Tíz óra lett, mire sikerült elindulnunk. Anna és Zente oviban voltak, úgyhogy egy autóval mentünk, teljesen szabálytalanul, a három fiam hátul, Ilona Emi ölében az anyósülésen. Norbi nem jött, az ágyat nyomta lázasan – illetve hőemelkedéssel, de mint minden férfi, ettől is kikészült – pedig lehet, hogy jót tett volna neki is az erdei levegő. Én legalábbis újjászülettem.
A friss hajtások neonzöldje a ragyogó napsütésben maga az élet, már a látványuk is gyógyító, és szinte hallani a pezsgést, ahogy az ágak megtelnek nedvességgel, és nyújtózkodni kezdenek. Hát még az illat! Ahogy beljebb értünk és letekertük az ablakot, máris megéreztük a medvehagyma jellegzetes szagát. Leparkoltunk egy földút elágazásánál. Az úttól pár méterre valóban rengeteg medvehagyma nőtt. Egy egész mező, láthatóan teljesen érintetlen.
– Úgy látszik, itt mi vagyunk az elsők. Szüretelők, indulhatunk! – adta meg Emi az engedélyt.
Lelkesen szedtük, szagolgattuk és rágcsáltuk a leveleket – nem tudom, hogy lehet összetéveszteni a gyöngyvirággal! A gyerekek kiskosarai hamar megteltek, de csak szedték tovább a mi nagy szatyrainkba. Egyszerűen nem bírtuk abbahagyni. Elhatároztam, hogy amit nem használok fel frissen – uzsonnára és vacsorára főtt tojáshoz, sonkához, friss kenyérhez, nyersen salátának, pogácsába sütve, és vajkrémben kikeverve –, azt lefagyasztom, jó lesz majd krémlevesnek, leveles tésztába, vagy bárminek, az internet tele van a receptekkel. Épp rászántuk magunkat az indulásra, amikor egy zöld Niva állt meg mellettünk, és kiszállt belőle két egyenruhás erdész.
– Megkérdezhetem, mit csinálnak itt? – kérdezte a mogorvább.
Balsejtelmem támadt.
– Medvehagymázunk…
– Itt?
– Hát itt van sok…
– Melyik oldalon szedték? – szegezte nekem a következő keresztkérdést.
Odapillantottam szelídebbnek tűnő kollégájára, hátha ad valami jelet, de ő csak a fákat bámulta.
– Ott – mutattam a hátam mögé.
Az erdész nézéséből ítélve rögtön láttam, hogy rossz választ adtam. Emi villámgyorsan beültette a gyerekeket a kocsiba, jelezve, hogy már itt sem vagyunk.
– Ez tájvédelmi körzet, nem tudták? Kint van a tábla. A másik oldalon, a völgyben lehet kirándulni, de itt nem. Szedni pedig a másik oldalon sem lehet semmit. Mennyit szedtek?
– Csak egy kis salátának valót – mondta Emi, és határozottan lecsukta a csomagtartót. – Köszönjük, hogy figyelmeztettek, legközelebb körültekintőbbek leszünk ‒ tette hozzá, előkapva szőkenős, hollywoodi mosolyát, és határozottan beült a kocsiba, a vezetőülésre, esélyt sem adva az erdésznek a válaszra. Én fel sem mertem pillantani, megkerültem az autót és beugrottam az anyósülésre. Emi gázt adott, és még volt képe kiinteni a két megkövült férfinek.
A tavaszi erdő és egy kis izgalom csodákat tesz. Olyan jókedvünk kerekedett, mintha csiklandoztak volna. Hangos zeneszóval mentünk hazáig. Egész máshogy láttam a világot. Újra energikusnak és jókedvűnek éreztem magam. Tudtam, hogy mostantól újra csupa jó dolog fog történni velünk. Elhatároztam, hogy igenis minden nap kimozdulok, teszek legalább egy valamit magamért, a családért és a munkámért. Valamit, ami előre visz. Mától újra kezembe veszem az irányítást.
Norbinak nem mondtam el nagyratörő tervemet – szerinte elég csinálni a dolgokat, nem kell kinyilatkoztatásokat tenni, mert az egyrészt nevetséges, másrészt mi van, ha nem jön be. Így csak magamban örömködtem. Miközben elrendeztem a medvehagymát és a gyerekekkel felhoztuk a garázsból a muskátlikat és a leandereket (melyekről csak reméltem, hogy idén kivételesen túlélték a telet), és miközben délután elvetettük a felásott kiskertben a salátamagokat, cukorborsót, dughagymát, fejben szebbnél szebb jeleneteket láttam csodaszép jövőnkből. Láttam magam, amint finomabbnál finomabb reformételeket varázsolok egy nagy kerti asztalra, (talán egyik toszkánai villánk teraszán), ami körül barátaink és kamasz gyerekeink ülnek, Norbi az egyik hűs szobában éppen összesíti a könyveim jogdíjait és a bérbeadott ingatlanokból érkezett jövedelmeket. Vagy épp a reptéren várakozunk, hatalmas csomagjainkkal, hiszen két hónapra utazunk, felfedezni egész Közép-Amerikát, esetleg Brazíliát. Vagy csak itthon kertészkedünk és sétálunk, vagy borozgatunk a szőlőhegyben a többiekkel.
Na, de a majdani passzív jövedelemhez most még aktívan dolgozni kell, ahhoz pedig Marcinak mégiscsak bölcsibe kellene mennie. De hova? Mert arra a borzalmas helyre, amibe belebetegedtem, nem viszem, az biztos.
***
Másnap Norbinak lement a láza, és nem csak, hogy kimerészkedett, de Marcit is elvitte magával pár órára a városba, bevásárolni és játszóterezni.
Bevetettem magam a gép elé. Gondoltam, ha már így ráérek, kicsit körülnézek, mi történt a nagyvilágban. Az első hír, ami szembejött, az volt, hogy az egyik régi, kedvenc játszóházunk januártól felújítva és átépítve családi bölcsődeként is üzemel. Micsoda véletlen! Rögtön felhívtam őket, és az utolsó férőhelyre félnaposként felvettek! Csütörtökön mehettünk. Marci nagyon megörült, hogy újra bölcsis lesz. Készségesen öltözködött, ami nagy szó, mert általában erőszakkal lehetett ráhúzni bármit, főleg cipőt és kabátot. A nap sütött, a madarak csiripeltek, és észrevettük, hogy a kisjárda mentén kibújtak a nárciszok. Biztos voltam benne, hogy ez a mi napunk lesz!
A családi napközi a belvároshoz közel, egy csendes, barátságos utcában volt, egy szépen rendbe hozott, nagyablakos, régimódi polgári házban. Első ránézésre ég és föld különbség! Már az ajtón belépve érezni lehetett, ahogy árad valami melegség, nem csak a fűtés és a világos helyiségek miatt. Marci köszönt, vette a cipőjét és be is viharzott volna játszani, de Móni néni kézen fogta, odavezette a szekrényéhez, választottak jelet és beszélgettek kicsit. Utána megmutatta, hol lehet vécére menni és kezet mosni. Az ismerkedés puszival zárult, együtt mentek be játszani. A fiatal (azaz velem egyidős), mosolygós Mónit, aki a bölcsödét működtető alapítványt vezeti, már ismertem a játszóházas foglalkozásokról. Most is sugárzott; a még fiatalabb dadus ragyogott, Gizi néni, a nyugdíjas óvónő pedig maga volt a csoda. Minden percben ámultam. Ilyen is van? Így is lehet csinálni? Volt figyelem és fegyelem, türelem, puszi és ölelés, mondókák, ujjbábok, móka és kacagás. Szervezetten, de mégis szabadon. Magyar népmesék furulyaszó hívott a bábozós mesére, csengettyűszó a szépen terített asztalhoz, Gryllus Vilmos dúdolt a játszószobában. Ez a bölcsi tényleg családi napközi, nem gyerekmegőrző. Fellélegeztem. Ide nyugodt lélekkel hozom Marcit, mert tudom, hogy neki is jó lesz.
Hetente kétszer-háromszor jártunk a bölcsibe, ebéd után mentem érte, addig a könyvtár olvasótermében dolgoztam. Megnyugtató és egyben inspiráló volt a csönd, a könyvek illata – zavartalanul kattoghatott az agyam és a laptop. Úgy éreztem, bármire képes vagyok! Bár ez a heti két-három alkalom nem tűnt soknak, arra elég volt, hogy haladjak a könyvvel, írjak pár blogbejegyzést, megnézzek egy-két eladó lakást, és ami a fő, hogy újra halljam a saját gondolataimat, feltöltődjek, és új lendületet vegyek. Plusz mellékhatásként otthon is jobban éreztem magam. Türelmesebb lettem a gyerekekkel, Norbival, és magammal.
A wellness hétvégénk Kehidakustányban, a tavaszi szünet előtti héten csodásan sikerült. Egyszer átmentünk sétálni és fürdeni Hévízre, de a többi időt a szálloda élményfürdőjében töltöttük, na meg a szobában. Isteni volt, hogy csak ketten vagyunk, nem kell főzni, mosogatni, takarítani, rohanni, nincs min veszekedni, hanem teljes békében és egyetértésben csak egymással tudunk foglalkozni. Még Norbinak is sikerült félretennie a munkát. Újra „mi” voltunk, nem Apa és Anya. Megállapítottuk, hogy ránk férne többször egy ilyen édes-kettes elvonulás. Házasságmentő. Még úgy is, hogy a szexi hálóingem természetesen otthon maradt.
A gyerekek is jól elvoltak nélkülünk, bár anyuéknak elég volt a három nap a három gyerekkel. Jók voltak, de így is kifárasztották a nagyszülőket.
Norbi továbbra is eljárt esténként marketingtervet tartani, várakozásaimmal ellentétben egyre nagyobb lelkesedéssel, apránként bővülő csapattal, de pénzt még nemigen láttunk az üzletből. Most, hogy már később sötétedett, és ki lehetett menni az udvarra vagy a kisutcába játszani a szomszédokkal, már ez is elviselhetőbb volt. Főleg, hogy a gondolataimat teljesen elfoglalta a célegyenesbe érő könyv. Az utolsó fázishoz értem. Az írással végeztem, a szerkesztéssel jól haladtam, szorgalmasan tanultam és dolgoztam a marketingen. Élveztem, hogy egy igazi könyv kerekedik a kezem alatt – még ha nem is regény és nem is túl vastag. Öcsi nyomdakész formátumban elkészítette a borítótervet. Pécsen találtam egy korrektnek tűnő nyomdát, nagy levegőt vettem, és megrendeltem ötszáz példányt. Május elejére ígérték. A blogom-ban folyamatosan beszámoltam a könyv aktuális állapotáról, az intéznivalókról és a fejleményekről. Megterveztem a könyv honlapját is, ahol majd rendelni lehet, amit Máté, Norbi egyik zenésztársa, főállású zseni és informatikus segített összerakni. Fantasztikus volt megélni, ahogy létrejön valami, ami először csak az én fejemben létezett.
***
A húsvéti nyuszi, aki ebben az évben pont Marci szülinapján érkezett, új bicikliket tojt, Marcinak pedig ülést, amit felszereltünk az én bicajomra. Délutánonként, ha nem volt nagy szél, elmentem a gyerekekkel a szőlőhegybe kerekezni. Palkó, így hat és fél évesen, végre hajlandó volt megszabadulni a pótkerekeitől.
Másfél éve találta ki, hogy örökre ragaszkodni fog a négy kerékhez. Misi, aki akkor még nem töltötte be a hármat, egy szép napon közölte, hogy tud kétkerekűzni. Pár nappal azelőtt váratlanul leaszfaltozták a kisutcánkat, egészen az ösvény elejéig, sőt, húztak egy kis aszfaltot a mi és Gáborék kocsibejárójára is. Volt nagy öröm! Napokra kiköltöztünk az utcára: telerajzoltuk krétával, a Szilágyi lányok göriztek, suhantak a kismotorok és a bringák. Misi leszereltette Norbival a pótkereket a kis sárga bicajról, nyeregbe pattant, és ment. Kanyarodott, megállt, leszállt, újra elindult. Tényleg tudott kétkerekűzni! Kamilla és Anna is éppen ott voltak – kétkerekűn – úgyhogy Palkó úgy érezte, ő sem halogathat tovább. Norbi leszerelte az ő kerekeit is, és felajánlotta, hogy segít neki, de Palkó magabiztosan nemet intett. Gond nélkül el is indult, de túl nagy volt a forgalom – egy kis billenés a szembejövő Misi miatt elég volt, hogy Palkó elveszítse az egyensúlyát, és lendületből beboruljon az út-menti gazba. Nem sérült meg – csak az önbizalma. Feltápászkodott, fogta a bicaját, még beljebb hajította a susnyásba, és összeszorított szájjal, szó nélkül bement a házba. Nem mentem utána, tudtam, hogy meg kell várnom, amíg lehiggad. Tíz perc múlva megjelent, Norbival és a pótkerekekkel. Közölte a lányokkal, hogy minél több kereke van egy biciklinek, az annál gyorsabb, ezért az övére visszaszereli. Nem tudtam meggyőzni, se arra rávenni, hogy legalább még egyszer, segítséggel próbálja meg két kerékkel.
Most a húsvéti nagybicajnak viszont nem volt pótkereke. Nem volt mit tenni, így kellett ráülni. Tétovázását látva megsajnáltam, és eszembe jutott egy mentő ötlet. Amíg a húsvéti reggelit ettük (mi a konyhában a finom kövesztett sonkát főtt tojással, újhagymával, a gyerekek a szobában a csokinyuszikat), kisurrantam az udvarra, a csap köré szórt kerek kavicsok között kerestem egy szép színű, tenyérbesimuló példányt, és beletettem Palkó nyuszifészkébe. Odaléptem nagyfiamhoz.
– Palkó, megyünk biciklizni?
– Nem tudok – morogta Palkó, a földet bámulva.
– A nyuszi szerint tudsz!
– És mi van, ha nem? – kérdezte halkan, és rám emelte a tekintetét. Hatalmas bociszemében valódi aggodalmat láttam.
– Szerintem tudsz, csak még nem mersz. A bátorságkövet megtaláltad?
– Mit? – csillant fel a bociszem.
– A bátorságkövet. A húsvéti biciklikhez az is jár. Ha a zsebedbe teszed, nem fogsz félni a bicajon, és akkor már csak gyakorlás kérdése a száguldás. Jól megnézted a fészket?
Palkó nem is válaszolt, csak felpattant és rohant a kosarához. Finoman kidobta a felháborodott macskát, aki a kosárba gömbölyödve épp szundítani készült a virágokkal díszített, csoki illatú fekhelyen, és betúrt a fűszálak közé.
– Itt van! Itt van! A Berci vigyázott rá – ujjongott és simogatta a kavicsot. – Látod, milyen szép?
– Csodaszép. Kipróbáljuk?
Palkó arca egy pillanat alatt átváltozott a világ megmentésére induló elszánt hős arcára:
– Igen!
Zsebrevágta a kavicsot, és kitolta a bicajt a kisutcába.
– Azért fogsz? – súgta oda, hogy más ne hallja.
– Persze – súgtam vissza, és próbáltam feltűnésmentesen tartani az ülését, miközben futottam mellette, ahogy tekert. Szerencsére a varázskavics működött. Pár utcahossz után Palkó magabiztosan ment egyedül.
***
Berci visszafeküdt a kosárba, a másik két macska követte a példáját. Már csak három cicánk volt – két kiscicát két hónapos korukban elajándékoztunk (a faluban senkinek nem kellettek, úgyhogy két konzerv macskaeledellel és egy liter tejjel kiálltunk a kaposvári vásárba a főbejárat mellé, ahol tíz percen belül mindkettőt elvitte egy kedves anyuka a kislányának), Cirmit pedig a kölykök pár hónap után elüldözték. Nem áldozta fel magát a család oltárán, nem várta meg, hogy a fejére nőjenek a gyerekei, egyszerűen otthagyta a követelőző, rakoncátlan kölyköket, és elköltözött a nyugalmas szőlőhegybe, Ibolyka néniék pincéjéhez. Ibolyka néni, ahányszor találkoztunk, vagy hozott valami finomságot a hegyről, mindig tájékoztatott minket, hogy a cica jól van, őrzi a házat, legalább azóta nem eszik a diót az egerek. A három kölyök, Berci, Folti és Giselle (akiről egy idő után kiderült, hogy szintén kandúr) viszont teljesen belakták az udvart. Minden kerti dolgot sajátjuknak tekintettek, a száradó ruháktól az összegereblyézett levélkupacig, de becsületükre legyen mondva, azóta nem volt egér a házban, se sorozatos vakondtúrás az udvaron – Palkó nagy bánatára, aki kétéves kora óta Kisvakond rajongó volt. Nem is bocsátotta meg azt a mészárlást, amit húsvéthétfő után másnap rendeztek a macskák az udvaron.
Misi ki akart menni a kisutcába biciklizni, de egy perc múlva lelkendezve szaladt vissza a házba:
– Cuki vakondok vannak a járdán! Sok cuki vakond!
Palkó és Marci azonnal kiszaladtak – és én is, hisz valószínűsíthető volt, mi történt. Jól gondoltam. A terasztól a kiskapuig méterenként szabályosan elrendezve egy többgenerációs, kiterjedt rokonsággal bíró vakondcsalád feküdt kiterítve – a nagytestű nagypapától a kisebb menyecskéken át a fiatal suhancokig – mozdulatlanul.
– Ne nyúljatok hozzájuk! – visítottam, de már elkéstem. Misi felemelt egy fekete bőrdarabot.
– Ez milyen cuki picike! Hiányzik a hátulja…
Felkeveredett a gyomrom. Norbi, szerencséjére nem volt otthon, mert biztos rosszul lett volna. Miután meggyőztem a gyerekeket, hogy ne piszkálják, ne akarják meggyógyítani a vakondokat, mert már nem élnek, ugyanis a macskák kinyírták őket, dühükben üldözni kezdték a cicákat, akik felmenekültek az akácfára. Amíg a homo-kozójátékokkal próbálták őket ledobni, gyorsan zacskót húztam a kezemre, és legyűrve a hányingerem, egy vastag szatyorba összeszedtem a vakondklán szomorú sorsú tagjait, hogy kidobjam őket valahova. Palkó, amikor meglátta, mire készülök, tiltakozni kezdett.
– Anya, mit csinálsz? Ez méltatlan! ‒ honnan veszi ezeket a szavakat? ‒ Jár nekik a temetés!
Sajnos egyet kellett értenem Palkóval. Ha őszintén magamba néztem, én is embertelennek tartottam a zacskós módszert. Palkó ráadásul ragaszkodott a nagyszabású szertartáshoz. Szerette volna megadni a módját, lévén nem egyszerű elhunytakról volt szó, hanem egy véres tömegmészárlás áldozatainak kellett megadni a végtisztességet.
Először is gondoskodni kellett a gyászoló tömegről. Meghívtuk Annát és Zentét (Ilona és Emi, érzékenységükre való tekintettel engedélyt kaptak a távolmaradásra), Kamillát és Borit, akik nagy örömmel jöttek, Vilmost, akit, mint a legnagyobb állatbarátot, vétek lett volna kihagyni, a Nagy gyerekeket, Lalát és Kisáront, akik nélkül mit sem ér bármilyen akció. Velük automatikusan jött Ábel, Jámbor Andrist és Áront pedig Vilmos hozta magával, úgyhogy szép számmal megjelentünk a két sírnál (megegyeztünk, hogy két családi sírgödör elegendő lesz a famíliának), amiket Palkó – stílszerűen, és némi praktikum miatt – egy-egy porhanyós vakondtúrás alatt ásott ki egyedül, amíg a gyászolók megérkeztek. Misi és Zente kerestek koporsónak való fakérgeket, amikkel Kamilla nagy gonddal kibélelte a sírokat. Palkó erre helyezte el ‒ szigorúan gumikesztyűben! ‒ a tetemeket, melyeket Bori és Anna pitypanggal és százszorszéppel borítottak be. A koporsók tetejére Kamilla néhány nagyobb kéregdarabot tett, majd Lala, Andris és a két Áron rálapátolták a többi vakondtúrásból nyert friss, porhanyós földet, elrendezték a sírhalmokat, és botot tűztek a végükbe fejfa gyanánt. Palkó tartotta a rövid búcsúbeszédet, amelyben méltatta a vakondcsalád tagjait. A lányok még egy-egy csokor pitypanggal díszítették a sírhalmokat, végül közösen, Palkó vezetésével elmormolták az imát, amit mindenki tudott:
– Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem. De a tiéd nyitva Atyám, amíg alszom, vigyázz reám. Vigyázz az én szüleimre, meg az én kis testvérkémre, mikor a nap újra felkel, köszönthessük egymást reggel. Ámen.
Kamilla még elmondott egy Miatyánkot is, így a kolbászos kiflifalatokból és málnaszörpből álló uzsonna, akarom mondani tor után teljes lelki nyugalomban mehettek ki a kisutcába biciklizni.
Feltámadás ünnepe – Ugrás a 15. fejezetre! >>>
A teljes könyv (nyomtatott és .epub), olvasói vélemények, ár, MEGRENDELÉS >>>
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: