröm, alattam a titokzatos, mégis barátságos mélység. Ha becsukom a szemem, érzem magam körül a végtelent, mintha a mindenség közepén lebegnék, békében. Még inkább így éreztem a reggeli, csendes vízben. Ugyanis megembereltem magam, és az első reggel után minden nap hajnali hétkor kikényszerítettem magam az ágyból, hogy mielőtt bárki felébredne, elmenjek futni. Érdekes, hogy itt mennyivel könnyebben ment a futás – tovább bírtam, és kevésbé fáradtam el. A csodás tengeri levegő! Futás után alaposan lenyújtottam, és úsztam egy nagyot. Elmondhatatlanul felemelő érzés volt egyedül lenni (az egy-két távolabb úszkáló sportembertől eltekintve) a mozdulatlan, tükörsima, hihetetlenül átlátszó vízben. Felért egy meditációval – nem mintha tudnám, az milyen érzés, mert nem sikerült még egyszer sem szakszerűen végigcsinálnom.
A délutáni magányos strandolás után visszamentem a szállásra. Négy körül mentünk le újra a partra, amikor már nem tűzött olyan erősen a nap. A biztonság kedvéért a gyerekeket ekkor is nagy faktorszámú naptejjel kentem. Palkó és Marci Norbi fehér bőrét örökölték, bár szerencsére nem annyira érzékenyek, mint ő ‒ egész szépen barnultak. Misi rám ütött. Csokibbnál is csokibb lett két nap alatt, míg Norbikám már második nap pirosra sült, mert véletlenül félórára a napon felejtette magát, fehér póló nélkül. Neki amúgy sem volt túl jó kedve. Bár nem mondta, tudtam, hogy Józsi papa állapota aggasztja. Sokszor percekig csak nézte a vizet, a gyerekekkel viszont feltűnően türelmes volt és ugrott az első szóra, amikor játszani hívták.
***
Első este bementünk a négy kilométerre levő romantikus, macskaköves óvárosba. Ettünk egy fagyit – a gyerekeknek iszonyúan tetszett, ahogy a fagyiárusok tört magyarsággal viccelődtek velük és zsonglőrködtek a gombócokkal. Aztán járkáltunk a sikátorokban, de hamar meguntuk a drága kirakatokat és a hömpölygő tömeget. Norbi még be akart ülni egy kávéra az egyik teraszra, de a gyerekek nyafogni kezdtek, már ahhoz is fáradtak voltak, hogy szaladgáljanak a bájos kis téren. Megállapítottuk, hogy a közös esti városnézést még egy ideig hanyagolnunk kell. Újra eszembe jutott, milyen jó volt, mikor együtt nyaraltunk a nagyszülőkkel, és Józsi papa őrizte az alvó gyerekeket, amíg mi a városban flangáltunk.
Harmadik este, mikor a gyerekek már aludtak, és a másnapi hajós kiránduláshoz csomagoltam össze a holminkat, csörgött a telefon. Márti mami hívott, hogy a papát hazaengedték a kórházból, a körülményekhez képest jól van. Nagy kő esett le a szívemről. Valószínűleg Norbiéról is, mert egyből felélénkült.
‒ Na, hol az a kincsesláda?
Már évek óta terveztük, hogy egyszer kincsvadászatra megyünk a gyerekekkel. A nyaralás alatt idén mindenképp be akartunk fizetni egy hajózásra, így logikusnak tűnt összekötni a kettőt. Főleg, hogy az első esti városnézéskor észrevettünk egy „igazi” kalózhajót a kikötőben, ami a környék híres kalózszigetére vitte a turistákat. A természetvédelmi területen levő páratlan szépségű Limski fjordba nyúló félszigeten barlangok, egy börtön maradványai (és kalóz-stílusú vendéglátóegységek) bizonyítják a szenzációra éhes turistáknak a tengeri rablók néhai ittlétét. Nem is lehetne ennél ideálisabb hely a kincskereséshez. A gyerekeket az elmúlt két nap alatt jól felspannoltuk a szigetről szóló különböző izgalmas kalóztörténetekkel. Együttesen megállapítottuk, hogy egész biztosan maradt még feltáratlan barlang, ahol akár még egy kisebb kincsesláda is lapulhat, amit nem fedezett fel senki. Norbi biztosította a gyerekeket, hogy az ő orra csalhatatlan, ha kincsről van szó, engem pedig még sosem hagytak cserben a megérzéseim.
Este bepakoltuk a két hátizsákot, ami az elemózsiát, és az egyéb holmikat rejtette. A hajó délelőtt indult a turistákkal zsúfolt kikötőből. A kis kalózhajó is megtelt rövidnadrágos, hátizsákos családokkal. A gyerekek teljesen bezsongtak a fekete vitorláktól, a fekete, koponyás zászlótól. Izgalmukban nem bírtak magukkal. Palkó folyamatosan beszélt és kérdezett, mindent szeretett volna tudni a világ kalózairól, Misi izgett-mozgott, nem tudott megülni a fenekén, egyik hajókorláttól a másikig futkosott, attól féltem, egy óvatlan pillanatban belepottyan a tengerbe. Marci pedig evett, és láthatóan szétvetette a boldogság. Félórás partközeli hajózás után bekanyarodtunk a fjordba. A tenger királykék színe türkizre váltott, a hajó mögött fehér hab zubogott, ahogy a vitorlásunk haladt. A fjord két oldalán hatalmas, erdőborította hegyek magasodtak. Mintha tényleg egy mesébe hajóztunk volna be.
‒ A kalózkirály vitorlásán – tette hozzá Palkó átszellemült arccal. Nemsokára megláttuk a szigetet. A vízből kiemelkedő, szinte függőleges sziklafalon messziről látszott a barlang bejáratát jelző kalózzászló. A gyerekek alig várták, hogy partot érjünk.
A vitorlás egy kis fa mólóhoz kötött ki, ahonnan keskeny, roskatag fakorlátos, meredek lépcső vezetett fel a sziklafalon, egészen a széles barlangnyílásig, ahol a jegyszedő bódé állt kikerülhetetlenül. (Aki nem akart jegyet venni, lent maradhatott a három négyzetméteres mólón, és fürödhetett egy órát, a visszaindulásig.) Mi megvettük a nem olcsó belépőt, ami mellé járt egy-egy kalózos képeslap, a gyerekek örömére. Átfurakodtuk magunkat a kényelmesen andalgó tömegen. Elsőnek, a gyerekeket egyesével kísérve másztunk fel a nyikorgó, igen magas és meredek falétrán az egyszemélyes őrtoronyba, ahonnan az őrkalóz leshette anno a közeledő hajókat. A tériszony és a gyönyörű kilátás után a tömeggel sodródtunk a barlangig, ami valójában csak egy nyitott, körülbelül tizenöt méter mélyen benyúló, széles üreg volt. Az üreg elejében két, embernagyságú műanyag kalóz állt, akikkel a turisták és gyerekeik lelkesen fényképezkedtek. Az én gyerekeim kétszer-háromszor elszaladtak az üreg végébe, kurjongattak kicsit, megpaskolták a műkalózokat, majd elénk álltak, hogy akkor menjünk az igazi, kincses barlangba.
‒ Fussatok hátra, hátha ott a sötétben van egy titkos átjáró – indítottam el őket még egy körre, hogy időt nyerjünk. ‒ Ennyi a kalózsziget? ‒ fordultam Norbihoz csalódottan. ‒ Itt nem fogjuk tudni elrejteni a ládát.
‒ Bízd rám. Biztos, hogy arrébb, a fák között találok valami jó helyet. Addig egyetek egy fagyit.
A gyerekeket annyira fűtötte a kalandvágy, hogy alig tudtam rábeszélni őket egy jégkrémre. Amíg a sorban álltunk, Norbi észrevétlenül egyre hátrébb araszolt, majd átlépett a kerítést jelképező kötélen, és alkatához képest meglepően fürge zergeugrásokkal eltűnt a sziklák között az egyik kanyargós ösvényen. A büfé előtti sor elég hosszú volt, mire mi következtünk, és a gyerekeknek feltűnt volna, hogy Apa nincs meg, Norbi máris visszaért.
‒ Na, megyünk megkeresni a kincset? Bizsereg a nyakam, ez azt jelenti, a közelben van valami.
‒ Igen! ‒ kiáltozták a gyerekek, és Marci kivételével kezembe nyomták a jégkrémjüket.
‒ Utánam! ‒ adta ki a parancsot Norbi, és átlépte a kerítést.
‒ Szabad itt kimenni? ‒ aggodalmaskodott Palkó, aki bárminemű szabályszegést beláthatatlan, épp ezért veszélyes következményekkel járó cselekedetnek tekintett. (Persze nem a mi otthoni szabályainkat, hanem a hivatalosakat.) Norbi megnyugtatta, hogy saját felelősségre szabad, csak az ügyetlen, tutyimutyi turisták biztonsága érdekében állították fel a korlátot. Palkó így tiszta lelkiismerettel vethette bele magát a kalandba.
Apa ment elöl. Utána nagyságsorrendben Palkó, Misi, Marci, leghátul pedig én, félpercenként szívinfarktust kapva, mikor gurul le valamelyik csemetém a keskeny ösvényről a meredek hegyoldalon. Ki gondolta volna, hogy ilyen bonyolult úthálózat van itt? Egyik kitaposott kis ösvényről a másikra kanyarogtunk, sárgára száradt, zörgő levelű bokrokat kerülgettünk, kiálló sziklákon másztunk keresztül, hulló tűlevelű fenyők alatt bújtunk át. Norbi néha megállt és körbe szimatolt, majd egy határozott „Aha, arra!” felkiáltással továbbügetett. A hatodik „ahá”-nál kezdtem gyanút fogni. Ránéztem az órámra. A hajónk tizenöt perc múlva indul, már vagy tíz perce bóklászunk, pedig Norbi három perc alatt teljesítette a titkos küldetést. Direkt csinálja, vagy tényleg nem talál vissza a rejtekhelyhez?
Balsejtelmem beigazolódott, amikor Palkó egyszer csak megállt, és felkiáltott:
‒ Itt az előbb voltunk. Megismerem ezt a sziklát.
‒ Tényleg? ‒ bizonytalanodott el Norbi.
‒ Igen. Két csúcs van rajta, és itt van mellette ez a szép lila virág. De nézzétek, erre is ki van taposva a fű ‒ mutatott a kis Sherlock Holmes egy felfelé vezető keskeny csapásra, ami a kiálló kövek között kanyargott alig észrevehetően, és egy tőlünk cirka tíz méterre levő függőleges sziklafalhoz vezetett. ‒ Lehet, hogy erre van a kincs!
Mielőtt megakadályozhattuk volna, Palkó előreszaladt. Misi és Marci utána. Norbi tétován forgolódott körbe.
‒ Esküszöm, nem tudom, hova lett a barlang. Itt kell lennie valahol. Egy ilyesmi sziklafalban van, kábé olyan magas bejárata van, mint a Misi, és elég tágas, mint egy kis kuckó. Simán betettem a ládát a bejárat mellé, és szórtam rá egy kis kavicsot. Nem volt messze. Onnan jöttem, látod, látszik is innen a kötélkerítés. Amellett a nagy fa mellett kanyarodtam jobbra, aztán felfelé egy kicsit, onnan már látszott az egyik bogyós bokor mögött…
Palkó izgatott kiáltozása szakította félbe az intenzív fejtörést.
‒ Tuti itt lesz! Itt egy nyílás és előtte van egy csontváz!
‒ Jézusom, milyen csontváz? Nehogy hozzányúljatok! ‒ Rohanni kezdtem a gyerekek felé.
‒ Őrzi a bejáratot. Marci, vigyázz, összetöröd!
Marcika annyira igyekezett Palkó után, hogy felbukott egy kőben, és pont beletenyerelt ‒ már én is láttam – egy állat csontvázának a bordái közé.
‒ Szerintem ez kecske ‒ állapította meg Norbi, és ez logikusnak tűnt, hisz elég sokat láttunk legelészni errefelé. Szerencsére ez a példány elég régen kimúlhatott, vagy csak nagyon tűzte a nap, mert hús már nem volt rajta, és a fehér csontok szinte elporladtak, ahogy Marci keresztülmászott rajtuk. Rögtön lázasan keresni kezdtem a nedves kéztörlőkendőt a hátizsákomban, így már csak azt láttam, ahogy Palkó lába eltűnik az alig harminc centis barlangnyílásban.
‒ Mit csinálsz Palkó?! Gyere ki! Norbi, be fog szorulni! ‒ visítottam rémülten, és lepergett előttem, ahogy Palkóra omlik a hegy, és mi nem tudjuk megmenteni. De Palkó vidáman kiáltott vissza:
‒ Nem szorulok be! Olyan nagy hely van itt bent, hogy simán fel tudok állni. Meg van itt egy kijárat a másik oldalon. Nagyobb, mint a bejárat. Körbenézek, biztos, hogy itt lesz a kincs!
‒ Nem nézel körbe! Gyere ki! Biztos nincs itt! Nehogy beljebb menj, mert eltévedsz! ‒ próbálkozott Norbi is jobb belátásra bírni kalandor fiunkat. Amennyire tudta, arrébb rugdosta szegény kecske földi maradványait, és odahasalt a réshez. A feje éppen befért.
‒ Gyere ki! ‒ hallottam újra a hangját, most tompábban, ahogy elnyelte az üreg.
‒ Látok valamit! ‒ kiáltotta Palkó, és ahogy Norbi kihúzta a fejét, fehér porfelhő hömpölygött elő a nyomán.
‒ Ne aggódj, az egész barlang három négyzetméter, nem tud hova beljebb menni ‒ mondta nekem megnyugtatásul, miközben pókhálós hajáról próbálta leverni a port.
‒ Akkor én is bebújok – követelőzött Misi, akinek teljes erőmből markoltam a csuklóját, nehogy Palkó után másszon.
‒ Még csak az kéne!
‒ Ez nem igazság! Ő fogja megtalálni a kincset!
Norbi visszahozta Marcit is a bejárattól, és átvette az egyre jobban kapálózó Misit. Én is odahajoltam a nyíláshoz, hátha nekem szót fogad legnagyobb gyermekem. Bedugtam a fejem a nyíláson. Szemből is érkezett fény, biztos a másik bejárat felől, amitől még kevésbé láttam, mert csak a felvert port világította meg. Amikor viszont, pár másodperc múlva, megszokta a szemem a homályt, felsikoltottam. Palkó rám nézett:
‒ Szia, Anya! Ugye milyen cukik?
Palkó a nála alig magasabb üreg közepén állt, feje körül pedig legalább tucatnyi denevér cikázott, és még jó pár lógott mindenfelé, a sziklaplafonba csimpaszkodva.
‒ Ne mozdulj! ‒ szóltam rá, de Palkó megnyugtatott:
‒ Nyugi, nem akarom őket elkapni. Nem lenne jó nekik otthon. Bár Kamilla biztos örülne egynek. Ők is csak a kincset védik.
‒ Nincs itt a kincs!
‒ Honnan tudod?
‒ Mert tudom. Apa orra nem érzi.
‒ Szerintem pedig itt van. Minden jel arra mutat.
‒ Le fogjuk késni a hajót! Tíz perc múlva indul, és még vissza is kell érnünk. Szép lassan indulj el kifelé!
‒ Mindjárt, csak körbenézek!
Palkó lassan körbefordult, meresztgette a szemét, és egyszer csak felkiáltott:
‒ Megmondtam! Itt a kincs! Itt a kincs!
Négykézlábra ereszkedve mászott a másik nyílás felé, ahol már szűkült a tér, és pár másodperc múlva már jött is kifelé. Tolatva jött, kezében a kincsesláda – egy harminc centis, a rárakódott por és piszok ellenére is jól láthatóan díszes, rézveretes, sötétre pácolt fadoboz. Önzetlenül az örömében ugráló Misi kezébe adta a ládikát, hogy tartsa, amíg ő kinyitja. A zár egy szép, pici rézkallantyú volt, amit egy egyszerű mozdulattal félre lehetett tolni. Mindnyájan a láda fölé hajoltunk. Díszes réz- és ezüstgyöngyök, régi pénzérmék, néhány gyűrű és medál hevert a dobozkában.
‒ Ezt nem hiszem el! Igazi kincsek! ‒ ujjongott Palkó, mire Misi hozzátette:
‒ Csak elég kevés.
‒ De értékesek! ‒ állapította meg Palkó szakértő szemmel, és kézbe vett egy ‒ valódi – ezüst gyűrűt, amelyen négy lófej nézett szembe a viselőjével. (Hogy irigyelték ezt tőlem a lovas barátnőim a gimiben…) ‒ Ezt Annának fogom adni ‒ jelentette ki Palkó ‒ ő szereti legjobban a lovakat, és a gyűrű úgyis lányos.
‒ Ez mi? ‒ vett ki Misi egy másik, szintén lófejet formázó, sárgás színű, lapos tárgyat.
‒ Egy csontból faragott medál – vizsgáltam meg érdeklődve (tinédzserkorom kedvenc ékszerét, amit évekig fekete bőrszíjra fűzve hordtam a nyakamban).
‒ Ez Zentéé lesz, ő szereti a nyakláncokat – közölte Palkó, ellentmondást nem tűrően.
‒ És én mit kapok? ‒ háborodott fel Misi, de egy erőszakos tülköléssorozat félbeszakította a kezdődő vitát.
‒ Basszus a hajó! – kaptam észbe. ‒ Mennyi az idő? ‒ Az órámra pillantottam. ‒ Jézusom, most indul! Futás! Ott a kerítés!
Palkó becsapta a ládika fedelét, és rohant előre, hóna alatt szorítva a kincset. Misi utána, aztán én, mögöttünk Norbi, ölébe kapva Marcit. Annyira vicces volt, ahogy így rohanunk, mint a filmbeli szeleburdi család, hogy futás közben elkapott a röhögés.
‒ Csak nem hagynak itt – lihegte mögöttem Norbi. Futás közben nehéz rendesen levegőt venni, ha röhög az ember.
Átugrottuk a kötélkerítést, villámsebességgel szedtük a lábunk lefelé a hosszú, meredek kőlépcsőn, majd szinte kiestünk a mólóra. A másodkapitány már messziről kiabált és hadonászott:
‒ Hej, brzo! Hajde, hajde! ‒ és nagy fejcsóválással segített fel minket a hajóra, amire rajtunk kívül már mindenki felszállt.
De nem bántuk. Palkó és Misi ragyogott a büszkeségtől. Rosszalló pillantásokkal kísérve leültünk a helyünkre, és újra kinyitottuk a ládát. Palkó bőkezűsége nem ismert határokat. Misinek és Marcinak osztotta a pénzeket, akiket ezzel tökéletesen boldoggá tett, Ilonának és a mamiknak a gyöngyöket szánta, nekem a piros köves gyűrűt, a két papának, Lacinak, Tominak és Norbinak szintén egy-egy pénzérmét.
‒ Palkó, neked semmi sem marad így ‒ figyelmeztettem.
‒ Dehogynem, enyém marad a doboz. És az élmény! ‒ tette hozzá.
Azt hittem, ott helyben megzabálom!
***
Másnap és harmadnap (az utolsó előtti nap) maradtunk a parton. Megnéztünk több strandot, úsztunk, játszottunk, pihentünk. Csak Norbi viselkedése változott meg. Valójában már a kalózkaland óta egyre türelmetlenebb lett. Neki ennyi nyaralás máskor is elég, bárhol is legyünk – Balatonon, tengeren, hegyekben, városban. Egyszerűen megunja, és vágyik haza. És ha már ott a zabszem a fenekében, nem találja a helyét. Én pont fordítva, úgy éreztem, túl hamar véget ér ez az idilli nyaralás. Egyáltalán nem akaródzott hazamenni, itthagyni az azúr színeket, a sós fenyőillatot, a kabócák megnyugtató zirregését. Itt béke van és nyugalom, otthon stressz és hajtás. Amúgy is fél nappal később jöttünk. Nekem még nem volt elég a tenger.
Norbi már az utolsó előtti reggel megpendítette, hogy mi lenne, ha egy nappal előbb, már este hazamennénk, de látva az arckifejezésemet, nem erőltette. Maradtunk. Annyit engedtem – és ez is hatalmas kompromisszum volt részemről ‒, hogy beleegyeztem, másnap reggel kijelentkezés után csak egyet fürdünk, és elindulunk haza.
Aznap nagy szél volt, kavargott körülöttünk a forró levegő. Hatalmas hullámok csapkodták az ugrálós sziklánkat, életveszély lett volna beugrani. A hullámverés a kis, apró kavicsos öbölben is izgalmas volt. Ahogy a gyerekekkel beültem a bokáig érő vízbe, előre-hátra dobált minket a tenger, olykor beterítve minket egy nagy adag fehéren habzó vízzel, mintha egy lavórból lottyantották volna egyenesen a képünkbe. Nagyon sokat nevettünk. Norbi nem ült közénk, biztonságos távolban ült a parton a félárnyékban, fehér pólójában, hogy védje a bőrét, és a keresztrejtvénye fölé hajolt, de nem fejtett bele. Tudtam, hogy már csak a hazamenetelre tud gondolni, de én annyira nagyon akartam még maradni, hogy nem szántam meg. Az utolsó egész napot teljesen ki akartam használni, ezért a parton ebédeltünk, virslit, kenyeret, uborkát, desszertnek kockára vágott, mézédes, hideg dinnyét, amit Norbi vett reggel a kemping kis piacán. Ő azonban alig evett, a gyerekekre pedig folyton rászólt, hogy ne malackodjanak, ne morzsázzanak, ne csámcsogjanak, és egyáltalán egyenek rendesen. Még be sem fejeztük az evést, hirtelen megkérdezte, hogy mi lenne, ha mégis most rögtön elindulnánk haza. Meghökkenve néztem rá, hirtelen nem tudtam, mit mondjak erre. A tétovázásomat rögtön „nem”-nek vehette, mert felpattant, földhöz vágta a törölközőjét és berobogott a vízbe. Beúszott a legmesszebbi bójákig, pedig ezt még csendes vízben sem tette meg szívesen, mert nem igazán szeret úszni. Mikor visszaért, szó nélkül hanyatt feküdt, becsukta a szemét, és nem szólt egy szót sem. Pár perc múlva felkelt, kinyitotta a rejtvényét, majd becsukta, és fújtatott, mint egy feldühödött vadkan. Látszott, hogy majd felrobban.
‒ Mi bajod? ‒ kérdeztem a lehető legkedvesebben, de csak annyit morgott vissza, hogy semmi, én pedig nem mertem tovább hergelni.
Délutánra a szél tovább erősödött. Négy óra körül az ég beborult, a víz haragoszöld lett, a visszaverődő hullámok szürkén habzottak. A családok többsége összepakolt, és visszament az apartmanjába, de én élveztem az érdekes időjárást. Palkó kunyerálni kezdett, hogy hadd menjen be búvárkodni a szikla mellé. Norbinál, aki egyre feszültebb lett, most szakadt el a cérna. Még egyszer megkérdezte:
‒ Nem megyünk haza most?
‒ Hova haza? Az apartmanba?
‒ Haza. Szennába.
‒ Most rögtön? – kérdeztem vissza, mire Norbi kitört:
‒ Nem, persze. Maradjunk még. Igaz, hogy nem is süt a nap, de napozzunk még. Most legalább van hely. Ússzunk is, még, még, még, amíg le nem szakad az ég. Na, gyerünk, Palkó, menjél, búvárkodjál, nincs még a szobában három kiló kagylónk meg kavicsunk.
Palkó ijedt arccal nézett az apjára, aki mintha nem is ő lett volna. Norbi fel se vette. Odament a vízhez, és belerúgott, mintha kapura lőne, hogy csak úgy fröcsögött.
‒ Arrrgghh – hörgött egy cifrát, ökölbe szorított kézzel, mint aki a gyilkolni készülő szörnyet szinkronizálja egy régi horrorfilmben.
Döbbenten néztük a dühöngését. Sosem láttam még ilyennek, az okát pedig egyáltalán nem értettem.
‒ Menjünk fel. Pakoljunk össze, gyerekek ‒ szólaltam meg halkan, de határozottan, és rögtön elkezdtem összehajtani a törölközőmet, hogy a gyerekeknek eszükbe se jusson ellenkezni. Nem jutott, megszeppenve pakoltak, mint a kisangyalok.
Norbi nem segített, csak állt a bokáig érő vízben, nekünk háttal, és bámult a messzeségbe.
Mikor elindultunk, szó nélkül jött utánunk. Fent első dolga volt, hogy levette a konyhapulton maradt telefonokat a töltőről. Láttam, hogy elsápad.
‒ Huszonnégy nem fogadott hívás ‒ mondta rekedten, és rémületet láttam a szemében, ahogy rám nézett.
‒ Anyukád? ‒ kérdeztem, bár tudtam, hogy igen, és éreztem, hogy összeugrik a gyomrom.
Bólintott, és már hívta is Márti mamit. A néma csendben kihallatszott a tárcsahang. Norbi bement a fürdőbe, és magára csukta az ajtót, hogy ne halljuk. Palkó megszólalt:
‒ Meghalt a papa.
Elakadt a lélegzetem.
Norbi pár másodperc múlva kilépett az ajtón. Még sápadtabb volt, mint az előbb. Lehajtotta a fejét.
‒ Amikor Apa kiabált a parton ‒ folytatta Palkó. ‒ Csak nem akartam szólni.
Értetlenül néztem kisfiamra, honnan vesz ilyeneket, aztán Norbira néztem, kérdőn, de már tudtam. Egész belsőm remegett, mint régen, felelés előtt, amikor az ember a zsigereiben érzi, hogy a végzet elkerülhetetlen, őt fogják szólítani. Norbi csak állt a szoba közepén, mint egy nagy gyerek, könny gyűlt a szemébe. Lassan lehajtotta a fejét, kezébe temette az arcát. Hagyta, hogy megöleljem, aztán hasra feküdt az ágyon, és a nagypárnát a fejére szorította. Kitört belőlem a sírás. Palkó odaállt mellém, és simogatni kezdte a hajam. Misi és Marci befúrta magát az ölembe. Misi megkérdezte:
‒ Tényleg meghalt a papa?
‒ Igen, kicsim.
‒ De miért?
‒ Mert nagyon beteg volt.
‒ És most hol van?
‒ Biztos még a kórházban.
‒ Nem ‒ ült fel Norbi, szeme vörösen égett ‒ már a mennyben van.
Misi átült az ő ölébe.
‒ Onnan nem tud visszajönni?
‒ Nem. – Norbinak újra elfátyolosodott a tekintete, a hangja egészen rekedt volt.
‒ Angyal lett?
‒ Igen.
‒ Hiányozni fog ‒ szomorodott el Misikém arca, és Norbihoz simult.
‒ Nekem is ‒ lehelte Norbi elfúló hangon, visszatartva a sírást, és magához szorította Misit. Misi kibontakozott az öleléséből, és elvigyorodott:
‒ Dagi angyal!
Elmosolyodtunk. A vicces gondolattól – amin Józsi papa nevetett volna a legjobban ‒ picit megkönnyebbültem, a ránk zuhant súlyos fájdalom máris elviselhetőbbé, elfogadhatóbbá vált. Norbi felállt, töltött magának egy pohár vizet.
‒ Igen – lelkesült fel Palkó ‒, ő hozza majd a karácsonyi ajándékot. Meg ő fog ránk vigyázni az égből. Kár, hogy a kincset nem tudom nekiadni. Az ő részét is Márti maminak adom. Biztos nagyon szomorú.
‒ Tényleg, hogy van anyukád? ‒ A mellkasomra nehezedő súlytól én is alig tudtam beszélni.
‒ Szerintem teljesen ki van borulva. Ezért kellene minél előbb hazamennünk. El tudunk indulni egy órán belül?
‒ Biztos? Fogsz tudni így vezetni?
‒ Nem tudok itt maradni.
‒ Vezessek én?
‒ Nem. Én akarok vezetni.
‒ De…
‒ Jobb lesz így, hidd el.
‒ Oké – sóhajtottam.
Féltem, hogy mi lesz az úton, de úgy tűnt, Norbi teljesen megnyugodott attól, hogy rögtön hazamegyünk. Villámgyorsan mindent összepakoltam, Norbi csomagolt ennivalót az útra. Mindenki pisilt, Marcit bepelenkáztam, félóra múlva készen álltunk.
***
‒ Mikor történt? ‒ kérdeztem, mikor már az autóban ültünk, a gyerekek pedig elaludtak.
‒ Négykor.
‒ Ahogy Palkó mondta. Megérezte?
‒ Nem tudom.
‒ Te is akkor lettél olyan ideges.
‒ Lehet. Nem tudom.
‒ De, akkor.
Norbi nem felelt. Elgondolkoztam. Milyen érdekes, hogy valamely része az agyunknak, vagy a szellemünknek, ki tudja, megérzi a halált.
‒ Hogy történt?
Norbi hatalmasat sóhajtott, erőt gyűjtve a válaszhoz:
‒ Délelőtt rosszul lett, bevitték az intenzívre. A veséje teljesen leállt, aztán a szíve is feladta.
Még nagyobbat sóhajtott:
‒ Anya azt mondta, engem hívott egész nap. És…
Elhallgatott. A szívem összeszorult, tudom, mit nem mondott ki: És én nem voltam ott.
A kezére tettem a kezem. Szinte szó nélkül utaztunk végig, csak én sírtam el magam, mindahányszor eszembe jutott egy-egy Józsi papával kapcsolatos emlék vagy gondolat. Sokat gondoltam nagymamámra is, aki alig több mint egy évvel ezelőtt ment el, és a halála rettenetesen fájt. Ő volt az első közeli halottam. Addig nem tudtam, hogy egy ember elvesztése a saját életem fontos darabjainak elvesztését jelenti. Bár a nagypapám még kilencvenegy évesen is jó egészségnek örvendett, akkor éreztem úgy, hogy véglegesen lezárult egy korszak – gyerekkorom világa vált Mama nélkül köddé, váratlanul. Mit érezhet most Norbi? Bele sem mertem gondolni.
A gyerekek végigaludták az utat. Norbi az utolsó száz kilométerre átadta nekem a volánt. Amint elindultunk, becsukta a szemét és szinte azonnal elaludt. Alig volt forgalom, öt óra alatt, fél tizenegyre hazaértünk. Marci fel sem ébredt arra, hogy átraktuk az ágyába. Norbi behordta a táskákat a nappaliba, beült a kocsiba és elment Márti mamihoz. Misinek, Palkónak és magamnak csináltam egy kakaót, és gyorsan lefektettem őket. Még sokáig feküdtem ébren, és néztem a plafont, de nem vettem észre, mikor feküdt be mellém Norbi. Úgy bújtunk össze, szorosan, mint régen a kollégiumban, az egyszemélyes heverőn.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: