Augusztus huszadikán, hétfő reggel vakító napsütésre ébredtünk. Reggeli után Norbi lement a gyerekekkel Lidi néni házához – a skanzenen kívüli, eredeti helyén álló zsúptetős vályogházacskához, amit utolsó lakójáról emleget mindenki, és ahova szerveztük az idei kenyérsütést.
Mint hagyományőrző kultúrlények, a társasággal évek óta terveztük, hogy saját búzát vetünk. Múlt ősszel végre erre is sor került. Szilágyi Bálint szántotta fel a Szendrey Gyuri bácsiék szőlőhegyéből lekanyarított parcellát Gábor traktorjával – még hatalmasabbra nőtt a fiaim szemében. Gábor elboronálta, és a társaság összes tagja beállt vetni. A gyerekek élvezettel szórták a búzamagot mindenfelé. Emivel a poén kedvéért hosszúszoknyás, kendős, kötényes parasztasszonynak öltöztünk, és a kötényünk öléből, jóleső, széles mozdulatokkal hintettük a földbe a búzaszemeket.
Az aratásról aztán mi sajnos lemaradtunk, mert akkor voltunk a szomorú emlékű tengeri nyaraláson. Pedig ‒ ahogy Jutka részletesen elmesélte ‒ az egész társaság összegyűlt a nemes munkára. Sarlókkal és kaszákkal felszerelkezve sorakoztak a búzamező mellett, várva az utasításokat, illetve a szaktanácsokat – mivelhogy még egyikünk sem aratott soha. Nagyon szép lett a termés, bár biobúzaként a szélső sorok eléggé elgazosodtak. Jutkáék elhívtak egy-két szennai öreget, hogy segítsenek a lelkes, ám teljesen gyakorlatlan értelmiségieknek. Jani bácsi, a falu legidősebb embere, egyszerűen kinevette a fiúkat, ahogy próbáltak szépen és hatékonyan suhintani, de csak összekuszálták a szálakat. Egy ideig nézte, aztán kért egy kaszát és elindult az egyik soron. Öröm volt nézni, ahogy a dús kötegek szépen, szófogadón dőltek ugyanabba az irányba. Nemsokára a fiúk is belejöttek.
A nők kévét kötöttek, Ilonka néni és Ibolyka néni mutatta, hogyan kell. Aztán rájöttek, hogy fölöslegesen kötöztek, mivel ezt a kis mennyiséget egy-két óra alatt learatták, és nekiállhattak kicsépelni. Az asztagokat szétszedték, egy irányba fektetve elkezdték csépelni a ponyvára terített szalmás gabonát. Ebbe már a gyerekek is beszálltak. A cséphadaróval nem egyszerű bánni, vicces volt, ahogy eleinte koordinálatlanul csapkodtak. De hamar belejöttek, és viszonylag hamar végeztek. A kézi szelelésről hamar kiderült, hogy nem fog menni. Zotya intézett pár telefont, és már vihették is át a szomszéd faluba szeleltetni, sőt, ott meg is tudták őrölni a búzát.
Annyi búzát hagytak csak, hogy Jámbor Tomi kedves, esztergált kis kézimalmát a gyerekek kipróbálhassák ‒ és megfigyelhessék, hogyan lesz a búzából liszt.
Lajos és Zotya a jeles napon már reggel levitték Lidi néni házához a megőrölt lisztet. Én átsiettem Nórához, hogy összeszedjük a biztonsági tartalékot: egy kisebb zsák bolti lisztet, ha a saját nem lenne elég, és a felszerelést: teknőt, szakajtókat, konyharuhákat, péklapátot, amiket Nóráék régóta gyűjtögettek a leendő vendégházhoz.
Tavasz, a ló, aki sokszor szabadon járt-kelt az udvaron, bedugta a fejét az ablakon, és figyelte, mit csinálunk. Mint aki szaglászik, érdeklődve lebegtette felső ajkát, aranyosan horkantgatva. Talán a rózsaillatot érezte – hoztam át egy csokorral a dédi-féle észvesztően finom illatú bokorról, ami a nyáron már másodszor virágzott. Amíg hordtuk a holmikat Nóráék nagy rakodóterű építkezős kocsijába, Bugac a lábunk körül sündörgött. Bepakolás után ittunk egy kávét. A nyitott ablakon behallatszott Kamilla új tyúkjainak káricálása, ami a gyerekkori, nagyapáméknál töltött napokat juttatta eszembe. Olyan idilli volt ez a csendélet, hogy szokásomhoz híven elérzékenyültem. Milyen jó, hogy falun élünk!
Mire leértünk Lidi néni házához, már mindenki ott volt. A gyerekek a kis kézimalom körül csoportosultak, és szájtátva hallgatták Jámbor Tomit, aki őrlés közben végtelen türelemmel mesélt egy történetet egy réges-régen élt szegény molnárlegényről. Láthatóan élvezte az osztatlan figyelmet, amit kapott – és amit adott. Mindenkinek újra és újra megmutatta, hogyan kell használni az ügyes kis szerkezetet. Norbi és Lajos már befűtötték a kemencét – Ibolyka néni szerint túl későn, Ilonka néni szerint még túl korán is.
Eközben mi a teknőkben dagasztottuk a tésztát. Élvezettel nyúltam bele a puha és lágy, mégis súlyos masszába, és utánozni próbáltam Ibolyka néni mozdulatait, aki sok évtizedes rutinnal öklözte, forgatta, lisztezte a tésztát ‒ mintha nagymamámat láttam volna, akinek a fáradalmas munkával dagasztott isteni „kőtt-rétese” egyszerűen utánozhatatlan volt. Mondogatta is minden alkalommal: „Hogyha én már nem leszek, ilyet többet nem esztek!” Sajnos igaza lett. A receptet egyikünk sem írta le ‒ nagymamám sem, mert minden „régi” tésztát fejből, gondolomformán gyúrt.
A többieket is elkapta a nosztalgia. Mindenki a nagyszülőkről, dédikről mesélt, és megállapítottuk (bár ők lehet, hogy mást mondtak volna), hogy a sok nélkülözés és kemény fizikai munka ellenére milyen boldogok lehettek, hiszen értelmes, hasznos, alkotó munkát végeztek, egységben a természettel. Friss levegőn, növényekkel, állatokkal körülvéve, közösségben éltek, és egy héten legalább egyszer, vasárnap, törődtek a lelkükkel.
‒ Azért nekünk sem olyan rossz – mutatott körbe Tomi. A terülj-terülj asztalkákon, amíg a félárnyékban, vásznakkal letakarva kelt a tészta, egyre szaporodtak az otthonokból hozott finomságok: friss, szeletelt paprika, paradicsom, uborka, kacsazsír, házi szalámik, lekvárok, sütemények, és persze a jóféle borok.
Kopi, Ibolyka néni szakértő támogatásával bevetette a forró kemencébe a hatalmas vekniket.
Senkinek nem akaródzott hazamenni, amíg sült a kenyér. Az asztaloknál, az öreg diófák árnyékában kellemes volt beszélgetni, eszegetni, együtt lenni. A nagylányok terelgették a kicsiket, a fiúk futkároztak és fociztak az udvaron, nem veszekedtek, nem bunyóztak, senki nem sírt. Mi néztük őket, büszkén és szeretettel. Norbi körbejárt, fényképezett. A portrékat szereti a legjobban. Megfogni a tekintetekben a pillanatnyi hangulatot – hogy ha évekkel később visszanézzük, lássuk, milyenek voltunk. Ez az album vidám, felszabadult arcokkal lesz tele. Volt valami fenséges, valami isteni a levegőben, amitől mindannyian átszellemültünk.
Nemsokára Kopi úgy ítélte meg (természetesen Ibolyka néni és Ilonka néni egyetértő véleménye alapján), hogy megsült a kenyér. Levette a kemenceajtót, és a péklapáttal ügyesen, mintha ez lenne a szakmája, egymás után szedte ki a gőzölgő, aranybarna halmokat. („Óriáspuszedli!” – rikkantotta Misi.)
Nincs jobb illat a frissen sült kenyérnél; a hangjára, ahogy roppan, ha megnyomjuk, összefut a nyál a szánkban.
Jutka az eseményre meghívta a nemrég a faluba került fiatal Atyát is, aki pont időben érkezett, hogy egy rövid, de annál szebb beszéd után megáldja az újkenyeret.
A gyerekek áhítattal hallgatták, és olyan büszkén állták körbe Zotyát, aki ünnepélyesen megszegte a kenyeret, mintha legalábbis élő közvetítésben szerepelnének a tévében, a püspök és a miniszterelnök mellett.
‒ Új kenyér, új élet – mondta Ibolyka néni mosolyogva, ahogy osztotta a puhabelű, ropogós héjú szeleteket, ahogy sorba álltunk, és csak Ilonka néninek súgta oda, de azért, úgy hogy mi is halljuk: ‒ Kicsit elsózták, de azért ügyesek ezek a gyüttmentek.
‒ Tényleg azok, el köll ismerni ‒ bólogatott Ilonka néni – bár inkább picit sótlan lett.
‒ Ki hogy éli az életet, azt érzi ki belőle ‒ ölelte át Tomi hátulról a két asszony vállát ‒ nem igaz?
‒ Igaz, igaz ‒ nevettek a nénik, és egészen belepirultak, hogy így lebuktak.
A gyerekek egymás mellé ültek le falatozni, a veranda talpgerendájára, arcukon morzsa, zsír és letörölhetetlen mosoly. A késő délutáni nap a diófa levelei közt átfurakodva a gyerekek mögött levő girbegurba, fehérre meszelt falra vetítette halványszürke, izgő-mozgó, fényben villódzó árnyékukat, melyek, mint láthatóvá vált tündérek utánozták, s vigyázták minden mozdulatukat.
‒ Boldogok ‒ állapította meg Jámbor Tomi, két falat meggylekváros kenyér között, mintha kitalálta volna a gondolatomat. ‒ Jó rájuk nézni, ahogy élvezik az életet és rácsodálkoznak a világra, amit közösen alakítunk. ‒ Ez megtetszett neki, fél perc szünetet tartott, majd meglassúdva mondta tovább: ‒ Együtt elvetettük a búzát, learattuk, kicsépeltük, kifújtuk a szemek közül a pelyvát, megőröltük, megdagasztottuk, kelt is egy kicsit, kisült, és megettük. Élvezzük az ízét annak, amivel annyit dolgoztunk. Hát nem ezért érdemes élni? – tette szívére a kezét, mintha a színpadon állna.
‒ De – erősítettem meg, és beleharaptam a saját, vajkrémes, magos kenyerembe.
‒ Burokban élünk ‒ folytatta, és nagyot sóhajtott ‒, ez az igazság. A barátaink, a családunk, a gyerekeink szeretetének védőburkában. Jó nekünk.
Egyetértettem.
***
A gyerekeket nem kellett altatni. Későn értünk haza, egy gyors fürdés után pillanatok alatt elaludtak. Kitártam a gyerekszoba ablakát, hogy jöjjön be egy kis levegő. Norbi lent zuhanyozott, én ott maradtam az ablakban, és hallgattam a csendet: a gyerekek szuszogását, a renitens éjszakai tücskök ciripelését, a cicák egy-egy morranását. Egyszer csak halk pukkanások törték meg a hangok monotóniáját. A város felé néztem. Tűzijáték!
A fénylő csillagok felröppentek az égre, melyiknek milyen magasra sikerült, bevilágították az égbolt egy darabját, melyik mekkorát, aztán megadón aláhulltak és kihunytak. Tőlük is lehet kívánni, mint valódi társaiktól?
Eszembe jutott az öt évvel ezelőtti tűzijáték, amikor ideköltöztünk, meg az, hogy több mint hét éve vagyok anya, ha a terhességet is beleszámítom. Azt mondják, hét évente megújul az ember, és új életet kezd. Hét évet voltam itthon a gyerekekkel. Ez alatt lett házunk, kocsink, három gyerekünk, és sok barátunk. Sokat dolgoztunk, itthon és máshol, magunknak és magunkon. Néhanapján ‒ egyre többször – Norbival egymásra is van időnk, sőt, néha pihenek is. Néha még arra is jut időm, amit szeretek: írok, sportolok. Nemsokára újra tanítani fogok. Végül is mi ez, ha nem siker, gondoltam. Végül is elértem, amit akartam. Ha kicsit máshogy is, mint ahogy képzeltem. Most új korszak következik.
Misi nagyot sóhajtott, és átfordult a másik oldalára. Behajtottam az ablakot, és néztem a gyerekeket, a szívem megtelt szeretettel. Milyen jók ilyenkor. Mindjárt vége a nyári szünetnek, és alig fogom őket látni. Hogy fognak hiányozni! Már folytak is a könnyeim. Nem vagyok normális. Hiszen itt vannak, csak már nem kell minden pillanatban fogni a kezük. Már nem babák. Lelki szemeimmel már láttam, ahogy tovább nőnek, nőnek, és egyre távolabb kerülnek tőlem. Szívszorító. Egyre jobban belelovaltam magam a régi jó önsajnálatba, amikor nyílt az ajtó és belépett a megmentőm. Norbi mellém lépett és átölelt. Meglepetten nézett rám:
‒ Mi a baj? Miért sírsz?
‒ Hiányozni fognak a gyerekek.
‒ De hisz alig vártad, hogy elkezdődjön a tanév! Hidd el, hogy fel fogsz szabadulni.
‒ De nem akarom, hogy felnőjenek, és itt maradjunk egyedül, öregen. Ki fog engem szeretni, ha ezek megnőnek?
Norbi megsimogatta a karom.
‒ Én nem vagyok elég?
‒ Hát…
Halkan felnevetett.
‒ Kösz. Akkor mit szólnál egy kislányhoz?
‒ Ezt hogy érted?
‒ Úgy, hogy mit szólnál egy kislányhoz. Egy kisbabához.
Norbi szorosabbra fonta a karját. Én megszólalni sem tudtam. Mintha kinyílt volna egy titkos ajtó, mélyen, az agyam egy hátsó, rejtett zugában, és a bezárt gondolat most kiszabadult. Betöltötte az egész fejem, majd még tovább hömpölygött, betöltötte a tüdőmet, a gyomromat, a szívemet. Kibontakoztam az öleléséből.
‒ Ez őrültség lenne.
‒ Tudom.
Azzal magához vont, és megcsókolt.
VÉGE
A teljes könyv (nyomtatott és .epub), olvasói vélemények, ár, MEGRENDELÉS >>>
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: