Egy hét múlva, egy forró júliusvégi estén, egy nagy sporttáskányi edénnyel és kisbőröndnyi kozmetikummal felpakolva csöngettem Márti mami egyik (dúsgazdag férjjel rendelkező) kolleganőjének, Beának az ajtaján, aki hatalmas, impozáns házukban három másik barátnője társaságában várt, hogy bemutassam nekik egy félórás főzőshow keretében a só, víz és zsiradék nélkül főző csodaedényeket és a csúcskategóriás kozmetikai termékeket.
Rákészültem. A „felkérés” utáni sokk elmúltával aznap éjjel az ágyban forgolódva megpróbáltam higgadtan átgondolni, mit nyerhetek, illetve mit veszíthetek, ha besegítek Norbinak. Arra jutottam, hogy a pénzkeresés esélyén túl még az önbecsülésemet is megtarthatom, ha úgy állok hozzá – azaz úgy adom elő a dolgot, mintha hinnék benne. Az majd biztos átjön.
Meglepő módon azonnal sikerélményem lett. Nórának árultam el először, mibe kezdtünk bele (így, többesszám első személyben). Legnagyobb meglepetésemre Nóra megörült, és rögtön rendelt két flakon tisztítószert, amit még évekkel ezelőtt az anyukájánál használtak, és imádtak. Kért egy katalógust is, hátha megtetszik neki még valami. Másnap Zsuzsival beszélgettem, és amikor arról panaszkodott, hogy megjelentek az első szarkalábak a szeme körül, csak mellékesen megemlítettem neki, milyen prémium minőségű krémeket forgalmazunk, és – csodák csodája – a katalógust átböngészve rendelt egy egész garnitúra öregedésgátló arcápolót. Apu kocsimosó sampont kért a kedvemért, anyu mosóport.
A főzőbemutatót Márti mami szervezte, miután ő is rendelt a kéz- és környezetkímélő mosogatószerből és a kenődésmentes szemceruzából (a sok sírás miatt úgyis ilyet keresett). A gyerekeket is bevállalta, mert Norbi is pont akkor ment a siketekhez, beváltani az Isten lábához fűzött reményeit.
Bea jött ajtót nyitni, kedvesen üdvözölt. Magabiztosan léptem a házba, hiszen előző nap, biztos, ami biztos, otthon megfőztem magamnak a bemutatóra tervezett menüt, és kipróbáltam magamon az összes arcápolót. Tejszínes csirkefalatok, petrezselymes újkrumplival és vajon párolt, zöldfűszeres zöldségekkel. Otthon nem mértem az időt, de az edénykészlet mellé járó receptkönyvben 20-25 perc elkészítési idő szerepelt.
Amikor felkötöttem vadonatúj, csíkos kötényemet, és a pultra pakoltam az edényeket és a gondosan előkészített alapanyagokat ‒ kockára vágott csirkemell filét, aprított zöldségeket (cékla, sárgarépa, póréhagyma, édeskömény és brokkoli), megmosott és félbevágott újkrumplit, csokorba rendezett fűszernövényeket ‒ miközben a négy nő érdeklődve figyelt a konyhaasztaltól, egy pillanatra újra hülyének éreztem magam és megfordult bennem a menekülés gondolata. Aztán a kétségbeesést és a megfutamodást megelőzendő, inkább elképzeltem, hogy ismert színésznő vagyok, akit jól megfizetnek, hogy egy kereskedelmi csatorna valamelyik főzős műsorában szerepeljen.
Mosolyt erőltettem magamra, és pár betanult mondatban bemutattam az edénycsalád kiváló tulajdonságait, különleges anyagának és kiképzésének köszönhető speciális működési elvét, ecseteltem a benne készült ételek minden vitamint és tápanyagot magukban tartó egészséges és ízes voltát, amit a következő, evéssel együtt is mindössze félóra alatt prezentálni fogok. A négy nő figyelmesen hallgatott, de érzelmeket, vagy különösebb érdeklődést nem fedeztem fel az arcukon. Igyekeztem ezt nem közönyként, hanem udvarias figyelemként értelmezni.
A kitűnő hőelosztású, odaégetés-mentes edényeket feltettem a villanytűzhelyre, aminek takarékra való bekapcsolásához kértem segítséget a háziasszonytól, mivel eddig ‒ hogy maradhatott ki az életemből? ‒ sosem használtam villanytűzhelyt, pláne ilyen hétnyelven beszélőt, mint ez. A húst betettem a serpenyőbe és lefedtem a fogantyú nélküli lapos födővel, a krumplit ennek a tetejére helyeztem, bőségesen megszórva az aprított petrezselyemmel. Az otthoni gépemmel apró csíkokra vágott vegyes zöldséget a nagy lapos lábosba borítottam, és szintén lefedtem.
A következő felvonás, amíg főtt az étel, az arcápoló bemutató volt. Levettem a kötényemet, és iránymutatásommal pár vattakorong, vizestálka és az e célra vásárolt arctisztító-, tonik-, bőrradír-, maszk- és krémminták segítségével közösen elvégeztük az egyéni arctípusuknak megfelelő, minden napra javasolt személyre szabott, tíz perces bőrápolási rutint, ami tényleg nagy tetszést aratott.
A főzési idő hátralevő részében a barátnők megtekintették a színes kozmetikumokat, azaz a sminkeket. Hosszasan válogattak, lelkendeztek, mindenből kentek magukra egy kicsit.
Mikor mindenki megszépült, úgy ítéltem meg, az étel mostanra biztosan megfőtt. Mindenkit a Bea által szépen megterített asztalhoz vezényeltem. Ekkor jutott eszembe, hogy a csirkére elfelejtettem rátenni a tejszínt. Kértem még három percet, amíg összerottyantom a hússal. A zöldséget félrehúztam, az alatta levő főzőlapot gyorsan lezártam. A krumplis lábost levettem a húsosserpenyő tetejéről, és ideiglenesen a zöldség helyére tettem. Mikor kézbevettem a tejszínes dobozt, hogy felvágjam, ijedten vettem észre, hogy habtejszínt hoztam főző helyett. Tizedmásodperc alatt úgy döntöttem, nem vallom be a tévedésem és kérdezem meg Beát, van-e főzőtejszínje, hanem beleteszem ezt. Úgyis valószínű, hogy csak parasztvakítás ez a megkülönböztetés. A tejszín az tejszín. Egy perc múlva elégedetten konstatáltam, hogy a megérzésem helyes lehet. Sokkal tejszínesebben nézett ki a csirke így, mint a hígabb főzőtejszínnel. Ahogy emeltem le a főzőlapról a lábosokat, rémülten láttam, hogy a krumpli alatt vörösen izzik a korong, és éreztem is, hogy tűzforró. Basszus, nem lezártam, hanem csumára tekertem a tűzhelyet! Vajon kárt tett a krumpliban? Felemeltem a födőt, hogy belessek alá. A kicsapódó pára a képembe csapta az odakozmált krumpliszagot. Még egyszer elnézést és egy perc türelmet kértem, amíg az égett részeket eltávolítom a burgonyákról. Bea legyintett, hogy semmi gond, majd mindenki leszedi a magáéról, csak együnk már, mert nemsokára jön a férje, addigra össze kellene pakolnunk, és Ildikónak is el kell mennie.
Éreztem, hogy elvörösödök, de reméltem, hogy ezt a hölgyek betudják a gőznek. Mindenki csak pár falatot szedett a tányérjára, harmadannyit, mint én – Bea tukmált, hogy én szedjek elsőnek. Láthatta rajtam a meghökkenést, mert szabadkozni kezdett:
‒ Én nem vagyok éhes, nemrég ettem. Ildikó vegetáriánus, Fruzsi és Csilla pedig nem szokott vacsorázni. De nagyon finom!
Láttam, hogy csak turkálják az ételt. Egyre jobban feszengtem. Éreztem én is, hogy a hús kicsit gumiszerű lett, a zöldségek (most jutott eszembe, hogy azt csak tíz percig kellett volna párolni) roppanós helyett szétfőttek, a krumpli meg ugye… Csendben ettünk. Az arcom egyre jobban égett. Kétségbeesetten szerettem volna valami épkézláb társalgást kezdeményezni az arckrémekről, sminkekről, vagy az edényekről, de egyik kérdésem szánalmasabbnak tűnt, mint a másik, így inkább meg sem szólaltam, csak tömtem magamba az ételt. Végre Bea megszólalt:
‒ És hogy van a Márti? Mikor jön újra dolgozni?
Még ha így el is tértünk az üzlettől, legalább – látszólag – oldódott a hangulat. Elmesélhettem, hogy milyen nehéz most Márti maminak, de milyen jól viseli, most ő vigyáz a gyerekekre, satöbbi, satöbbi. A barátnők bólogattak és csipegettek. Kérdezgettek a gyerekekről is, Norbiról is – csak az edényekről és a krémekről nem. Bea diszkréten, de egyre gyakrabban pislantgatott a falióra felé, úgyhogy, amikor már kellően kiüresedtek a tányérok, felemelkedtem az asztaltól.
‒ Köszönöm még egyszer, hogy eljöhettem, sajnos mennem kell nekem is.
‒ Segítek összepakolni – ugrott fel Bea, és a többiek csatlakoztak. Pár perc alatt bedobozoltuk a maradékot – „Vidd csak haza a gyerekeknek, ti sokan vagytok!”, elpakoltuk az edényeket és a kozmetikumokat. Mire összeszedtem a bátorságom, hogy megkérdezzem, ízlett-e az étel, tetszettek-e a krémek, Ildikó elviharzott, a másik két barátnő szedelőzködött, Bea pedig már az ajtót nyitotta.
Mégsem mehetek így el! Visszafordultam.
‒ Bea, ha rendelnétek valamit…
‒ Igen, köszi. Megvan a számod, megadom majd a többieknek is. Üdvözlöm Mártit!
‒ Átadom ‒ mosolyogtam, ahogy csak bírtam, és gyorsan beszálltam a kocsiba.
Bea az ajtóból integetett. Amint kikanyarodtam a szomszéd utcába, lehúzódtam, és legszívesebben a kormányba vertem volna fejemet. Egy autó megállt mellettem. Fruzsi és Csilla ült benne. Lehúzták az ablakot, és Csilla aggódó arccal megkérdezte:
‒ Baj van? Rosszul vagy?
‒ Nem, ennyire azért nem volt rossz a kaja – heherésztem, de azt hittem, megölöm őket. ‒ Csak leejtettem a telefonom.
‒ Rendben. Vigyázz magadra! ‒ integettek, és elhajtottak.
Nem is sírnom kellett, hanem dühöngeni. Elképzeltem, ahogy belekeveredek egy tömegverekedés közepébe, és szétverem mindenki pofáját, aki a közelembe merészkedik. Ettől kicsit lenyugodtam.
Hazaérve Emit találtam otthon a gyerekekkel. Márti maminak el kellett mennie – a hagyatéki tárgyalással kapcsolatban hívta az ügyvéd hirtelen, hogy most várja. Anyósom taxit hívott, mert busz éppen nem jött, vezetni meg ugye nem tudott, hiába állt a vadonatúj Opel a garázsban. Bevallom, örültem, hogy nem kell beszámolnom neki az estéről. Emivel sem erről beszéltünk. A gyerekek már nyolc után kidőltek, mert egész nap medencéztek. Emi azt mondta, már mese közben mind a hárman elaludtak, így most nyugodtan tudtunk beszélgetni – legalább elterelte a figyelmemet életem eddigi legborzalmasabb szerepléséről. Akartam főzni egy teát, de Emi azt mondta, ne röhögtessem, így egy üveg roséval ültünk ki a teraszra, ahol a vastag beton térkő ontotta vissza ránk a napközben begyűjtött meleget, nem mintha a levegő lehűlt volna. Imádtam a nyáresti hangokat, a hangos ciripelést, a későn fekvő madarak neszezését, a szomszédoktól áthallatszó beszédhangokat. Jólesett érezni, hogy ilyenkor is van élet.
Emi dilemmája az volt, hogy varrjon, vagy bútor-felújítson? Vagy mindkettő? És mi lesz a zenéléssel? Hogyan lehetne költség- és időhatékonyabbá tenni ezeket az elfoglaltságokat, mert egyelőre nagyobb a lelkesedése, mint a haszna, bár mindkettő rohamosan csökken. Vagy menjen el valahova dolgozni? De hova? És hogyan?
Nem tudtuk a választ.
‒ Közönséges, korai életközepi válságban vagyunk, vagy csak a mi specialitásunk, hogy még ennyi idősen sem tudjuk, mit akarunk csinálni? Vagyis tudjuk, hogy mit szeretünk csinálni, csak azt nem tudjuk csinálni.
‒ Ez nekem bonyolult, ezt most mondd el még egyszer.
‒ Szeretnénk valamit csinálni, de nem tudjuk, mert nem éri meg anyagilag. Vagy időben. Vagy nem merjük, mert nem hisszük, hogy sikerülni fog. Ezért nem teszünk bele akkora energiát. Pláne pénzt.
‒ Vagy csak nem akarjuk elkötelezni magunkat egy tevékenység iránt. Mert mi van, ha nem jön be? Pedig lehet, hogy ez lenne a jó. Elmélyedni valamiben, kitanulni csínját-bínját…
‒ Á. Ahhoz túl sok mindent szeretünk csinálni. Nincs egyetlen nagy szenvedélyünk, az a baj. Nem vagyunk semmiben igazán tehetségesek. Vagy legalábbis nem derült ki.
Elhallgattunk. Kortyoltunk párat a rosénkból. Próbáltam visszaemlékezni, miben voltam igazán jó gyerekkoromban. És azt szerettem-e legjobban csinálni. Eminek is ilyesmin járhatott az esze, mert megszólalt:
‒ Én rájöttem, hogy mi projektalapon működünk. Ha van projekt – lakásfelújítás, könyvírás, új zenei repertoár összeállítás, bármi, akkor elégedettek vagyunk. Ha nincs, összedől a világ.
‒ Megoldás?
‒ Mindig kell egy projekt. És ez nem kell, hogy „a” hivatás legyen.
Ezen eltűnődtem. Volt benne igazság.
‒ És a pénz? Ha nem tudunk belőle pénzt keresni?
‒ Hát igen. Ezt, azt hiszem, el kellene engedni. Végtére is nem csak az tesz boldoggá, amiért pénzt kapsz, nem? Vagy igen?
‒ Nem ‒ örültem meg a gondolatnak ‒, de azért nem ártana valami, amivel is pénzt lehet keresni, nem?
‒ De – mondta Emi, újra lelombozódva.
Az eddig vidáman ciripelő tücskök hirtelen elhallgattak, mintha őket is elszomorította volna ez a gondolat. Ekkor ért haza Norbi a siketektől. Nem volt vidám az arca.
‒ Hogy ment?
Norbi beharapta a szája szélét, legyintett, ingatta a fejét, és furcsa, sóhajjal kevert krákogást hallatott.
‒ Látom a jelbeszédet legalább megtanultad.
A szemembe nézett. Szomorú kutyaszemében vidámság csillant, miközben arckifejezése nem változott.
Bólintott, majd két kezét keresztezte a mellkasa előtt, és hirtelen mozdulattal széthúzta, jelezve a semmit. Aztán hüvelyk- és mutatóujjával karikát formázva nullát mutatott, majd öklével a tenyerébe ütögetett néhányszor és artikulálatlan hörgést produkált.
Emi megkérdezte:
‒ Szabad röhögni, vagy valami szörnyű dolog történt?
Nem vártuk meg az engedélyt. Annyira röhögtünk, hogy folyt a könnyünk (Emivel a sírva röhögés a specialitásunk), és nem bírtuk abbahagyni. Norbi is csatlakozott, fejét az asztalra hajtva rázta a hahota. Legalább tíz percig nem bírtuk abbahagyni. Ahányszor egymásra néztünk, újult erővel tört ki belőlünk: nyerítettünk, vinnyogtunk, kacagtunk, hahotáztunk, képtelenség volt visszatartani, különben megfulladtunk volna. Biztosan az elmúlt hetek, sőt hónapok felgyülemlett gyötrődései, feszültsége és fájdalmai törtek maguknak utat a már-már hisztérikus nevetésroham formájában, felszabadítva a lelkünket.
Ahogy lassanként lenyugodtunk, sok mély sóhajjal kordában tartva a fel-felbuggyanó nevetést, újra képesek voltunk megszólalni
‒ Akkor semmi és senki? ‒ kérdeztem. Norbi bólintott. ‒ Az utolsó jelet ‒ mutattam a tenyérbe ütögetést ‒ nem értettem.
‒ Azt jelenti, hogy jó, hogy nem vertek meg ‒ mondta Norbi és újra elvigyorodott.
‒ Ezt hogy érted?
‒ Úgy, hogy nem hogy nem akart senki belépni, de egyenesen meg akartak lincselni a végén. Nem tudod elképzelni, micsoda hangzavart képesek csinálni a süketnémák, ha dühösek. Sajnos igaza volt a Tündének, tudod, a jeltolmácsnak. Amit az egyik mond, azt teszi a többi. Kiderült, hogy az egyik vezéregyéniséget már egyszer belerángatták valami bizniszbe, ahol átvágták. Egy csomó pénze odalett, meg a hitele a barátai előtt. Amikor kiderült, hogy ez is egy hasonló üzlet – persze nem az, de szerintük igen – akkor először elkezdtek kötekedni, aztán, ahogy próbáltam magyarázni, hogy ez tisztességes üzlet, nincs semmi vesztenivalójuk, satöbbi, akkor meg nekem ugrottak, hogy hazudok, hagyjam őket békén, ne nézzem őket hülyének, őket mindenki ki akarja használni, satöbbi. Félelmetes volt, és elszomorító. Én komolyan segíteni akartam rajtuk, de úgy látszik, nem tudok. Végig sem tudtam mondani az üzleti részt, esélytelen volt. Már Tündére is dühösek voltak, hogy nekem asszisztál. Inkább gyorsan összepakoltam, és eljöttem. Azért jöttem ilyen sokára, mert meghívtam Tündét egy kávéra kárpótlásul, vagy kiengesztelésül, nem is tudom. Szegény annyira elkeseredett. Azt mondta, borzasztó nehéz segíteni a sérült embereken. Több intézetben is dolgozott már, de mindenhol falakba ütközött. Ha nem hivatalosakba, akkor maguk az emberek akadályozzák saját magukat. Egyszerűen nem hiszik, hogy képesek lennének változtatni. A sok kudarc és nehézség miatt semmi önbizalmuk nincs, hamar feladják, vagy legtöbbször el sem indulnak. Ritka az olyan, aki ki tud törni, de az is, aki ki akar. Beletörődnek a sorsukba. Persze ez nem csak rájuk igaz. Az épeknél ugyanez a helyzet, nem? Töltesz nekem is egy rosét?
Töltöttem mindhármunknak. Norbi folytatta:
‒ Képzeljétek, Tünde elmesélte, hogy a családjában ő az egyetlen halló. A szülei is, a testvérei is siketek. Az anyukája folyamatosan aggódott, hogy rendesen beszél-e, jól fejlődik-e. Nagyon szerette volna, ha mindent megkap, amit egy normális családban kaphatna, úgyhogy beíratták zeneiskolába is, és otthonra vettek neki zongorát. Amikor gyakorolt, az anyukája mellé ült, levette a papucsát és a parkettára tette a talpát, hogy érezze, ahogy a lánya játszik.
‒ De szép ‒ sóhajtottam, és egészen beleborsóztam.
‒ Ja-ja ‒ fűzte hozzá Norbi, és elhallgatott.
‒ Ennyi?
‒ Hogy érted?
‒ Mi lett aztán? Mi van a családdal? Nekik sikerült… előrejutni?
‒ Ja, nem tudom. Csak ez a zongorás történet megmaradt bennem.
‒ Konzekvencia? ‒ kérdezte Emi.
‒ Örüljünk annak, hogy mi hallunk.
‒ És Isten lába?
‒ Elengedtem. De szerintem nem is az övé volt. Egyszer majd az is a kezembe akad. És te? – jutott eszébe hirtelen. ‒ Neked hogy ment?
Két kezemet kereszteztem a mellkasom előtt, és hirtelen mozdulattal széthúztam. Aztán hüvelyk- és mutatóujjával karikát formázva nullát mutattam, majd öklömmel a tenyerembe ütögettem néhányszor és artikulálatlan hörgést produkáltam.
Elnevették magukat.
‒ Soha többet, ha nem haragszol ‒ tettem hozzá.
Ennyiben maradtunk.
A következő, 22. fejezet: A Balaton az Balaton
A teljes könyv (nyomtatott és .epub), olvasói vélemények, ár, MEGRENDELÉS >>>
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: