23. fejezet -Dönteni kell

Otthon visszatért minden a régi kerékvágásba. Azazhogy nem egészen. A szó szerint szürke hétközna-pok eszembe juttatták a szeptemberi tanévkezdést. Hihetetlen, hogy Palkó pár hét múlva iskolás lesz!

Ha már úgyis esett, Norbi dolgozott, a gyerekek pedig csak tévézni akartak, rávettem magam, hogy átválogassam a szekrényeket. Csak nagyritkán, egy-egy bababörzén, vagy akción szoktam ruhát venni, mégis minden szanáláskor több zsáknyi holmit viszek a Karitaszhoz vagy a Vöröskeresztnek. Hogy kerülnek hozzánk, nem fér a fejembe. A még hordható ruhák ilyenkor egy-egy polccal, illetve gyerekkel lejjebb vándorolnak, a tönkrement vagy az abszolút kinőtt darabok pedig állapottól függően ismerősökhöz továbbadásra, „szegényzsákba”, vagy kidobásra kerülnek. Marci ruháitól váltam meg legnehezebben. Ilona lány, nem sok mindent tudok neki adni, Bettiéknél nincs kilátásban kistesó, Öcsi ki tudja, mikor adja a fejét családalapításra, mi pedig már nem tervezünk több gyereket. Meg is mondtam mindenkinek, hogy lőjenek le, ha valaha megfordulna a fejemben egy újabb baba gondolata.

Mégis, ha arra gondoltam, hogy soha többet nem élem át a fogantatás istenadta csodáját, ha nem fejlődik a testemben új élet, nem fogok egy háromkilós, illatos csöppséget magamhoz ölelni, nem fogok tápláló anyatejjel szoptatni ‒ belesajdult a lelkem.

De az élet megy tovább, a gyerekek nőnek. Palkó is nagyot nőtt a nyáron, muszáj lesz neki bevásárolni. Iskolába mégsem járhat melegítőnadrágban, mint az oviba. Tornafelszerelés is kell, tornazsák, tisztasági csomag. És persze iskolatáska! Szerdára már jó időt mondtak – lassan visszatér a nyár ‒, ezért kihívtam anyut, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg bemegyek a városba, hogy mindent beszerezzek. Nem szívesen hagytam volna huszadika utánra. Biztos mindenki akkor kapkod majd, tele lesz a város, anyunak meg elkezdődnek az értekezletek, most tud besegíteni. (Márti mami a héten már visszament dolgozni, azt mondta, jobb lesz így, a munka és a kollégák segítenek visszarázódni az életbe, és persze anyagilag sem mindegy. Igazat adtam neki.)

Szerda reggel, amíg a gyerekek, a több napos bezártság után végre kimehettek az udvarra homokozni, megnéztem az emailem.  Azt hittem, sosem jön el ez a pillanat ‒ megérkezett a fogyásjelentés! Izgatottan nyitottam meg az excel táblázatot. Ötvenhárom példány kelt el, darabja után hétszáz forint a jutalékom, az annyi mint, ott állt a táblázatban feketén-fehéren: harminchétezer egyszáz forint. Bambán néztem a monitort.

Három hónap alatt harminchétezer forint? Az havi tizenkettő. Gondolom, ennyi, vagy még ennyi se lesz a másik terjesztőnél, a saját, átlag heti két megrendelésem még egy tízes… Eddig is sejtettem, hogy nem a könyveladásból fogok megélni, de így látni ezt a nevetséges összeget, fájt. Igazából nem is tudom, mit gondoltam. Valahogy egyszer sem számoltam utána, pontosan mennyi is az annyi. Biztosan tudat alatt döntöttem így. Nem akartam szembesülni vele, annyira lelkes voltam. De most teljesen letörtem. Hogy felvidítsam magam, eszembe jutott, hogy elhívom magammal a városba Emit. Húgom kapott az alkalmon, és ő is anyura sózta a gyerekeit, mert Laci megint külföldön (most épp Franciaországban) zenélt. Anyu így hat gyereknek süthette a homoktortákat és a palacsintát.

Emivel persze vérszemet kaptunk attól, hogy kettesben beszabadultunk a városba. Miután a kínaiban megvettük Palkónak a fehér tornazoknit, fehér pólót, fekete kisgatyát, nem bírtuk ki, és bementünk Emi kedvenc turijába, ahol épp bálabontás volt. Velem ellentétben, aki sosem találok semmi hordhatót, Emi őstehetség a turkálásban. Tévedhetetlen hatodik érzékkel halássza ki a legjobb darabokat, a gyerekeknek és magának is. Merészen variálja a színes, sokszor csillogós ruhákat, ezért mindig úgy néz ki, mintha valami magazinból lépett volna elő. Nem mondható róla, hogy belesimulna a tömegbe! Most is találtunk, illetve talált két iskolába való nadrágot és néhány pólót Palkónak, egy-egy szép egészruhát Annának és Ilonának, de a kosarunk az otthagyhatatlan, filléres nyári felsőkkel, rövidgatyákkal, szoknyákkal és két pár, dögös, magassarkú szandállal telt meg.

A shoppingkúra befejezéseképp beültünk egy fagyira, ahol elsírtam Eminek szerzői karrierem méltatlanságait. Megoldást most sem találtunk, kárpótlásul még félórát válogattunk a gyönyörűbbnél gyönyörűbb anyagok között a méteráruboltban, ahova eredetileg csak fél méter, tornazsáknak és tisztasági csomagnak való anyagért ugrottunk be.

Feldobódva, ám enyhe lelkifurdalással mentünk haza, hiszen végül sem az írószerbe, sem a cipőboltba nem jutottunk el. Meggyőztük egymást, hogy másnap újra bejövünk a gyerekekkel, mert cipőt és iskolatáskát amúgy is jobb, ‒ ha nem is egyszerűbb ‒ úgy venni, hogy az érintettek is jelen vannak.

Így történt, hogy csütörtök délelőtt, ketten a hat gyerekkel bevonultunk Kaposvár vadonatúj bevásárló központjába. Az írószerrel kezdtük. Mindenkinek ígértünk egy zacskó bio-gumicukrot a pénztárnál, ha kibírják nyafogás és követelőzés nélkül, amíg megvesszük Palkó iskolatáskáját, tolltartóját és a belevalókat. Szerencsére az elsősök füzeteit a tanítónők beszerzik, így csak néhány egyedi darabot válogattunk, hogy azért az is legyen. Palkó kiválasztott egy hatalmas, világoskék Jégkorszakos iskolatáskát. Annyira beleszeretett, hogy nem volt szívem harcolni vele, pedig megfogadtam, hogy soha nem fogok mesefigurás, pláne hősös vagy Disney mintás holmit venni. Ehhez képest üzenőnek pókemberes füzetet vettünk, Misi és Marci Batman-es kisfüzetet választott, Anna és Ilona Belle-eset. „Most az egyszer” jelszóval kapták meg, csak hogy tudjanak otthon iskolásat játszani délután.

Az új szerzeményekkel és a megbontott gumicukros zacskókkal a kezükben (Palkó, hátán a táskával) léptünk be a cipőboltba. Mindegyikük egyből leült a boltban vetített Mikiegér rajzfilm elé. Emivel kettesével hordtuk eléjük a cipőket – új utcai és benti cipőket is kellett vennünk.  Misi még nem nőtt bele Palkó kinőtt szandijába, viszont teljesen szétnyúzta, amit tőle örökölhetett volna Marci, úgyhogy most mindenkinek újat kellett venni. Bámulatos módon mindenkinek találtunk megfelelő lábbelit. Cipőből nem szívesen veszek használtat, de lehet, hogy egyszer rászokunk, mert amikor a hat dobozzal a pénztárhoz mentem, majdnem elájultam a végösszeg láttán, pedig mindegyik cipő az olcsóbbak közül való volt. Norbi szívinfarktust fog kapni, ha meglátja, mennyit költöttem ebben a hónapban. Három pár cipő többe került, mint amennyi a GYES-em.

‒ A könyvem jutalékával pont ki tudtam pótolni ‒ mondtam, poénnak szánva, de keserűnek éreztem a viccet.

A gyerekek a hála legkisebb jelét sem mutatták. A tömött reklámszatyrokkal a kezünkben próbáltuk őket kiimádni a kirakatból, mert miután megunták a mesét, majd a sorban állást, azt játszották, hogy nem tudnak kiszabadulni a boltból. Az üvegfal és a kirakatpolcok közé ékelődve rátapadtak az ablakra, mint akik beszorultak és nem találják a kijáratot. Több járókelő megállt, tétován körbenézve, vajon tényleg veszélyben vannak-e a gyerekek. Mi inkább azon aggódtunk, mikor dob ki minket a biztonsági őr. De vagy nem volt még gyereke és türelemből tett sikeres alkalmasságit, vagy épp hogy volt, és azért nem lépett közbe, mert tudta, hogy reménytelen. Igaz, bajt nem csináltak, sőt, csodával határos módon még egyetlen cipőt sem vertek le a kiállított dobozokról. Mondjuk, Marci már nem is ott volt, hanem a fotocellás ajtót próbálgatta ámulattal.

‒ Gyertek ki azonnal! ‒ kiáltottam rájuk, tizedszerre, most már olyan hangosan és dühösen, hogy a távolabb vásárlók is felkapták a fejüket.

‒ Szia Gyömbi! Látom, még élvezed az anyaságot – hallottam a hátam mögül egy vidám hangot. Hátrafordultam, ahogy a szatyroktól tudtam, és megláttam Krisztát, volt, testnevelő tanár, munkaközösség vezető kolleganőmet, akit hét éve, amióta Palkóval szülési szabadságra mentem, nem is láttam.

‒ Szia Kriszta! De örülök, hogy látlak!

‒ Én is, emlegetett szamár!

Kérdőn felvontam a szemöldököm.

‒ Képzeld, ma hívott fel az igazgató, hogy a jövő heti évnyitó értekezletre prezentáljak egy kollégát, aki félállásban eljönne dolgozni, mert Gábor váratlanul bejelentette, hogy felmond, vezetőedző lesz Pesten. Eddig se sokat járt be, tudod, de most muszáj valakit találnunk a helyére. Te jutottál eszembe. Utánaszámoltam, tudom, hogy van még egy éved a GYES-ből, de már egy félállásnak is örülnénk. Mit szólsz?

Nem tudtam, mit mondjak. Emit kerestem a tekintetemmel, de ő épp az utolsó gyereket terelte ki az üzletből, és felemelt ökle felé nyújtogatva a nyelvét, jelezte, hogy elnyalnak egy fagyit, amíg én beszélgetek.

‒ Nem kell most rögtön válaszolnod – mondta Kriszta, mikor látta, hogy meg sem tudok szólalni. ‒ Ráér holnapig. Mindenképp hívj fel ‒ vigyorgott, és elbúcsúzott, mert ő következett a pénztárban. Kisiettem a gyerekek után, mert éreztem, hogy ez a váratlan ajánlat máris teljesen összekuszálja amúgy is elég homályos jövőképemet.

***

Egész délután az állásajánlaton járt az eszem. Ahogy a gyerekek az uzsonnás tányérokat a kezem alá dugták, automatikusan vágtam a kifli- és kolbászkarikákat, és nyomtam egy adag reszelt sajtot a kis szendvicsekre.

Mit csináljak? Visszamenjek tanítani?

Még pár órával ezelőtt is biztos voltam benne, hogy soha nem akarok már munkahelyre járni, iskolában dolgozni, pontosabban, ez az opció fel sem merült. Erre tessék: az első szembejövő ajánlatra elbizonytalanodom, pedig az elmúlt év – könyvírás, cégalapítás, ingatlantanfolyam, és még az MLM is ‒ másról sem szólt, csak a saját lábra állásról.

Másrészt: szeretem az iskolaszagot. Mindig is szerettem tanítani, főleg „test-nevelést”, ami, ha jól csináljuk, szerintem a legmegfelelőbb tantárgy  arra, hogy megismerjük a gyereket, mint embert, és igazán taníthassuk. Olyan dolgokra, amik igazán fontosak az életben: egész-ség, aktivitás, küzdés, kitartás, bátorság, bajtársiasság, tisztelet, és még számtalan tulajdonság, ami a sporttal jár.

Nem mellékesen én is újra naponta mozoghatnék.

De mi lesz akkor azzal, amit elindítottam? Mi lesz a céggel? Elvész a sok befektetett munka, idő, energia, és pénz? Nem mintha ezekből már komoly bevételünk származna.

Beesteledett, de Norbi még mindig nem ért haza. Sokszor bennfogták őket túlórázni – a gazdaságisuk szerint azért, mert a megszűnés nyilvános bejelentése előtt minden függő ügyet le akarnak zárni. Pedig annyira szerettem volna megbeszélni vele, mit tegyek.

Esti mesélés közben megrohantak a kérdések. Még jó, hogy úgy is tudtam olvasni a százszor látott sorokat, hogy oda sem figyeltem. Mi a különbség a sodródás és az adódó lehetőségek kihasználása között? A könnyebb út választása és a „jelek” felismerése között? Mi számít kudarcnak, és mi számít túl kevés próbálkozásnak? Meddig kell ragaszkodni valamihez és mikor kell elengedni?

Lehet, hogy megérezték a fiúk, hogy gondolatban máshol járok, vagy csak kimerültek a délelőtti vásárlástól, de mikor elhangzott a boldogan éltek, míg meg nem haltak, már mindegyikük aludt.

Ahogy becsuktam a mesekönyvet, ez a rengeteg, megválaszolhatatlannak tűnő kérdés annyira kavargott a fejemben, hogy szinte fájt. Nem bírtam tovább elviselni. Le kell csendesítenem az elmém! Meditáció helyett, amin úgyis csak elaludtam volna, lezuhanyoztam, és megnéztem (huszadszor) a megunhatatlan, romantikus bölcselkedő, Anne Shirley sorozatának első részét. Aztán a másodikat is. Ebben hangzott el:

„Akárhova vet is a sors, az életünk a mi kezünkben van. A belefektetett munkától s a nyert haszontól lesz az élet gazdagabb vagy szegényebb.”

Ó, milyen igaz, Anne! Az élet a mi kezünkben, befektetett munka… A kérdéseim új csavart vetettek. Miért ne lehetne egyszerre több mindent kézben tartani? A család és a munka eleve kettő, miért ne férne mellé a szenvedély, vagy hobbi? Miért kellene elveszni annak, amit létrehoztunk? Miért kellene választani? Miért vagy-vagy, miért nem is-is?

Éreztem, ahogy lassan kezd a kép kitisztulni. Izgatott lettem. Az az egyik legizgalmasabb dolog az életben, amikor érzi az ember a bizsergést – a gondolatfoszlányt, ami már ott kavarog valahol gyomortájékon, de még nem érthető, csak sejthető, és ha türelmesen kivárjuk, szinte magától felkúszik az agyba, körvonalazódni kezd, majd gondolatokká, kimondható és leírható szavakká, ötletté, stratégiává, megoldássá, válasszá formálódik. Csak fel kell tenni a kérdéseket, szépen sorban, egyiket a másik után. És, ha megvan a végső válasz, tudni fogjuk, mi a helyes döntés.

Miért kellene választanom a tanítás és a vállalkozás között? Ki mondta, hogy egy állás miatt fel kell adni bármit? Ki mondta, hogy a bármi miatt fel kell adni egy állást? Miért kellene mindenáron abból megélnem, amit imádok? De miért ne lehetne valamennyi pénzt keresni vele?

A kisördög pisszegni kezdett: Mert nem lesz mindenre idő! És mi lesz a családdal?

Amikor velük vagyok, csakis rájuk fogok figyelni, és élvezni fogom az együttlétet. Amikor dolgozom, a munkára koncentrálok, amikor önmegvalósítok, akkor magamra. Önfegyelem kell a fókuszáláshoz. A koncentrált munka növeli a hatékonyságot, mert csak a lényegre marad idő – intettem le a hangot képzeletben, mert legbelül már eldöntöttem: Visszamegyek tanítani.

Anne elégedetten biccentett, és én nyugodt álomra szenderültem.

***

Másnap reggel felhívtam Krisztát, hogy megmondhatja az igazgató úrnak, hétfőn bemegyek tájékozódni.

Közben Norbinak is csörgött a telefonja. Bement a szobába, és legalább negyedóráig beszélt valakivel. Már kezdtem ideges lenni, hogy megint nem fogunk tudni együtt reggelizni, amikor visszajött, akkora oltári nagy vigyorral, hogy az orra egészen laposra húzódott.

‒  Mi történt? Jó hír?

Vigyorogva bólogatott.

‒ Na, mondd már!

‒ Kettő is van ‒ mondta, és komótosan elkezdte kenni a gyerekek mézes kiflijét.

‒ Igen, igen? ‒ sürgettem, hogy mondja már tovább.

‒ Melyikkel kezdjem, a jóval vagy a még jobbal?

‒ A jóval.

‒ Megkaptam az állást.

‒ Komolyan? Juhú! – ugrottam a nyakába, és összepuszilgattam.

‒ Magasabb lesz a fizetés, és, ami a fő, nem lesz szombati meló, nem lesz túlóra, nem kell egyfolytában az irodában ülni.

Láttam, hogy megkönnyebbült. Ezek szerint mégiscsak feszült volt, még ha titkolta is.

‒ Kocsi? – kérdeztem, mert ez még egy fontos kritérium volt. Két kocsi nélkül nem tudjuk megszervezni az életünket.

‒ Lesz!

‒ Juhé! És mi a még jobb?

‒ Felkértek egy tervezésre. Parkoló és bekötőút.

‒ Ki?

‒ Apám egyik régi megrendelője. Nagykutya. Azt mondta, apámon kívül senki másra nem bízta soha a munkákat.

‒ Meg tudod csinálni?

‒ Meg fogom tudni. Bármit meg lehet tanulni. Az alapokat tudom, a többi csak gyakorlás kérdése.

Befurakodott egy váratlan gondolat.

‒ Akkor én minek megyek vissza dolgozni?

‒ Azt neked kell tudnod.

‒ Hát ez az – bizonytalanodtam el megint.

‒ Hidd el, hogy jó lesz. Csak félállás. Mindenből lehet tanulni – bölcselkedett tovább Norbi, nem tudom, mi jött rá. ‒ Apropó… ‒ hallgatott el egy pillanatra ‒ mi is lesz Marcival?

Ez eszembe sem jutott! Úgy volt, hogy csak egy év múlva, esetleg februártól lesz ovis, de most muszáj lesz intézménybe íratni. Vidékiek lévén az állami bölcsibe nem jutunk be, a családi napközit, bármennyire szeretjük, minden napra kifizetni sok lenne.

Felhívtam a szennai óvó néninket, van-e valami jó tippjük. Micsoda mázli! Kiderült, hogy kis falusi ovi lévén bölcsi-pótló intézmény is lettek, pont most kapták meg az engedélyt, hogy két és félévestől is felvehetnek gyerekeket.

‒ És nem baj, hogy nem szobatiszta?

‒ Majd itt leszokik ‒ nyugtatott meg az óvónő. ‒ Ne erőltessétek, ha nem megy. Szeretettel várjuk! A papírokat megcsinálom jövő héten, aztán, ha szeretnéd, huszadika után hozhatod is beszokni, bár szerintem nem lesz gond. Elég talpraesett, ismeri a terepet, ismer minket, és itt van Misi. De örülök!

Én is örültem. Akkor ez sínen van.

Egy valami zavart még: hogy Marci még mindig szopik. Sokan arra esküsznek, hogy a gyerek addig szopjon, amíg neki jólesik, de szerintem az igény szerinti szoptatáshoz az anya igényei is hozzátartoznak. Az én igényem pedig ‒ egyre tisztábban éreztem ‒ az, hogy fejezzük be. Összeszámoltam, összesen több mint hat évig szoptattam, amikor nem, akkor pedig terhes voltam. Azt hiszem, az én testemnek is jár egy kis nyugalom.

Felhívtam Emit, mert tudtam, hogy neki is megfordult a fejében, hogy elválasztja Ilonát. Ő pár éve a tengerig menekült Zente elől, hogy el tudja választani. Persze jó ürügy volt ez arra is, hogy végre négy napig kettesben lehessen Lacival.  Emi a parton fejt három-négy óránként, hatalmas, feltelt kebleivel nagy feltűnést keltve a strandon. Ám a taktika nem jött be, hazaérve Zente első dolga volt, hogy cicit kérjen.

Az elválasztó projektbe bevontuk Zsuzsit is, aki ugyanebben a cipőben járt. Este összeült náluk a kupaktanács. A gyerekek bújócskáztak az udvaron, mi pedig egy finom kávé, majd egy pohár bor mellett (amik úgysem tesznek jót a szopó gyereknek), készültünk a merényletre. Először is, lelkiismeretünk megnyugtatására, összeszedtük az érveket pro és kontra. Megállapítottuk, hogy gyerekeink az elmúlt hónapokban megkapták az anyatejjel a megfelelő mennyiségű immunanyagot, jó étvággyal esznek teljes tápértékű, változatos ételeket, megkapják az egészséges lelki fejlődéshez szükséges ölelés-, összebújás- és szeretgetés adagot. A leszoktatással már nem ártunk nekik. A mi szervezetünk viszont kezd teljesen lestrapálódni: az én hajam hullik, Eminek fáj a műtött bokája, Zsuzsinak kilyukadt egy foga. Tönkre fogunk menni.

Ellenérvet nem találtunk, úgyhogy már csak egy jó taktikát kellett kitalálni. Elmeséltem, hogy Bettinél a ketchup vált be. Simán rákente a mellére, megmutatta Olivérnek, hogy bibis a cicije, ő elhitte, pár napig érdeklődött, de mindig bibis volt. Egy idő után nem kérte, és nem is viselte meg a dolog.

‒ Mennyi idős volt akkor? Másfél? Julcsit ezzel nem tudnám átvágni. Mindent ketchuppal eszik, tuti felismeri.

‒ Igaz. Szerintem Marci is.

‒ Én valakitől azt hallottam – folytatta Zsuzsi, ‒ hogy fokhagymával kente be a mellét, mert az nem ízlik a gyereknek. Párszor próbálkozik, aztán beletörődik, hogy megromlott a cici.

‒ Ez kegyetlen…

‒ Lehet, de logikusan hangzik. Emlékszel – fordult felém Emi ‒ amikor még Zente volt pici, egyszer a Petör-kén fürödtünk, és nem akart szopni, mert nem tetszett neki az iszapos víz íze? Otthon hiába fürödtem meg, napokig meg se akarta kóstolni, majdnem begyulladt a mellem.

‒ Akkor fokhagyma?

‒ Fokhagyma! – csaptunk egymás tenyerébe, mint az amerikai tinifilmek összeesküvői.

***

Marcika utolsó, elaltatós esti szopiját nem volt szívem megkeseríteni. Sokáig le sem tettem az ölemből, simogattam édes, ellazult arcát, finom puha karját, bársonyos, tüsire vágott haját. Azon kaptam magam, hogy folynak a könnyeim. Soha, soha többet az életben nem fogok szoptatni? Soha nem lesz már kisbabám? Nem leszek terhes?

‒ Mi a baj? – lépett a szobába Norbi, aki azt hitte, megint elaludtam a gyerekszobában, és jött értem, hogy átvigyen a saját ágyunkba.

‒ Csak eszembe jutott, hogy vége – suttogtam, halkan, nehogy felébresszem az alvó gyereket. ‒ Nem lesz több gyerekünk. ‒ A kimondott szótól hüppögni kezdtem. Norbi leült mellém, megsimította a hajam.

– Miért, szeretnél? 

‒ Nem, dehogy. Isten ments! Most, hogy végre lélegzetvételhez jutok. Csak mégis, olyan rossz, hogy ennek a korszaknak is vége lett.

‒ Majd jönnek az unokák ‒ röhintett Norbi, de nem találtam viccesnek.

‒ Őket nem fogom szoptatni! És addigra öregek leszünk ‒ legyintettem, és erre a gondolatra végképp elsírtam magam.

‒ Na, azért ott még nem tartunk ‒ állt fel Norbi, óvatosan kivette Marcit az ölemből és belerakta a kiságyba. ‒ Marcinak is kellene már egy rendes ágy. Ezt a rácsos ágyat meg levihetnénk a garázsba.

‒ Direkt csinálod? ‒ háborodtam fel. Hogy lehet Norbi ilyen érzéketlen, hogy már a babaszobát is fel akarja számolni?

‒ Na, gyere, megvigasztallak. Legalább újra visszaszerezhetek belőled egy darabot magamnak. Vagyis kettőt – vigyorgott szemtelenül, és áthúzott a mi szobánkba.

***

Mielőtt elaludtunk volna, felhoztam a spájzból egy gerezd fokhagymát, és odakészítettem az ágy mellé a polcra. Rosszul aludtam, folyton felriadtam, és füleltem, nem Marcit hallom-e közeledni. Hajnali kettő felé pici lábak csattogása hallatszott. Kipattantam az ágyból, és mielőtt Marci lenyomta volna a kilincset, fogtam a fokhagymát és villámgyorsan bekentem vele mindkét mellbimbómat és a környékét. Visszafeküdtem, mintha még aludnék.

Marci mellém bújt, máris a trikóm alatt matatott. Felültem, és elhelyezkedtem, hogy bele tudjon ülni az ölembe. Amint bekapta a mellem, el is engedte.

‒ Húj! Joss!

‒ Rossz, igen. Sajnos elromlott a cicim ‒ mondtam neki, és megsimogattam a fejét.

‒ Mái!

A másik mellemhez vontam.

‒ Húj! ‒ sírni kezdett.

‒ Sajnálom, kicsim. Kérsz vizet?

Megrázta a fejét.

‒ Gyere, feküdj ide, mellém.

Megint fejrázás, majd leszállt az ölemből. Sértődötten kiment a szobából, de a folyosóról mégis visszafordult. Ölembe ült, megint megpróbált szopni, de kiköpte.  Leszállt az ágyról, mérgében ütni kezdte a szivacsot, majd szipogva elaludt mellettem. Visszavittem az ágyába, egy mukk nélkül aludt reggelig, majd – legnagyobb meglepetésemre ‒ vidáman ébredt. Napközben egyszer sem akart cicizni, este, lefekvéskor viszont újból dühöngeni kezdett.

Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ő már nagyfiú, akinek nem való a szopizás. A kisbabák szopiznak. Ő pár nap múlva óvodás nagyfiú lesz. Egy idő után lehiggadt, és figyelmesen hallgatott. Mesélni kezdtem neki az oviról. Úgy láttam, megérti. Szépen, az ölemben, a hónaljam alá befúrva az arcát aludt el. Reggelig nem ébredt fel, végre kipihenten ébredtem. Napközben sokat ölelgettem, játszottam vele. Megállapítottam, hogy mindketten jól viseljük a dolgot. Emi és Zsuzsi is jól haladtak, bár Emi bevallotta, hogy pityergett. Zsuzsi nem engedett meg magának ennyi ellágyulást sem.

Én közben átgondoltam a szobakérdést is. Palkónak szüksége lesz tanulószobára ‒ a babaszoba pont alkalmas lenne rá ‒, Marci pedig nagyfiús ágyat kaphatna. Palkó egyik ovis társának az anyukája pont a héten ajánlgatta egy kinőtt gyerekágyukat, hogy vigye el valaki, akár ingyen is, mert náluk csak a helyet foglalja. Felhívtam. Még megvolt az ágyikó. Délelőtt kölcsönkértük Zotya utánfutóját, amivel Norbi könnyen hazahozhatta. Szép, teljesen ép, asztalos készítette fenyőágy volt, szivaccsal együtt. Kétezer forintot sikerült a tulajdonosára rátukmálni, bár ennyit sem akart elfogadni.

Az ágyat rögtön felvittük a gyerekszobába. A tetősík alatt a ruhásszekrény mögötti sarokba pont befért, olyan lett, mint egy kis kuckó. Nagyon tetszett Marcinak. Egyből odaborította az összes plüssállatot, és bemászott közéjük.

Ha már így elkezdtük, Norbi szétkapta a rácsos ágyat és levitte a pincébe. Az ágyneműtartó komódról leszedtük a pelenkázónak kialakított tetejét, a komódot kitettük a folyosóra, a szoptatós fotellel együtt. Íróasztalt nem vettünk még Palkónak, Misi a rajzolós kisasztalt ‒ jogosan – nem engedte kivinni a gyerekszobából, ezért Norbi az egyik fiókos éjjeliszekrényből és a pelenkázó bútorlap tetejéből hipp-hopp összeszerelt egy abszolút egyedi íróasztalféleséget, ami Palkónak iszonyúan tetszett.

‒ Igazi szobám van, ami csak az enyém! – örvendezett Palkó, és amíg mi a gyerekszobában pakoltunk, egy kifogyott toll segítségével bevéste az ajtódeszkába: PALKÓ ZSOBÁJA! TILOS

Nem tudtam leszidni – egyrészt meglepődtem, hogy a nevén kívül mást is le tud írni (Anya, nem tudod, hogy volt írócsoportunk az oviban?), másrészt épp az előbb érzékenyültem el, hogy hogy repül az idő. Öt évvel ezelőtt ugyanebben a szobában aludt a kis Palkó, Misi még a hasamban volt, Marci még gondolatban sem létezett. Most pedig iskolába megy a legnagyobb fiam, és Marci ovis lesz. Hihetetlen.

‒ Palkó, gyere, segíts, hozd a fiókokat ‒ hívta Norbi a nagylegényt. ‒ Anyával áthozzuk az ágyad.

‒ Az ágyat? Miért?

‒ Mert most már ez a te szobád.

‒ De csak a tanuló és a játszószobám! Nem gondoljátok komolyan, hogy itt fogok aludni, egyedül?

Tényleg, hogy is gondolhattuk! Az ágy maradt. Így mindenki boldog volt. Marcinak lefekvéskor eszébe sem jutott szopizni, a közös esti mese után okosan bebújt új ágyába, és önállóan, nagyfiúsan elaludt.

A mellettünk levő volt babaszoba pedig üresen maradt éjszakára.

A teljes könyv (nyomtatott és .epub), olvasói vélemények, ár, MEGRENDELÉS >>>