A következő hét teljesen szürreális volt. Márti mamival és Bettivel ültünk a hőségben a teraszon a napernyő alatt, a gyászjelentés szövegét válogatva, miközben a gyerekek a kismedencében hancúroztak – mert az élet nem áll meg. Összeírtuk, kit illik személyesen értesíteni a temetésről. A sok rokonról persze rengeteg emlék jutott eszébe Márti maminak és Bettinek, amiken hol sírtunk, hol nevettünk, hol egyszerre a kettőt. Márti mami közben derekasan küzdött a kétségbeeséssel, néha úgy éreztük, csak miattunk és értünk képes összeszedni magát. Norbi néha megjelent, rohangált a városban, intézkedett. Megbeszéltük, hogy legyen a ceremónia, mikor lesz a hamvasztás, hol lesz az urna ‒ teljesen abszurd. Egyik nap, még a hamvasztás előtt, Norbi és Betti megnézték édesapjukat. Én erre képtelen lennék.
A gyerekek lettek a kapcsolat az összeomlott belső világ és a valóság között. Jönnek-mennek, vidámak, játszanak, enni kérnek, nem hagynak minket elmerülni a gyászban. Azért pár percenként sikerült elsírni magunkat, ahogy belegondoltunk, mit érezhet a dédi, aki a fiát vesztette el, és aki most időskorában is erős asszonyként, egy nap alatt öreg nénikévé roskadt. Elsírtuk magunkat, ahogy eszünkbe jutott, hogy Józsi papa nem látja majd az unokáit felnőni, hogy a gyerekek nélküle nőnek fel, hogy mit mondana most, hogy mit mondott legutóbb, mit csinált, mit dolgozott, mit főzött.
‒ Ő biztos nem bőgne ennyit – mondta egyik nap Norbi, teljesen kiakasztva ezzel a nővérét, aki épp zokogott. Érdekes módon Márti mami csak bólogatott: Ez így igaz.
Aztán Márti mami sírt, de annyira, hogy alig kapott levegőt, akkor Betti tartotta magát. Norbi elképesztően nyugodt maradt. Már én is túlzásnak éreztem. A hitével magyarázta.
‒ Miért sírjak? Mert magamat sajnálom? Apám már jó helyen van. Miatta nem kell sírni. Megváltoztatni nem tudjuk, ami történt. Ennyi ideje volt itt a földön. Ezt el kell fogadni.
Nemcsak Márti maminak, de nekem is szívtelennek tűnt ez a hozzáállás, pedig esténként sokat beszélgettünk, és láttam, hogy tényleg így gondolja. Hiszi, hogy apja a lehető legjobb helyen van. A gyerekeknek is azt mesélte:
‒ Amíg gondolunk a papára, addig velünk marad. És még azután is, ebben biztos vagyok. Válaszol, ha kérdezitek, segít, ha dönteni kell. Csak tegyétek a szívetekre a kezeteket, és hallgassátok meg a gondolatot a fejetekben. Ha csöndben lesztek, meghalljátok.
‒ Én hallom ‒ mondta Palkó. ‒ Meg látom is, ha nagyon figyelek.
‒ Na, ugye ‒ mondta Norbi, és megsimogatta Palkó fejét.
Eszembe jutott Norbinak az a korszaka, amikor hitoktató akart lenni, és bárányt – Isten báránya ‒ akart tetováltatni a mellkasára.
A gyerekek az esti imát meghosszabbítva minden este külön elköszöntek a papától, és puszikat küldtek fel neki az égbe. Megható volt a törődésük, szeretetük. Szerettek Józsi papáról beszélgetni, de nem voltak különösebben szomorúak. Sokat kérdeztek a temetésről is, hogy mi fog történni ott pontosan, mi lesz a testtel, mi a lélekkel. Rájöttem, hogy borzasztó nehéz ezekről a dolgokról úgy beszélni, hogy ne rázzuk le őket valami butasággal, de ne is bonyolódjunk bele túlságosan. Logikus és érthető legyen a magyarázat, de ne túl realista. Legyen benne csoda, de legyen hihető. Misi és Marci úgy tűnt, megelégszik a válaszokkal. Palkó viszont néha különösen viselkedett. Volt, hogy percekig ült szemben a fallal, és csak nézett, vagy tologatta a kisautóit. Volt, hogy maga elé motyogott, vagy bólogatott, mosolygott. Amikor kérdeztük, mit csinál, csak megvonta a vállát:
‒ Játszok.
Palkónál nem volt szokatlan, hogy hosszú ideig játszik elmélyülten, egyedül. Csak most olyan volt, mintha nem volna egyedül.
***
A temetés reggelén nagyon ideges és feszült voltam. Az idő is elromlott. Szürke esőfelhők gyülekeztek, olyan alacsonyan, mintha be akarnának kúszni a lakásba. Szélcsend volt és a levegő nyomott. Fájt a fejem, bevettem egy fájdalomcsillapítót, pedig csak akkor szoktam, ha nagyon muszáj. A hidegfrontot mindig megérzem, pláne, ha ideges vagyok.
Örültem, hogy úgy beszéltük meg, a gyerekek nem jönnek el. Biztos voltam benne, hogy nem tudnának viselkedni, zavarnák Márti mamit is, nekem pedig nem lenne energiám fegyelmezni őket. Jutkáék vállalták, hogy vigyáznak rájuk, hiszen anyuék és Emiék is a temetésre jönnek. A gyerekek, Olivérrel együtt, előző nap választottak Józsi papának búcsúajándékul egy-egy szép kavicsot, amit Betti segítségével szép díszesre kifestettek, és egy kis tálkán gondosan elrendeztek. Betti majd ráteszi az urnára.
‒ Gyere már reggelizni, kisfiam! ‒ szóltam Palkóra többedszer, aki a kemencepadkán ült már vagy tíz perce és bambult. Még azelőtt le akartuk vinni a gyerekeket Jutkáékhoz, mielőtt feketébe öltözünk.
‒ Jövök ‒ szólt vissza Palkó és felkászálódott. A következő pillanatban becsapódott a bukóra nyitott ablak, fent pedig, ahol szintén nyitva voltak az ablakok, kivágódtak a résnyire hagyott ajtók, majd becsapódtak az ablakok.
Mindannyian megdermedtünk.
‒ Mi volt ez? ‒ kérdezte Misi ijedten.
‒ Józsi papa elment – mondta Palkó, magától értetődő arccal, és odaült az asztalhoz. Ijesztő sejtésem támadt.
‒ Hogy érted, hogy elment?
‒ Elment. Felsuhant a kémény mellett.
‒ Mikor?
‒ Most az előbb. Láttam. Már nem is fog visszajönni.
‒ Honnan tudod?
‒ Tudom.
‒ Ő mondta?
‒ Nem, csak tudom. Kérek mézes kiflit.
Norbira néztem, mit szól a dologhoz. Az jutott eszembe, amikor Marcival voltam várandós. Előtte senkinek, még a gyerekeknek sem beszéltünk arról, hogy kistestvért tervezünk. Még én sem tudtam, hogy Marci megfogant, amikor egyik nap ültem a fotelben, és Palkó, aki akkor négyéves volt, odajött hozzám, és szeretettel megsimogatta a hasam: „De jó, hogy megint kisbaba van a hasadban!” Adott rá egy puszit is. Mikor megkérdeztem, honnan veszi ezt, azt felelte: „Hát, látom!” Másnap vettem egy tesztet, és kiderült, tényleg terhes vagyok.
Úgy képzeltem, hasonlót láthatott, mint én annak idején álmomban, amikor Palkó fogant meg. Mintha egy hatalmas ősrobbanás ment volna végbe a hasamban, és csodálatos, vörös-narancs fény sugárzott volna ki belőlem. Egy pillanatra felébredtem, és biztosan tudtam, hogy most fogant meg a babám. Hogy ez azt jelentette-e, hogy a két sejt akkor egyesült, vagy akkor ugrott fejest a lelke a kis zigótába, nem tudom. Mindenesetre megtörtént, új élet kezdett fejlődni bennem.
Palkónak ötévesen is volt hasonló élménye, egy egész sorozat – nem a kellemes fajtából. Azzal készített ki minket – és persze saját magát is – hogy iszonyatosan félni kezdett a sötétben. A kimerítő mizéria hónapokig tartott. Palkó mindenfelé, de főleg a fönti folyosónk egyik sarkában látni vélt valamit vagy valakit. Napközben is kísérgetni kellett a vécére; sötétedés után, amerre ment a lakásban – már, ha mert menni egyedül ‒, minden villanyt felkapcsolt. Este addig ott kellett ülni az ágya mellett, amíg el nem aludt. Ez, főleg a csecsemő Marci mellett, nem csak fárasztó volt, hanem félelmetes is. Tényleg van ott valami? Vagy csak képzeli? Mit láthat? Elmondani nem tudta rendesen, de borzasztóan félt. Már magam sem voltam benne biztos, hogy nincs ott semmi. Valaminek lennie kell, ha Palkó – aki teljesen épeszű ‒ ennyire következetesen kitart. De mi? Lelkek? Szellemek? Vagy energiamezők? Sosem foglalkoztam ilyen spirituális dolgokkal, bár elfogadom, hogy attól, hogy mi nem látunk-tudunk-érzékelünk dolgokat, attól azok még létezhetnek. A helyzet lassan tarthatatlanná vált. Nagyon szerettem volna segíteni Palkón.
Mindenfélét kipróbáltunk. Norbi ‒ aki hívő református létére, vagy éppen ezért, nem mondta soha, hogy ott nincs semmi ‒, odament, ahol Palkó épp látott egy alakot, és lebunyózta. Vagy elküldtük máshová. Vagy odavilágítottunk. A valami Palkó szerint többnyire ott maradt, de legalább láthatta, hogy ártalmatlan, és ránk számíthat.
Már ott tartottam, hogy elviszem egy pszichológushoz, amikor összefutottunk Jámbor Tomival, aki mindig szívesen nézett a dolgok mélyére. Elmeséltem neki Palkó félelmeit, a fogantatása jeleit, és azt is, amikor meglátta Marcit a hasamban. Tomi egyből felvillanyozódott. Behívott minket egy teára. A fiúk beszaladtak játszani Áronhoz és Andrishoz, mi pedig leültünk az apró étkezőben, ahol Évi máris reszelte a gyömbért a teához. A fiúknak sebtiben pucolt egy tál mandarint és almát. Tomi megvárta a mondandójával, amíg elkészül az enyhén csípős, mézzel, citrommal ízesített gyömbértea, amit Évi a szokásos, kifelé szélesedő, leheletvékony, kézzel festett porceláncsészékbe töltött. Tomi szeme csillogott, ahogy a tárgyra tért, de izgatottságában is lassan, megfontoltan beszélt, kiélvezte saját szavait.
‒ A kisgyerekeknek, hat-hét éves korig nyitva van a, a ‒ feltartotta két kezét a feje fölé és forgatni kezdte a csuklóját ‒ a spirituális csatornája. Ez természetes, olyanokat lát, amiket mi nem. Mi is láttuk, amikor kicsik voltunk, csak elfelejtettük, bezáródott a csatornánk, mert most két lábbal a földön élünk. Ez nem baj, a baj az lenne, ha nem így lenne, mert akkor nem találnánk a helyünk, más emberek szemében megmagyarázhatatlan, furcsa dolgokat észlelnénk, félelmeink lennének, satöbbi. Van, aki így marad, és vagy kezd vele valamit, vagy nem. Jós lesz, vagy szellemidéző, vagy műsorvezető az ezotévében, he-he ‒ kuncogott jóízűen, és visszatolta orrára kerek szemüvegét. ‒ De jobb, ha az anyagi világban stabilan legyökerezünk. Itt kell lennünk ‒ mutatott most két kézzel a földre. ‒ A szellemi szféra, mármint az asztrális világ, nem a mi világunk, nem szabad hozzá ragaszkodni. A gyerekek harmadik szeme még nyitva van, de magától bezárul. Segíteni lehet benne, persze. Palkó is fusson, sétáljon sokat a szabad levegőn, ölelgessétek, szeretgessétek, érezze a testét, egyen jókat, hallgasson zenét, legyünk jelen az életében – érezze a földet. Minél kevesebbet foglalkozzon a fekete alakokkal. Ne mondjátok, hogy nincs ott semmi, de azt se hagyjátok, hogy féljen tőlük. Ne hagyja, hogy vegzálják, ne foglalkozzon velük. Meg kell mondani Palkónak, hogy nem tudja senki bántani. Úgy látszik, ő, az ő lelke, még közel áll, vagy inkább úgy mondanám, még jól emlékszik arra a világra, ahonnan jött, és ahova megyünk. Ne féljetek ettől, ne tagadjátok el előtte a létezését, de segítsétek, hogy teljes valójával itt legyen köztünk. A másik világgal – ez meggyőződésem – nincs dolgunk, amíg a földön élünk. Ebben a fizikai testben az itteni életünket kell élnünk, itt van feladatunk ‒ hatásszünetet tartott ‒, küldetésünk. Itt kell szeretnünk. Igyunk Palkóra!
Azzal felhajtotta a teáját.
‒ Évikém, hoznál még egy kancsóval?
Norbi szeretett Tomival filozofálni, és rendszerint komolyan átgondolta, amikről beszélgettek. Igyekeztünk most is betartani, amiket mondott, és úgy tűnt, működik. Palkó egyre kevesebbszer emlegette a „szellemeket”, egy idő után nappal már egyáltalán nem félt, este sem rettegett, esti mese után nyugodtan aludt el. Igaz, én a biztonság kedvéért többször gyújtottam egy-egy szál fehér gyertyát – állítólag használ a rossz szellemek ellen, és hangosan elküldtem az összes túlvilági lényt oda, ahova való – ügyelve, hogy Norbi meg ne hallja.
Most, hogy Palkó látta Józsi papát – a Dagi angyalt – elröppeni, Norbi ugyanazt a töprengő arcot vágta, mint Tomi okfejtésekor.
‒ Tessék a mézes kiflid, Palkó.
Palkó nem állt neki. Izgett-mozgott a székén, látszott, hogy még mondani akar valamit. Norbi kérdőn ránézett.
‒ Józsi papa nem jön vissza ‒ nyögte ki végül, mint aki egy titkot készül elárulni – de azt is tudom, hogy van még testvérünk, csak még nem született meg.
‒ Tessék? – szaladt fel a szemöldököm, Norbi pedig elnevette magát.
‒ Ezt honnan veszed?
‒ Emlékszem rá. Együtt voltunk fönt a mennyben, mindannyian.
‒ És fiú lesz vagy lány?
Palkó huncutul elmosolyodott.
‒ Mindjárt megkérdezem.
‒ Kitől?
‒ Hát az Istentől. Vele szoktam beszélgetni.
Most vajon hülyére vesz minket a gyerek?
Palkó égnek emelte a tekintetét, majd becsukta a szemét és koncentrált. Pár másodperc múlva hatásvadász módon körbejártatta rajtunk a tekintetét, majd megszólalt:
‒ Fiú.
‒ Jaj, ne ‒ nyögtem, és elnevettem magam.
‒ Vicceltem. Lány.
‒ Tényleg? ‒ örültem meg, igaziból.
‒ Dehogy! ‒ Palkó már kacagott. ‒ Bevettétek?
Marha vicces. Azok után, ahogy viselkedett, meg amiket mondott, tényleg elhittem, hogy Istennel, vagy valami túlvilági lénnyel kommunikál. De Palkó folytatta:
‒ Azt mondta, még nem lehet tudni, hogy fiú lesz vagy lány!
***
A temetésre ezek után mosolyogva indultunk. Ahogy azonban közeledtünk a városhoz, a szomorú szorítás a mellkasomban egyre erősödött. Norbi sem szólt többet. Csak arra tudtam gondolni, hogy Józsi papa nincs többé – legalábbis nekünk nincs. És ez nagyon fájt.
A temetőhöz érve döbbenten láttuk, hogy a parkolók és az út mente, ameddig a szem ellát, zsúfolásig megtelt autókkal – mint halottak napján, amikor az egész város itt van. Hova jön ez a rengeteg ember? Ahogy mentünk befelé, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a tömérdek ember – több száz – Józsi papa temetésére igyekszik. Tudtam, hogy szerették és tisztelték a kollégái, hogy országszerte elismert és megbecsült tagja volt a mérnök társadalomnak, sejtettük, hogy sokan el fognak jönni, de ez a tömeg minden elképzelésünket felülmúlta.
Márti mami ebből semmit sem vett észre. Korán érkezett, azóta bent ült a ravatalozóban az első sorban, anyukájával, Pápai dédivel, aki pár napja érkezett, Bettivel, Patak dédivel, és Józsi papa húgával. Leültünk melléjük. Anyósom fel sem nézett, csak meredt maga elé, a semmibe, így próbálta tartani magát. Én akkor kezdtem el sírni, amikor észrevettem a kis tálkát a gyerekek kavicsaival.
A szertartás rövid volt, de szép és személyes. Nem tudom, Norbi hogy bírt ennyire nyugodt maradni, én nem tudtam abbahagyni a sírást. Hihetetlen, hogy ennyi marad egy akkora emberből, mint az apósom; belefér egy ekkora kis urnába. Hihetetlen, hogy ennyi egy ember élete. Porból porrá. Reméltem, hogy Palkónak van igaza, és a lelke már valahonnan fentről néz ránk.
Márti mami a ravatalozóból kijőve szembesült az ezernyi emberrel, akik utat nyitottak nekünk, hogy elöl kísérhessük a sírhelyhez az urnát. Muszáj volt hátra-hátra pillantanom, hogy lássam a tömeget, ami széles sávban, végeláthatatlanul hömpölygött utánunk a temető aszfaltozott útjain. A pap, aki több évtizede a család barátja volt, a sírnál újra megríkatott, bár a lelkem egyre könnyebb lett a bibliai szavaktól. Bettin láttam, hogy minden lelkierejét össze kellett szednie, amikor betette a kavicsos tálkát a sírba. A szememet úgy elborította a könny, hogy innentől semmit sem láttam, hüppögve bőgtem, Bettivel együtt, és nem érdekelt, mit szólnak ehhez mások. Hálás voltam, hogy legalább a koporsóra vetett föld kopogását nem kellett hallgatnunk, a kis urnát csak egy betonfedéllel zárták le. Amikor ezzel végeztek, a szél hirtelen megélénkült és csöpögni kezdett az eső, mintha még az angyalok is sírtak volna.
A hosszúra nyúló részvétnyilvánítások alatt, Norbi mellett állva sikerült megnyugodnom. Márti mami is Norbira támaszkodott, aki, immár egyedüli férfiként a családban, úgy állt ott, mint az ifjú uralkodó, aki kész szomorú kötelességként átvenni a meghalt, öreg király helyét.
A tor alatt megint megállapítottam, hogy nem hiába érdemes a hagyományokat megtartani. Nagymamám halálakor állapítottam ezt meg, amikor evés és beszélgetés közben, a rég látott rokonok és ismerősök között enyhült a fájdalom, mert osztoztunk benne. Oldódott az egész napos görcs, és az sem volt baj, ha nevetgéltünk egy kicsit. Most ugyanezt tapasztaltam. Márti mami így fogalmazott:
‒ Jó érezni, hogy nem maradtam teljesen egyedül.
***
A temetést követő hetekben sokszor gondoltam kedves anyósomra, mert úgy éreztem, lassan én is annyit vagyok egyedül, mint ő. Norbi megszállottan elkezdte építeni az üzletét. Szinte minden este, munkaidő után marketing terv bemutatót tartott – ahol új üzlettársakat toborzott. Én otthon voltam a gyerekekkel, főztem, takarítottam, próbáltam a burjánzó udvart és kertet rendben tartani. Néha bementünk a városba, de legtöbbször Szennában maradtunk. A nagyok sokszor átmentek játszani Laláékhoz vagy Vilmoshoz, ahol összeverődött a fiútársaság, én Marcival vagy Nórához, vagy Emihez tudtam átmenni, ha társaságra vágytam. Jutka és Marcsi napközben dolgoztak, Zsuzsi itthon dolgozott. Márti mami begubózott, rendezgette a lakást, a rengeteg papírt, amiben néha Betti segített neki. Azt mondta, még egyedüllétre van szüksége. Anyuék két hétre nyaralni mentek. Én meg kezdtem megint befordulni.
Gondoltam rá, hogy újrakezdem a tornát, de tudtam, hogy így nyáron esélytelen lenne. Senki nem akarna a teremben izzadni. A kerti munkák mindenkit lefoglaltak, és valójában úgysem tudtam volna mikor megtartani, hiszen Norbi szinte sosem volt otthon.
A könyv alig fogyott, de marketingre, cikkírásra semmi időm nem maradt. És, őszintén szólva, kedvem sem. A fogyásjelentésről rég lemondtam, úgy látszik soha nem fog ötven példány elkelni a könyvesboltokban. A méregdrága hirdetésem még mindig nem jelent meg, és amúgy is, ki tudja, mikor jut el a kismamák kezébe. Rég megbántam már, hogy hirtelen felindulásból ennyit áldoztam rá.
Egyik délelőtt éppen a kertben szedtük a paradicsomot Marcival, amikor Lőrinc bácsi kiabált át a kerítésen:
‒ Csomagja gyött!
Magamra kaptam egy pólót (mert bikiniben szoktam kertészkedni és teregetni, hogy legalább valamennyit barnuljak házimunka közben), és odasiettem hozzá.
‒ Nem nálam van, hanem úgy látom, a postán ‒ folytatta az öreg, egy cetlit lobogtatva a kezében. ‒ A futár hozhatta, de biztos nem voltak itthon, mert ideragasztotta a kapura a pappírját.
‒ Itthon voltunk, csak ezek szerint nem hallottuk. Rám telefonálhatott volna – mérgelődtem, és átvettem az értesítőt Lőrinc bá’ kezéből. ‒ Nem tudja, milyen csomag?
‒ Honnan tunnám? A futárok más cég. Sömmi dógom velük. Azt sem értem, mér’ nálunk hagyják a cuccokat, ez abszolút szabályellenes. Fiatalok a sofőrök, fáj nekik a munka ‒ háborodott fel Lőrinc bá, és orrom alá dugta az ajánlott levelet. ‒ Itt írgya alá.
A levélen, ami egy nagyméretű, vaskos boríték volt, Norbi neve állt, úgyhogy bontatlanul letettem a komódra. Ebéd után bepakoltam a gyerekeket az autóba – istenem, mikor jön el az az idő, amikor tíz percre egyedül hagyhatom őket a lakásban! ‒ és lementünk a postára. Elkerekedett a szemem, amikor a postásnő az üvegablak mögül a bejárat mellett sorakozó dobozokra mutatott.
‒ Ez mind?
Egy kisebb és négy nagyobb doboz várt, valóban nekünk címezve. A címzésen mindkettőnk neve szerepelt. Ekkor fogtam gyanút. Megnéztem a feladót: hát persze, hogy Norbi biznisze! Éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa. Mi a fenét rendelhetett, ennyit?
Alig vártam, hogy beérjünk a lakásba. A fiúk segítettek becipelni a csomagokat. A legkisebbel kezdtem. Jó pár percig eltartott, mire a csomagolástól megszabadítottam a tartalmát, ami nem volt más, mint öt darab, nehéz, acélból készült, extravagáns formájú kés – húsvágó bárd, irdaló, kenyérszeletelő, két kisebb szúró-vágó ‒ és egy olló. Hozzá egy dizájnos, fiókba is tehető késtartó. Nem mondhatom, hogy nem tetszett, jó fogású, minőségi holminak látszott, de biztos voltam benne, hogy nem két fillérbe került. A többi dobozban fényes ezüstszínű edények lapultak: lábosok, fazekak, serpenyők, fedők. Na, ez tuti valami méregdrága készlet. Visszatettem mindent a dobozba, vártam, hogy Norbi hazajöjjön, és megmagyarázza, mi ez, és főleg: miért.
Délután megint találkozója volt, csak este hét körül ért haza. Nagyon fel volt dobódva, annyira, hogy észre sem vette, milyen képet vágok. Pont indulni akartam a gyerekekért Emiékhez, aki vigyázott rájuk, amíg elmentem egyet futni – nem is az edzés miatt, hanem, hogy ne bolonduljak meg az egész napos gyerekezés miatt. A futás iszonyú jólesett, a testemnek is, de még inkább a lelkemnek. Gondolatban sikerült újra visszajutnom odáig, hogy minden így van jól, ahogy van, ezek csak korszakok, majd Norbi is jobb belátásra tér, a gyerekek majdcsak megnőnek egyszer, és akkor majd lesz időm magamra. Futás után hajat mostam, ami mindig felért egy újjászületéssel. Adtam magamnak még pár bónusz percet, hogy megszáradjon a hajam. Gondoltam, kiülök az udvarra, ahova még odasüt a kora esti nap, és végre beleolvasok a Nők Lapjába, ami egy hónapja hevert a komódon. Ahogy megfogtam az újságot, megakadt a szemem a délelőtti borítékon. Láttam, hogy Norbi cége küldte. Kivittem azt is magammal, és felnyitottam. Jobban jártam volna, ha nem teszem. Azt hittem, szívinfarktust kapok, amikor megláttam a céggel kötött, részletfizetésről szóló szerződést. Legalább háromszor elolvastam az összeget, hogy elhiggyem, jól látok. Egy évig fogjuk fizetni a lábosokat?! Havonta egy tízrészes normál edénykészlet árát?
Norbi akkor ért haza, amikor még levegő után kapkodtam. Ő szólalt meg először:
‒ Képzeld, megfogtam az Isten lábát!
‒ Nem mondod!
‒ Volt ma a marketingterven egy nő, aki jeltolmács. És ismeri az összes siketet a városban, sőt más városokban is elég sokat. ‒ Norbi jelentőségteljesen hatásszünetet tartott.
‒ És?
‒ És azt mondta, a siketek nagyon összetartó társaság, amibe az egyik belekezd, követi az összes többi.
‒ Még mindig nem értem.
‒ Azt mondta, hogy iszonyú nagy szükségük van valami lehetőségre, amivel előrébb tudnak jutni az életben.
‒ Értem. Be akarja őket hozni az üzletbe?
‒ Hát, nem ő. Ő nem akar belépni, de majd megad egy kontaktot, meg fog nekem tolmácsolni, amikor bemutatom nekik az üzletet.
‒ Mármint te.
‒ Én, persze, ki más? Gondolj bele, több száz siket él csak itt a környéken, micsoda lehetőség ez nekik. Meg nekünk is persze. Ha ez egyszer beindul, több ezer üzlettársunk lesz. Ha csak tíz embert hozok be, és ők is tízet, az már száz, ha ők is tízet, az már ezer, ha ők is…
‒ Tudok számolni – intettem le ‒, de ez azért nem így működik.
Norbi nem hagyta lehűteni magát.
‒ Tudom, de átlagban igen. Majd meglátod!
‒ Oké, legyen igazad. Addig is elárulod, hogy ez mi? ‒ azzal az orra elé dugtam a szerződést.
‒ Ja, igen – vakarta meg a feje fölött átnyúlva az ellenkező oldali fülét, ami nála a zavar jele – el akartam mondani, csak még nem volt rá alkalom.
‒ Nem előtte kellett volna megbeszélnünk?
‒ Akkor nem egyeztél volna bele.
‒ Az biztos!
‒ Látod, ismerlek – próbálta elviccelni a dolgot, de most nem voltam tréfás kedvemben.
‒ Én pedig úgy látszik, nem ismerlek téged. Azt hittem, tudsz racionálisan gondolkodni, és nem hagyod magad baromságokba belerángatni, és pláne, hogy nem szórod el a pénzt! ‒ A végét már visítottam, annyira dühített a meggondolatlansága.
‒ Arról inkább ne nyissunk vitát, hogy ki mennyi pénzt szór el meggondolatlanul.
Ez lehűtött.
‒ Oké, igazad van – sóhajtottam.
‒ Ne húzd fel magad azon, amiről nem is tudsz semmit.
‒ És miért is nem tudok?
‒ Mert annyira ellenzed ezt az egészet, hogy nem is akarod meghallgatni.
‒ De, meg akarom ‒ ültem vissza a székre. ‒ Csak gyorsan, mert mennem kell a gyerekekért.
‒ Na ez az!
‒ Mi az, hogy ez az? Basszus, hetek óta minden nap egyedül vagyok velük, csoda, hogy most egy órára le tudtam őket passzolni Eminek, hogy elmenjek egy kicsit futni. Azt hiszed, nem lenne jó nekem is néha mást csinálni? Én is vágyom másra! ‒ Már a sírás kerülgetett, mint mindig, ha előjött ez a téma.
Norbi lecsapott:
‒ Akkor örülni fogsz! Ugyanis pont erre gondoltam!
‒ Mire?
‒ Hogy te is csinálj mást. Mozdulj ki, menj emberek közé – nők közé! És keress egy kis pénzt.
‒ Ugye nem azt akarod, hogy én is marketingtervet tartsak?
‒ Nem, dehogy! ‒ Nagy levegőt vett, és mint aki fejest ugrik, de nem tudja, hova fog érkezni, kimondta: ‒ Smink- és edénybemutatót. Havonta egy készlet – és sokszorosan térül vissza a befektetés. Mit szólsz?
Azt hittem nem jól hallok. Meg sem tudtam szólalni. Komolyan azt gondolja, hogy a két tanári diplomámmal főzőbemutatókat és bőrápolási tanácsadást fogok tartani öregedő háziasszonyoknak? És még azt mondja, hogy ismer. Hát, nem!
Ki mit főz, azt eszi – Ugrás a következő, 21. fejezetre >>>
A teljes könyv (nyomtatott és .epub), olvasói vélemények, ár, MEGRENDELÉS >>>