Éjjel leesett a hó, meseszerű fehérségbe borítva a körülvevő erdőket, völgyeket. A világosság miatt korán, de frissen ébredtem. Feltérdeltem az ágyon és percekig bámultam az ablakon át a csodálatos tájat. Eloszlott a köd, és halványan kisütött a nap. Az egybefüggő fehérség miatt mintha tágabb lenne a tér, tiszta a levegő és a gondolatok. Norbi már nem volt mellettem. Én is lelopakodtam, hátha sikerül kettesben, nyugodtan, felnőtt módjára megreggelizni, mielőtt a gyerekek felébrednek. Norbi a konyhában ült egy Rubiconnal a kezében és már itta a kakaóját.
‒ Hogyhogy ilyen korán…? – kezdte, de gyorsan lepisszegtem.
‒ Fel ne ébreszd a gyerekeket!
‒ Miért ne…? – vigyorodott el egyből, és az ölébe húzott. Beletúrt a hajamba, és a nyakamba csókolt – Mmm, de kívánatos vagy ma reggel… Gyere…
‒ Itt vagyok – mosolyodtam el, és végigfutott a testemen a vágy, mert még éreztem a haján a tegnap éjjel illatát. Ezer éve nem szeretkeztünk kipihenten, napközben, nappali fényben, pláne a konyhában. A lehetőség teljesen felvillanyozott, de meg is torpantam egy pillanatra:
‒ Mi lesz, ha lejönnek a gyerekek?
‒ Nem fognak – suttogta Norbi, és miközben megcsókolt, puhán, de szenvedélyesen belemarkolt a fenekembe. Már nem gondoltam a gyerekekre. Átadtam magam az ölelés ritmusának, a fa reluxa résein beáramló, meleggé szűrt reggeli napsugaraknak, amik becsíkozták a testünket. Újra szépnek, rugalmasnak, erősnek, szeretettnek és szerelmesnek éreztem magam.
Eggyé olvadtunk a konyhaszéken.
Elücsörögtünk volna akármeddig, csendben, egymás vállára hajtott fejjel, egymás hátát cirógatva, amíg meg nem hallottuk az izgatott kiáltást fentről ‒ Esett a hó! ‒, majd a lábak izgatott ide-oda topogását, és a csörtetést lefelé a lépcsőn.
Felpattantam, Norbi röhögve maga elé kapta a boxerjét és kirohant a fürdőbe, én magamra rántottam a pizsamám, és a terítőt kezdtem igazgatni lányos zavaromban, miközben a gyerekek körbeülték az asztalt.
***
Egész nap kitartott ez a bizsergető, elsőrandis hangulat. Ahányszor összenéztünk, annyiszor elmosolyodtunk. Szerencsére nem sok dolgom maradt aznapra. Reggeli után a gyerekek kimentek az udvarra. Amíg hóembert próbáltak építeni, mi a konyhában, kettesben gyorsabban haladtunk. A gyümölcssalátát Norbi bevállalta, lelkesen aprította a hozzávalókat. A házat betöltötte a friss naranccsal keveredett forró csokimáz-illat, amint olvasztani kezdtem a kevés vajjal és porcukorral kevert puha, holland kakaóport az előző nap összeállított négylapos, mézestésztás darakrémes sütire.
Norbi összedobott egy gyors túrós tésztát. Miután bevittük a gyümölcssalátát és a sütit a spájzba, kihasználva az intim félhomályt a szűkös helyen egy kis romantikus csókolózásra, én is kimentem az udvarra a gyerekekhez. Teljesen átragadt rám a lelkesedésük. Átjárta a tüdőm a friss, hóillatú levegő, és feszesre csípte az arcomat a jóleső hideg. Ebéd után Marci persze nem aludt el, a nagyokról nem is beszélve, hiába mondtam, hogy nem fogják bírni az esti bulit. Én bezzeg alig tudtam nyitva tartani a szemem. Norbi jól megrakta a kályhát, a csendespihenő helyetti egyórás Uno parti alatt meg is száradtak a vizes kesztyűk és anorákok.
Nemsokára csörgött a telefonom. Szendrey Jutka volt, a buli háziasszonya, hogy menjük át hozzájuk már most, vigyünk popsi-síket és szánkót, mert Zotya és a gyerekek (Panni, Sári és Ábel) délelőtt kicsúszkáltak az udvarukban egy szuper szánkópályát. Jutka őszinte, naiv lelkesedése (bármiért), rendíthetetlen jókedve és optimizmusa, a miénkhez hasonló értékrendje és világnézete már évekkel ezelőtti megismerkedésünkkor szimpatikus volt, hamar összebarátkoztunk. A Misivel egyidős Ábelt várták, mikor két kislányukkal hazaköltöztek Budapestről Jutka szüleihez, Kati nénihez, a köztiszteletben álló doktornőhöz, és a már nyugdíjas, kedvesen szórakozott, ám éles eszű és jó humorú könyvelő-professzor Gyuri papához. Házuk a velünk szemközti dombon, a túlsó faluszélen rejtőzködött, a falu határán belülre nyújtózó zselici erdő fái és egy félévszázados, bokros sövénysor takarásában. Mikor odaértünk, már vagy tizenöt gyerek szánkózott az erdő melletti, ideális meredekségű domboldalon a hátsó udvarban, s ugyanennyi felnőtt szorongatott gőzölgő, forralt boros poharakat a háznál, a pálya aljában.
Szendreyéknél mindig sokan voltak. Jutka nővére, Marcsi, a férjével, a királyi nevű és öntudatú Nagy Lajossal, és két szöszke fiukkal, Lalával és Áronkával Hollandiából tértek haza nemrég, és a szülői háztól félutcányira újítottak fel egy régi parasztházat. A két Szendrey lány ugyanolyan szimbiózisban él, mint mi Emivel. Naponta átjárnak egymáshoz, az unokatesók szinte testvérekként nőnek fel. Csak az öccseink családjai hiányoznak mindkettőnknél…
A sok gyerek persze még több gyereket vonz, s szerencsés esetben a szülők is barátokká válnak ‒ mint mi.
Nóráék is már ott voltak. Kopi éppen két szánkón négy gyereket húzott fel a dombon, két sajátját, Kamillát és Borit, és a két, csak nevében „Jámbor” fiút, Andrist és Áront. Nóra Pannit és Sárit próbálta meggyőzni, hogy egyedül is boldogulnak, ne kelljen húzni őket. A fiúk, Ábel, Lala és Kisáron (ahogy nyakatekert módon Nagy Áront hívták a gyerekek, hogy megkülönböztessék a nagyobbik, Jámbor Árontól) rögtön rohantak az enyémek elé, onnan pedig együtt tovább, fel, a dombra. Norbi felvitte Marcit, aki persze nem akart lemaradni a „nagyoktól”. Az óvodában alakult veszedelmes fiúbandán csak a művészlélek Zentének és az érzékeny, már ötévesen ornitológusnak készülő Jászai Vilmosnak sikerült lágyítania. Ők Annával és Vilmos nővérével, az őzikeszemű, szelíd Hannával csúszkáltak, eggyel óvatosabban. Az egyéves Ilona, kis keresztlányom, pár napja tanult meg járni, ezt gyakorolta Emivel a nehezített terepen. Ezek szerint ő sem aludt el ebéd után.
Zotya saját pálinkájával kínált meg minket. Én inkább maradtam a forralt bornál, aminek már a finom, fűszeres illata is melegített. De még így sem bírtunk olyan sokáig kint lenni, mint a gyerekek. Sötétedés után újra havazni kezdett, s mi már bentről figyeltük, ahogy ők még mindig csúszkáltak. Ha nem éheztek volna meg, be se lehetett volna rángatni őket. Pedig a buli is fergetegesre sikerült. Táncoltunk, társasoztunk, és rengeteget ettünk. A gyerekek, csodák-csodája, az éjféli koccintás után szinte rögtön kidőltek. Egymás hegyén-hátán, minden sarokban domborodott egy-két pléddel betakart kis kupac, úgyhogy minden szülő elereszthette magát, táncoltunk, röhögtünk, idétlenkedtünk ‒ mint mikor még nem voltak gyerekeink.
***
Másnap, ha lehet, még szebb nap virradt ránk. A fiúk, mármint az apák, előre kitalálták, hogy újév napján süssünk malacot, kemencében. A kemencét előző nyáron építettük, közösen, az évek óta üresen álló, elhanyagolt, csak egy-egy önkormányzati esemény során kinyitó, volt panzió udvarán. Élmény volt! A férfiak építették a tégla alapot, élvezettel zúzták össze a kiürült sörösüvegeket, aminek cserepeit a jó hőtartás érdekében kell beépíteni a kemencébe. Deszkából összeeszkábálták a romonádot, ami egy íves zsalu – erre építették téglából a kemence búbját. Innen vehettünk részt a munkában mi nők és gyerekek: az egész kemencét be kellett tapasztani sárral. Igazi élvezet volt a szalmával kevert agyagban tapicskolni, ügyesen rákenni a téglavázra és szépen elsimítani. A kemence szája fölé gyönyörű vakolatdíszt varázsoltunk. Pár napos száradás után begyújtottuk a kemencét, így kiégett belőle a romonád. Augusztusban, az új kenyér napján már abban sütöttünk saját kenyeret, most pedig a malacot.
Amíg sült a sok ínycsiklandó finomság ‒ Kopi mindegyik tepsibe más, különleges összeállítást varázsolt –, a változatosság kedvéért átmentünk a gyerekekkel a szemközti skanzenbe szánkózni.
A skanzenbeli műemlék református templom kellően lankás dombja is ideális a csúszkálásra. Elég hosszú és meredek ahhoz, hogy gyors és izgalmas legyen, de hamar, nyavalygás nélkül fel lehessen húzni a szánkókat és felcipelni a tepsi-síket, százszor is. Széltében több pálya is elfér, lehet versenyezni, egyszerre akár tízen csúszni. A gyerekek hamar kiszorítottak minket, úgyhogy fent maradtunk a dombtetőn, amit beragyogott a lemenő nap, elhagyva az alattunk sorakozó vályogkunyhók behavazott nádtetőit. Beszélgettünk és figyeltük a gyerekeinket, ahogy kipirulva játszanak. Idilli, már-már giccses volt mindez.
A giccs tovább fokozódott, amikor visszamentünk a kemencéhez, ahol megsült a malac. A panzió étkezőjében terítettünk. A lepukkant, linóleummal borított termet feltöltötte élettel a zsibongás és a tepsikből áradó mennyei illatok: rozmaringos-narancsos malacsült, birsalmás-szilvás malac, szalonnával tűzdelt malacpecsenye borókabogyóval és majoránnával, hagymaágyon sült kakukkfüves pecsenye, sózott malachús ropogós bőrben, valami titkos ízesítéssel… Mellé friss, puha belű fehér házikenyér, savanyú uborka és gyöngyhagyma. Kopit az egekig magasztaltuk, fenséges lakomát varázsolt. Még Jámborék – Évi és Tomi, a vegetáriánus zenész-színész házaspár sem tudott ellenállni az illatoknak.
– Fenséges! Az ember ilyenkor nem is érti az indiaiakat – jelentette ki a nálunk picivel idősebb Tomi, aki hívő katolikus felesége mellett gyakorló Krisna tudatú hívőnek vallotta magát, és mindig hajlott egy kis könnyed, világmegváltó filozofálásra. Jóízűen kuncogott, és kivett még egy szelet húst.
– Tényleg jó – mondta Évi szégyenlősen, és tett a fiai,
Andris és Áron, felé nyújtott tányérjára. – A fiúk nem vegetáriánusok – mondta mintegy mentegetőzésképpen.
– Hát, az én fiam sem – állapította meg Anikó, aki elképedve figyelte, ahogy a hatodikos Bálint egymaga egy fél tepsi malacot bevágott.
Borkorcsolyának Jászai Márti (Jámborék szomszédja, a virágkertész Sándor tüneményes felesége, aki a szennai gyermekotthon vezetőjeként nem csak a családjának és a barátainak süti mennyei finom süteményeit, hanem a gyerekotthon lakóinak is), töpörtyűs, krumplis és túrós pogácsát sütött, desszertnek pedig hatalmas adag isteni rádióst, aminek közepén az édes dióhabot a két oldalról ribiszkelekvárral felcsavart omlós tészta támasztja meg. Emi megsütötte az évszázad kakaós kalácsát, Jutkáéktól pedig áthoztuk a salátákat, köreteket, ami még estéről megmaradt. Ettünk, beszélgettünk, ráértünk. Tökéletes nap volt.
***
A téli szünet hátralévő részében is együtt volt a társaság. Minden nap szánkóztunk, a temetőtől a faluszéli házakig tekeredő meredek, hajtűkanyaros „fekete pályán”, vagy az Emiék és Nóráék kertvégétől a domb aljáig nyúló hosszú, egyenes földúton. Sötétedés után átköltöztünk a kivilágított nagyutcára, amit a mi néhány házunk kedvéért nem takarítottak le, s csak a legbátrabb autósok mertek rajta közlekedni.
Ebben a pár napban, amíg ekkora volt a nyüzsgés, szándékosan nem álltam neki semminek. Újévi fogadalmamat ‒ az önmegvalósítás első lépéseinek megtételét – az ovikezdésre toltam át. Addig próbáltam egyszerűen csak jól érezni magam, feltöltődni vidámsággal és sok kinti, friss levegővel.
Amint az első munkanapon egyedül maradtam, (Marcit átvittem kicsit Emihez játszani), éreztem, ahogy árad bennem az energia, a megújult életerő, buzog bennem a tettvágy. Először is összeírtam, mit szeretek csinálni, hiszen nyilván azzal lenne jó pénzt keresni, ami örömet okoz. Tehát: Szeretek írni – egy. Szeretek segíteni, tanítani – kettő. Mozogni, sportolni, és ezt is tanítani – három. Erről ráadásul van is „papírom”. Érdekel az építészet, a lakások, az „ingatlanok” – négy.
Akkor ezeket most vegyük sorra: Mostanában az egyik éjszakai kikapcsolódásom (már amikor nem aludtam el) a nagy divattá vált internetes fórumokon való traccsparti lett – az egyik babás csoportban lassan hivatásos szoptatási tanácsadóvá léptem elő. Bettinek, amikor Misi születése után nem sokkal Olivért várta, egy füzetecskében mindenféle szoptatási tanácsot leírtam, ami később a lakótelepi anyukák között kézről kézre járt és nagy sikere volt. Mi lenne, ha írnék belőle egy szoptatós könyvet, ahogy már annyian unszoltak? Ez lefedné az egyes és kettes pontot. Izgalomba jöttem.
Hármas pont: mozgás. Tarthatnék például alakformáló tornát, lent a kultúrban. Rám férne. És Nóra, Emi, Jutkáék, sőt az óvó nénik is a nagy kufferre, az úszógumira, meg a mozgáshiányra panaszkodnak. Lehetne heti két edzés, kedd és szombat, legalább mozgok, plusz társasági életet élek. És pénzt keresek vele.
Még jobban bezsongtam. Szinte éreztem az izmaimat feléledni.
Az ingatlanos pont maradt hátra – úgy döntöttem, ezzel egyelőre nem foglalkozok, mivel hónapról hónapra éltünk, egyik fizetéstől a másikig, és – gondoltam – az ingatlanbefektetéshez tőke, vagy legalábbis befektetőtárs kellene. És persze tudás. Ehhez még nem éreztem magam elég felkészültnek.
Felvillanyozva mentem át Emihez, és lelkesen mutattam, milyen sorsfordító meglátásokra és elhatározásokra jutottam. Emi pár percig velem lelkesedett, majd magába zuhant – és vele mi lesz? Úgyhogy amíg összeraktunk egy finom mindent-bele levest a közös ebédhez, összeírtuk, ő mit szeret csinálni. Varrni, énekelni, táncolni, kisgyerekekkel foglalkozni. Ez is jó kiindulópontnak tűnt.
Ebéd után Ilona és Marci váratlanul elaludtak egymás mellett a játszószőnyegen. Mintha érezték volna, mekkora szükségünk van egy kis zavartalan brainstormingra. Emi főzött egy nagy adag mentateát, és két órán keresztül, teát kortyolgatva, puha plédekbe burkolózva, zavartalanul tervezgettük az anyaságon túli, új életünket.
***
Az első két ötlet megvalósításának már másnap nekiálltam. Visszakértem Bettitől a szoptatós füzetet, és szabad perceimben elkezdtem gépre vinni, szalonképessé tenni, kibővíteni, és rendszerezni a rövid fejezeteket.
A torna is egyszerűnek tűnt. Kitaláltam az időpontokat, leszerveztem a helyszínt, már következő héttől, és nyomtattam egy rakás szórólapot, amit Norbi és Emi segítségével kiragasztottunk a buszmegállókba, és minden szennai postaládába beszórtunk, ahol tudtuk, hogy hatvan évnél fiatalabb nőnemű személy lakik. A szórólapozás (meg gondolom az újévi időzítés) megtette hatását. Az első tornára huszonvalahányan jöttek el, alig fértünk el. Én persze majdnem elkéstem, mert a gyerekek az utolsó pillanatig feltartottak, de hamar átszellemültem. Ott volt Jutka és Marcsi, Jászai Márti, Nóra, Anikó, és persze Emi is. Jöttek az ovistársak anyukái, néhány, csak látásból ismert szennai, és pár ismeretlen arc a szomszéd faluból. Eljött a fiatalos konyhavezető, az elegáns fogorvosnő, az óvónők, és még Margit néni, a dadus is, akinek mindene kerek, és a kisfiúk előszeretettel fekszenek méretes keblére elalvás előtt vagy helyett. Rögtön be is vezettem mindenki adatait a precízen megrajzolt havi nyilvántartásomba, és még egy egészségügyi állapotfelmérő kérdőívet is kitölttettem. Beizzítottam a magnót, és hatalmas lendülettel vezettem le az órát, mint anno a lányoknak az egyetemen. Jobban bírtam, mint reméltem. Biztos az adrenalin is hozzátett, de elégedetten állapítottam meg, hogy maradt még valami az állóképességemből. Csurgott rólunk a víz, de vigyorogtunk, mint a tejbetök, és láttam az arcokon az örömöt és a lelkesedést. Elememben éreztem magam, és a végén megállapítottam, hogy ez nekem való!
Óra végén megnéztem a telefonom. Hat nem fogadott hívás: Norbi. Visszahívtam.
– Kösz, most már mindegy – mondta. – Nem találtam a csőrös bögréket. Meg nem tudtam, mit adjak nekik enni, úgyhogy még nem vacsoráztunk. Mikor jössz?
Vettem tíz mély lélegzetet, úgy indultam haza.
Norbi otthon azzal fogadott, hogy megkérdezte:
– Hányszor is lesz tornád? Minden héten?
– Igen, minden héten. Kétszer! Ha összedől itthon a világ, akkor is! Most pedig, amíg lezuhanyozom, légy szíves, fektesd le a gyerekeket – mondtam határozottan, és energikus léptekkel bementem a fürdőszobába.
***
A hó először elolvadt, minden latyakos lett, aztán pár nap után dermesztően hideg lett. Keményre fagyott a sár, jegesre a nedves utcák. Senkinek nem volt kedve kidugni az orrát. Tornán máris megfeleződött a társaság, és arra is hamar rájöttem, hogy ez a biznisz ebben a formában nem túl nyereséges. A bérleti díj épphogy visszajött a háromszáz forintos részvételi díjból, de nem volt képem többet kérni a barátaimtól, akárhogy erősködtek a kitartóbbak, hogy fizetnének többet is. De arra jó volt a torna, hogy ne essek újra depresszióba, és a testemet a régihez hasonlónak érezzem.
A hetekig tartó hidegben a környező tavak is mind befagytak. Január utolsó szombat délelőttjén, amikor váratlanul kisütött a nap, Zotyáék hívó szavára a banda kivonult a szomszéd falu határába, a szilvási tóhoz korcsolyázni.
Sokan voltunk. Emiék, a Szendrey família két családja, nagyszülőstől, Nóra a két lánnyal – Kopit nem tudta rávenni, hogy kijöjjön, Jászai Márti is Vilmossal és Hannával, de a férje nélkül – Sándor otthon maradt az íriszhagymákat kategorizálni. Ott volt Jámbor Tomi és Évi a fiúkkal, és még többen Szennából és a környékbeli falukból. A zselickisfaludi dombok legalább olyan szépek, mint a szennaiak, a horgásztó a völgyben pedig rátesz még egy lapáttal. A tó picike, legfeljebb ötszáz méter hosszú és a legszélesebb pontján kétszáz méter széles, sólyomcsőr alakban nyúlik be a Zselickisfalud és Szilvásszentmárton között elterülő lapályba. Sekély partján füves és nádas partszakaszok váltják egymást.
A kislányok, a Szilágyi gyerekekkel egyidős nagyobb lányok, és a nyugalomra vágyó anyukák kulturáltan siklottak körbe-körbe, közben beszélgettek, nevetgéltek. Én Marcit, Emi Ilonát húzta szánkón – amíg el nem vitték őket a nagylányok. Amint elszlalomoztak velük, Emivel eltáncoltunk egy improvizatív páros koreográfiát, mérlegállással, hátra koszorúval, és vadonatúj, utánozhatatlanul és megismételhetetlenül kreatív elemekkel – a többiek jókat derültek rajtunk.
Panni és Hanna közrefogták és két oldalról húzták Palkót, aki óvatosan barátkozott a jéggel és a korijával. Csak szigorú biztonsági felszerelésben volt hajlandó jégre lépni. A biciklisisakot a sapkája tetejére erőltette, és egyberészes overálja fölé csatolta a térd- és könyökvédőit. Úgy nézett ki, mint egy régi csehszlovák ifjúsági film főszereplője, aki űrhajósnak öltözik farsangon. Mindenesetre jól érezte magát, nagylelkűen engedte, hogy a lányok tanítgassák. Misi és a Szendrey fiúk egy ideig a hokizó felnőttek körül csetlettek-botlottak, majd levették a korijukat, és csizmában csúszkáltak tovább. Nemsokára Palkó is csatlakozott hozzájuk. Egyre bátrabbak lettek, egyre messzebb merészkedtek a part mentén. De mivel az egész tavat be lehetett látni, és a jég vastag volt, (csak a túlsó, sekély végén, egy meleg áramlatnál maradt vékonyabb, de a helyiek figyelmeztettek minket, hogy oda tilos menni) nem aggódtunk.
Nemsokára Ábel lelkendezve jött vissza, hogy a tó végében – nem, nem a legvégén – találtak egy befagyott pontyot, még mozog a farka, menjünk, nézzük meg. Én pont a szánkón átfagyott kicsiket, Marcit és Ilonát próbáltam felmelegíteni egy kis teával és keksszel, a többi felnőtt pedig vagy hokizott, vagy messzebb járt. Jámbor Tomi, aki nem korcsolyázni, csak friss levegőt szívni, szemlélődni és társasági életet élni jött, Zotyával épp a parton kortyolgatta Zotya saját termesztésű forralt borát. Ábel nekik kezdett kunyerálni. Zotya hajlandó volt a fiával menni, Tomi ott maradt vigyázni a borra – hátha jön valaki, akit meg kell kínálni.
A ponty a tó túlsó csücskében, egy vízben növő fűzcsoport közelében fagyott a jégbe. Kamilla az élő állatokért rajongott – lakott náluk kutya, macska, hörcsög, pinty, teknős, és akváriumi halak –, Palkó a döglöttekért – gyűjteménye szárított bogarakból, egy pincében megaszalódott békából, a kiserdőben talált csontokból, egy Gáboréktól kapott disznó állkapocsból és egy fogát csattogtatható borzkoponyából állt, amiket Bandi papa szakszerűen kifőzött és kifehérített neki. Az impozáns kollekció Palkót magas rangra emelte a fiúbandában.
A befagyott ponty mindkettőjüket lázba hozta. Kamilla remélte, hogy még életben van, hisz mozog a farka, otthon majd meggyógyítja és az akváriuma dísze lesz. Palkó bízott benne, hogy elpusztult, vagy hamarosan el fog, és a mélyhűtőben egy dekoratív jégtömbbe fagyasztva sokáig büszkélkedhet majd vele a barátainak.
Elhatározták tehát, hogy kiszabadítják a halat a jég fogságából.
Minden gyerek keresett magának egy-egy erős, lehetőleg hegyes végű botot, körbeállták a halat, és megpróbálták feltörni a jeget. Zotya, ahogy közelebb ért, látta, hogy mire készülnek, kiabált nekik, hogy ne tegyék, de a hangja nem hallatszott a csákányozástól – és amúgy is késő lett volna. A jég nagyot reccsent, aztán döndült. Mindannyian felkaptuk a fejünket. A felnőttek, akik a jégen voltak, azonnal kapcsoltak, és mintha a gyorskorcsolyázó világkupa döntő futama rajtolt volna, száguldani kezdtek a gyerekek felé – kivéve Lajost, aki csak legyintett, hogy úgysem lesz baj, és komótosan koszorúzott tovább.
– Hasra! Hasra! – ordította Zotya, de a kis orvhalászok csak álltak szorosan egy kupacban, megmerevedve, a botjaikra támaszkodva, mint a rajtakapott összeesküvők. Még egy csattanás és dörrenés, majd hangos recsegés és ropogás. Mindenki sikoltozott és ordított. A következő pillanatban a kupac összeomlott, a gyerekek elestek, és merülni kezdtek – mi eszünket vesztve hajtottunk, hogy kimenthessük őket. Legnagyobb döbbenetünkre és megkönnyebbülésünkre azonban a gyerekek nem süllyedtek el. Térdig állva, vagy derékig a vízben ülve kapaszkodtak egymásba és a sikoltozásuk egyszer csak harsány nevetésbe váltott.
– Leengedték a vizet! – kiáltotta Zotya, hogy a távolabb levő, még rémült szülők is megnyugodjanak. – Nyugalom! Leengedték a vizet, maximum ötven centi mély mindenhol!
A halálfélelem elmúltával a gyerekek átestek a ló túloldalára.
– Mentsetek ki! Megfulladok! Nem tudok úszni! – üvöltözték élvezettel, és kalimpáltak a térdig érő vízben, mint a fuldoklók.
– Ez nem vicces! Azonnal másszatok ki! Meg fogtok fázni! – üvöltöztük mi is, de nem mertünk közel menni, nehogy beszakadjunk mi is.
– Nem is hideg! Maradjunk benn! Téli jacuzzi! Élő jégkása! – viháncolt továbbra is a gyerekek egyik fele.
‒ Nagyon hideg! Nem tudok kimászni! – esett ismét kétségbe a másik fele.
– Kifelé! Elég a baromkodásból! – Zotya ordított a leghangosabban. – Sári! Ábel!
– Miért mindig mi? – méltatlankodott a két Szendrey gyerek, de a többiek már engedelmesen elindultak a pár méterre levő partra. Persze a jégre nem tudtak kimászni. Ahogy léptek, az folyton beszakadt előttük.
– Mi vagyunk a Tajmir! – örvendezett Lala, aki ötévesen nemcsak matekzseni volt, hanem felnőtteket megszégyenítő módon rendkívül tájékozott is a világ dolgaiban, mivel minden érdekelte, és apja, Lajos mindenre türelmesen válaszolt; ha valamit nem tudott, utánanézett, sőt reggelenként együtt olvasgatták az Indexet és a Hvg-t.
– Az mi? – kérdezte Palkó, aki szintén nem engedett el egy ismeretlen szót sem a füle mellett.
– Egy orosz kismerülésű atommeghajtású jégtörő hajó, ami egy méter jégvastagság mellett is két csomós sebességgel képes haladni, és mínusz ötven fokig üzemképes.
– Értem – mondta Palkó. – Torpedója van?
– Azt nem tudom – válaszolta Lala őszintén, azzal vágták tovább maguk előtt a jeget, a többiek utánuk, mi meg jobb híján a parton vártuk őket. Csak Kamilla toporgott egy helyben, és kotorászott a vízben. Nem várta meg, amíg Zotya, vagy valamelyik felnőtt rákiált, hogy mit csinál, máris mentegetőzésbe kezdett:
– Nem találom a halat…
– Akkor tuti, hogy mégis élt, és elúszott. Kiszabadítottuk! – mondta Sári. Kamilla boldogan elfogadta az érvet, és gyorsan elindult a többiek után.
‒ Úgy látszik, megtörtént a jég! ‒ mondta bölcsen.
A gyerekek szerettek volna együtt regenerálódni valakinél, de úgy döntöttünk, hogy mára ennyi közös buli elég lesz. Mindenki hazament a saját otthonába. Otthon teleeresztettük nekik a kádat, és nekem is kimondhatatlanul jólesett a forró zuhany. Miután a fiúk (Norbival együtt) elaludtak, bekuckóztam magam a kemencepadkán, és belemerültem a kis könyvem írásába.
9. fejezet – Mindenki belevág. Valamibe >>>
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: