18. fejezet – Napforduló

Szombaton, Szentivánéj napján rétest sütöttem (persze csak bolti réteslapból), és csináltam egy nagy adag feta sajtos görög salátát.

Zsuzsiéknál a buli négy óra után kezdődött, amikor már picit elviselhetőbb volt a hőség. Emiékkel, Nóráék-kal és Anikóval szinte egyszerre érkeztünk. Anikó egyedül jött, mert a lányok lementek a faluba az osztálytársaikhoz, Gábor és Bálint pedig nyúlketreceket gyártottak. Bálint ugyanis kitalálta, hogy nyúltenyésztésbe fog. Pár hónapja a csirkéket is ő gondozta már, etette őket, összeszedte a tojásokat, szeretne kiscsibéket keltetni, és most nyulakat is tartani.

‒ Legalább valami érdekli, ha már az iskola nem – mondta Anikó, kicsit igazságtalanul, mert Bálintot valójában csak az iskola nem érdekelte. Versenyszerűen dzsúdózott, állatokat gondozott, traktort vezetett, otthon mindenben besegített. A suli már nem fért bele. Belegondoltam, mi lesz szeptemberben, amikor az én mindenre kíváncsi, mindenhez valamit hozzáfűző Palkó fiam iskolás lesz, de ott egész máshogy és másra kell majd figyelni, mint ami érdekli. Sajnos.

Persze most épp kisebb gondunk is nagyobb volt a sulinál. Az összes gyerek felmehetett játszani az emeletre, mert bent legalább nem tűzött a nap. Mi nők a terasz egy árnyékos sarkába húztuk az asztalt, ott beszélgettünk, a fiúk a kocsibeálló féltetője alatt az esti grillezéshez pácolták a húsokat – amit Norbi és Kopi szerint már előző este meg kellett volna tenni.

Öt óra felé megérkeztek a Szendrey gyerekek, a „lenti banda” előőrseként. Lala, Áron és Ábel rögtön a fiúkat kereste. Csak ekkor tűnt fel, hogy túl nagy a csönd, le sem dugták az orrukat, mióta megjöttek, csak Kamilla ül az ajtó mellett és simogatja a cicákat. Szabi felment, hogy lehívja a bandát. Két perc múlva lejött, feje vörös volt az elfojtott nevetéstől.

‒ Mindjárt jönnek, addig egyetek egy kis sütit – mondta a fiúknak, akiket nem kellett biztatni, már tele is pakolták a kistányérjukat. Szabi félrehúzott minket:

‒ Gyertek fel, ezt látnotok kell. Csak halkan!

Mezítláb lopakodtunk fel a lépcsőn. Szabi először a gyerekszobához vezetett minket. Belestünk a nyitott ajtón. Anna, Bori, Ilona és Julcsika egy tucat hercegnős puzzle között ülve elmélyülten kirakóztak, miközben az „A szennai lipisen-laposon” kezdetű népdalt zengték. Aranyosak voltak, de nem értettem, Szabinak ez miért olyan nagy szám.

‒ Hol vannak a többiek? ‒ kérdeztem, mert Dorcsi, Zente, és az én három fiam nem voltak a gyerekszobában.

‒ Na, ez az – suttogta Szabi, és továbbosont a folyosón, a hálószobájukhoz.

Óvatosan, résnyire kinyitotta az ajtót. Pörgős zene hallatszott, talán Hungária. A résen át pont Dorcsit láttuk, aki egy szál bugyiban és valami fura vállpántban, kipirult arccal, önfeledten táncolt, forgott, rázta a kis fenekét és puszikat dobált – egyértelműen, bár őket innen nem láttuk, a fiainkból álló közönség felé, akik minden puszit és extra fenékrázást tapssal és sikoltozós nevetéssel jutalmaztak.

‒ Jézusom, hogy nézel ki kislányom? ‒ kiáltott fel Zsuzsi, amikor magához tért, és kitárta az ajtót. ‒ Mit meztelenkedsz a fiúk előtt?

Dorcsi megtorpant, a fiúk arcára, akik a franciaágyon ülve nézték a produkciót, ráfagyott a vigyor.

‒ Csak táncolt nekünk ‒ szólalt meg Misi. ‒ Nem csináltunk rosszat.

‒ Csak néztük, és nevettünk – fűzte hozzá Zente, és hogy illusztrálja, elnevette magát. Erre mindannyian nevetni kezdtek.

‒ Még szerencse, hogy más nem történt – mondta Szabi, és már ő is röhögött.

‒ De mi ez rajtad? ‒ kérdezte Zsuzsi, és közelebb lépett a lányához. ‒ Jézusom, ez az én bugyim! Vedd le azonnal!

Most már mi is láttuk. Dorcsi talált Zsuzsi fiókjában egy igencsak elasztikus anyagú, magasan szabott csipkebugyit, amit jól kinyújtott, hogy bele tudjon bújni teljesen, mint egy kantáros nadrágba. Hasonlított a régi birkózókhoz, csak lila csipkés változatban.

‒ Te is így hordod? ‒ kérdezte Norbi komoly arccal, mire Szabi felnyerített, és kitört belőlünk is a röhögés.

Érdekes módon a gyerekeknek ez már nem volt annyira vicces, inkább leszaladtak az udvarra fogócskázni. Dorcsi gyorsan visszabújt a nyári ruhájába, és futott utánuk. Mi még nem tettük túl magunkat a látottakon, főleg a fiúknak nagyon megragadta a fantáziáját. Csak úgy röpködtek a beszólások, hogy ki, mikor, hova, és hogyan vegyen fel ilyen és ehhez hasonló ruhadarabokat. Fuldokoltunk a nevetéstől. Zsuzsi vörös volt, mint a cékla, de ő nevetett a legjobban.

‒ Hahó! Halljuk, már jó a hangulat ‒ hallottuk egyszer csak lentről Jutka hangját, aki Marcsiékkal, Jászaiékkal és Jámborékkal együtt szennai időszámítás szerint pontosan, mindössze másfél óra csúszással érkezett.

‒ Micsoda rend! ‒ csodálkozott Marcsi, amint belépett a házba. ‒ Körülnézhetünk?

‒ Persze, persze, jövök már, örülök, hogy itt vagytok! ‒ indult le Zsuzsi. ‒ Ne haragudjatok, csak a gyerekek már belecsaptak a buliba.

Szendreyék is megcsodálták a házat, nekik is leesett az álluk a tisztaságon és a gondosan ápolt kerten. Mikor mindent körbejártunk, leültünk a teraszon, hogy megkóstoljuk Jászai Márti fantasztikus süteményeit.

Nórának tűnt fel, hogy a csemetéink megint eltűntek valahová.

‒ Gyerekek! Kamilla! Merre vagytok?

‒ Itt vagyok! – szólalt meg máris Kamilla, a ház mögül. ‒ De csak én.

‒ A többiek hol vannak?

‒ Nem tudom – kiáltott vissza, még mindig hátulról.

‒ És te mit csinálsz ott egyedül?

‒ Karkötőt – mondta Kamilla, hangja büszkeségtől csengett.

‒ Ó, tényleg? Miből? Ott nincsenek is virágok, csak beton és az ereszcsatorna – csodálkozott Zsuzsi.

‒ Nem virágból csináltam, hanem békából! – kiáltott vissza Kamilla.

‒ Miből? ‒ hördültünk fel egyszerre többen is.

‒ Békából – mondta Kamilla és mosolyogva előlépett. Előrenyújtotta a karját, de nem láttuk, mi van rajta, mert a másik kezével eltakarta a csuklóját.

‒ Mutasd csak – ment oda hozzá Nóra, rosszat sejtve.

‒ Óvatosan anya, mert elugrik. Megkötöd?

Kamilla csuklóján egy béka feküdt körben kinyújtóztatva, Kamilla a mellső lábait próbálta a hátsókkal összekötni egy darab zsinórral, de a béka, érthető módon, erőteljesen ellenkezett.

Nóra hirtelen meg sem tudott szólalni. Kopi tért magához először.

‒ Jól van, lányom, nagyon okos kislány vagy, gratulálok. Gilisztából meg csinálj hajgumit, szarvasbogárból pedig fülbevalót.

Kamilla megörült a gondolatnak.

‒ Tényleg, köszi, Apa! Vagy nyakláncot is lehetne, sok katicából.

‒ Persze! Atyaisten, nagyobb a baj, mint gondoltam. Na, engedd el azt a szerencsétlen állatot. Nem gondolod, hogy nem szeretne karkötő lenni?

‒ De miért? Olyan aranyos!

‒ Mert ez rossz neki. Húzod a lábát.

‒ Ha nem húzom, nem ér körbe.

‒ Kamilla!

‒ Jó, rendben.

Kamilla szomorúan lefejtette a csuklójáról a békát, és a markába fogta. Szegény béka nem mozdult, alighanem lepergett előtte az élete, ahogy várta az újabb merényletet, de az is lehet, hogy csak egyszerűen nem tudta mozdítani megkínzott lábait.

Kamilla leguggolt, megpuszilta és letette a fűbe.

‒ Menj, béka, ha menni akarsz! – és tolt rajta egy kicsit. A béka, furán sántikálva odébb vánszorgott, majd eltűnt a fűben.

‒ A többi gyerek hol van? ‒ kérdezte újra Kopi. ‒ Tartanék nekik egy kis íjászkodást vacsora előtt.

‒ Megkeresem őket! ‒ ugrott fel Kamilla, és futásnak eredt.

‒ Hátul fogócskáznak – kiáltott utána Jutka, majd hozzánk fordult. ‒ Hallottam, ahogy visítoznak.

Zsuzsiék udvara szintén dupla telek, két klasszikus, majd’ százhúsz méter hosszan benyúló, hátrafelé enyhén emelkedő parcellából állt. A ház mögé egy kis gyümölcsöst ültettek, mögötte, a napsütötte lankán alakították ki a konyhakertet. A veteményes mögött volt még egy jó nagy terület, ahova a háztól már nem is lehetett fellátni. Ez a rész még nem volt elfüvesítve, térdig érő vadvirágos mező húzódott a hátsó kapuig. Itt fogócskáztak a gyerekek, mint Jutka mondta, nagyokat visítozva.

‒ Lehívom őket – mondta Nóra, ‒ addig Kopi, légyszi menj át hozzánk az íjakért.

‒ Felmegyek veled, legalább megnézem a kertet – indultam Nóra után, Zsuzsi pedig csatlakozott hozzánk.

A kiskertnél már látnunk kellett volna a gyerekeket, de csak a vihogást hallottuk, meg valami susmorgást. A következő percben hangos nevetés, aztán a magas fűből, és egy régről meghagyott terebélyes, dús levelű aranyeső bokor mögül, mint a felriasztott verebek, szétröppent a gyerekcsapat. Csatakiáltással körbetáncoltak minket, majd lerohanták a házat, és láttuk, hogy megtámadják a sütis tálcákat.

Zsuzsi veteményes kertje ugyanolyan tip-top volt, mint minden más náluk. Nyílegyenes sorokban, egymástól szabályos távolságra meredeztek a földből a zöldségek. Hagyma, frissen kelt saláta, sóska, spenót, petrezselyem, sárgarépa, borsó. Mögöttük felkarózott paprika, paradicsom, hátrébb cukkini, csillagtök, végül két sor csemegekukorica. Kétoldalt málna-, ribizli- és áfonyabokrok. Csak egy valami nem volt: gyom.

‒ Hogy csinálod? – kérdeztük Nórával szinte egyszerre, amikor magunkhoz tértünk. Zsuzsi csak megvonta a vállát, de látszott, hogy jólesik neki a dicséret:

‒ Minden nap valamennyit. A lányok is szeretnek itt fötörni. Nem tudom, ilyenek vagyunk.

Mire visszaértünk a házhoz, az anyák a teraszon az asztal körül ültek és beszélgettek, az apák Kopinak segítettek berendezni a lövészpályát. Tavasz istállójától Szabival áthoztak utánfutóval egy nagy, henger alakú szalmabálát céltáblának. Kopi felsorakoztatta azokat a gyerekeket, akik akartak íjazni (mindegyik akart), és katonásan, pontokba szedve elmondta a szabályokat:

‒ Egy: soha nem lősz arra, amerre ember áll. Csak akkor lősz, ha mindenki mögötted van.

Kettő: Nem mész ki addig a nyílvesszőkért, amíg azt nem mondom, hogy most mehetsz a nyílvesszőkért.

Három: Kivárod a sorod! Tornasorba állunk, nem tolakszol. Mindenki hármat fog lőni – ha eltalálta a célt, ha nem. Utána jön a következő. Aztán majd újra sorra kerül mindenki.

Négy: nincs nyavalygás, nyávogás, ha nem sikerül. Megmutatom, hogy kell.

Kopi türelmesen és alaposan elmagyarázta és megmutatta, hogyan kell felhelyezni a nyílvesszőt, hogy kell fogni az íjat és megfeszíteni az ideget, mi a helyes testtartás, hogyan kell célozni. Bemutatásképp kilőtt pár nyílvesszőt, mind beleállt a szalmabálába. A gyerekek megtapsolták. Újra elmondta, hogy csak akkor szabad a vesszőkért menni, ha senki nem lő. Ezután a gyerekek következtek. Nagyon komolyan vették a szabályokat, fegyelmezettek voltak, élvezték, hogy valami komoly, felnőttes dolgot csinálhatnak. És persze élvezték, ha eltalálták a célt. Egymást is megtapsolták. Jó félóra után megunták, és elmentek Anikó, Emi és az időközben befutott nagylányok után, az udvar végében levő rétre virágot szedni a koszorúkhoz. Jutka, Marcsi és Évi is csatlakozott hozzájuk, Márti bement a konyhába segíteni Zsuzsinak. Most az apák ültek az asztalhoz, egy rekesz sör társaságában, amíg sültek a húsok a grillen.

‒ Mi is mindjárt megyünk – mondta Nóra Kamillának ‒ csak én is lövök párat. Addig is, nincs békavadászat!

‒ Anyaaaa! ‒ pirult el Kamilla, és elszaladt.

Nóra felvette az íjat.

‒ Hű de régen volt!

Gondosan beigazította a nyílvesszőt, célzott, és lőtt. A szalmabála mögött ebben a pillanatban megjelent Kopi feje, ahogy ránéz. Aztán csak azt láttuk, hogy a következő másodpercben Kopi elterül a földön, és a nyílvessző nincs a bálában. Nóra felsikoltott, ledobta az íjat, és rohant a férjéhez. Én utána.

‒ Életben van! ‒ kiáltotta, amint a bála mögé ért.

Addigra én is odaértem, és a többiek is, akik felpattantak az asztaltól.

‒ Hívjak mentőt? ‒ kérdeztem, mert csak azt láttam, hogy Kopi fejéből ömlik a vér, és nem mozdul.

‒ Nem kell – nyöszörögte Kopi, és lassan megpróbált ülésbe tápászkodni. ‒ Nóra, baszd meg, nem tudtam, hogy ennyire bosszúálló vagy!

Szinte hallottuk, ahogy leesik a kő Nóra szívéről. Ha így beszél Kopi, akkor túléli.

Zsuzsi rögtön hozott egy tiszta textilpelenkát, átadta Nórának, aki próbálta leitatni a vért a sebről, hogy kiderüljön, mekkora a baj.

‒ Óvatosan – sziszegett Kopi. ‒ Na, mit látsz?

‒ Hát, egy kicsit felszántottam a fejbőrödet ‒ felelte Nóra, és valószínűleg a megkönnyebbüléstől, elnevette magát.

Kopi feje tetején, a nem létező haja közepén szabályos választékot csinált a nyílvessző. A négy-öt centi hosszú, de szerencsére nem mély sebből szépen kétoldalra csordogált a vér, mint egy morbid humorú óvodás vízfestményén. Ha Kopit csak pár centivel lejjebb találja el a vessző, akkor belefúródik a homlokába, vagy kiviszi a szemét.

‒ Remélem, kvittek vagyunk, drágám. Örülök, hogy te sem öltél meg engem. Hozzatok már egy tükröt, hogy megnézzem, össze kell-e varrni.

Zsuzsi beszaladt tükörért, Nóra és Norbi odatámogatták Kopit a teraszra. Lajos erősködött, hogy mindenképpen menjen be Kopi az ügyeletre, ha nem is varrják össze, legalább kitisztítják a sebet. De Kopi nem akart bemenni, inkább áthozatta Nórával a saját összeállítású orvosi táskáját, és magának szépen lefertőtlenítette a sérülést, speciális ragtapasszal összehúzta, végül az egész fejét bekötözte. A fehér sapkaszerű kötésben olyan lett, mint egy skandináv pék valamelyik nyugati tévécsatorna főzős műsorából. A nagy ijedtségre muszáj volt inni egyet. Zotya megbontott egy üveg saját pálinkát. A koccintásra visszaértek a virágszedők is, hatalmas, egész ölnyi, hosszúszárú vadvirághalmokkal.

Épp nekiálltunk a koszorúkészítésnek, amikor új vendég érkezett. Vidám dudálással egy nárciszsárga autó hajtott fel Tihanyiék kocsibejárójára.

‒ Megjöttek Árpádék! Majdnem el is feledkeztem róluk – állt fel Zsuzsi, hogy bekísérje a vendégeket.

‒ Kövi Árpád. Ő tervezte a házunkat ‒ mutatta be Szabi a megtermett, hosszú, göndör hajú férfit, amikor az odaért az asztalhoz. A két kislány, akivel jött, máris elszaladt a többi gyerekhez koszorút fonni.

‒ És a mi házunkat. Szevasz Árpi! ‒ üdvözölte Kopi is örömmel az építészt, akit inkább egy arab zenét játszó muzsikusnak néztem volna combközépig érő fehér lenvászon ingében, hosszúra hagyott, alul összekötött szakállával és kontyba fogott hajával. 

‒ Szia Koppány! Hát veled meg mi történt?

‒ A feleségem meg akart ölni, de megúsztam.

Kopi töltött magának és Árpádnak is még egy pohár bort.

Kövi Árpádról sokat hallottunk már. Országszerte ismert építész volt, aki Makovecz Imre nyomdokait követve a természetes, kreatívan hagyományőrző stílus jegyében csodaszép épületeket tervezett. Azt eddig is tudtam, hogy somogyi, de azt nem, hogy a szomszéd faluban lakik népes családjával abban a maga tervezte érdekes alakú, vályogfalú, zsúptetős, népmesébe illő házban, ami előtt mindig lelassítottunk, ha arra jártunk, hogy kicsit meglessük és megcsodáljuk. Kiderült, hogy Árpád immár hét gyermek édesapja. Az utolsó Kiskavics, ahogy apja emlegette a kisbabát, két hete született, és a Koppány nevet kapta – stílszerűen Kopi lesz a keresztapja.

‒ Jut eszembe! Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat! ‒ kiáltott fel Árpád egy újabb pohár bor után. ‒  El kellene ültetnünk Kiskopi fáját. Arra gondoltam, hogy lehetne nálatok, Kopi, ha már úgyis te leszel a keresztapja. Egy diócsemetét vettem, nálatok elfér. Mire Kiskopi megnő, lesz mire felkapaszkodnia.

‒ Megtiszteltetés, kedves barátom! – Kopi a bor fogytával egyre emelkedettebb hangulatba került.

‒ Akkor menjünk át most, mielőtt besötétedik.

A fél társaság felkerekedett, hogy átmenjen Nóráék udvarára a rituális faültetésre. Kopi és Norbi odakísérték Árpádot a kocsihoz, hogy segítsenek kivenni a csomagtartóból a csemetét. Én pár lépésnyire vártam rájuk. Egyszer csak Norbi odavonaglott az árokhoz, és pár öklendezés után hosszan hányt. Kopinak csak a szitkozódását hallottam.

‒ Azt a kurva’, Árpád, te nem vagy normális!

‒ Mi történt? ‒ kiáltottam oda, mert elképzelni sem tudtam, mi lehet a csomagtartóban, amitől ennyire kibuktak a fiúk. Annyit pedig még nem ittak, hogy rosszul legyenek.

‒ Semmi, csak a szülés óta bent felejtettem a csomagtartóban a méhlepényt, amire ráültetjük a fát ‒ emelt fel egy Tescós szatyrot Árpád, mire az én gyomrom is összeugrott ‒, és kicsit szagot eresztett a két hét alatt a negyven fokban.

‒ Ááá, ezt nem akarom hallani! Rosszul leszek!

Csak egy férfi lehet ilyen idióta. Otthagytam őket, mielőtt felkavarodott volna a gyomrom, és inkább visszamentem Marcsihoz és Zsuzsihoz a teraszra, befejezni a koszorúmat.

‒ Kész vagyok ‒ rogyott le mellém Norbi tíz perc múlva, furcsán sárgás arcszínnel. ‒  Szatyrostul dobtuk bele a méhlepényt a gödörbe, Lajos szerint nem árt a fának, hamar elbomlik. Reméljük, Bugac nem fogja kiásni. Zotya áthozta a pálinkáját, hogy bírjuk gyomorral, gyorsan legurítottunk egy kupicával. Csak a dobomért jöttem, kell a rituális tánchoz.

Átkísértem Norbit. Kopi a fehér péksapka-kötésben, Árpád, a hosszú ingében, és a gyerekek félmeztelenül, kisgatyákban, dobszóra körbeugrálták a fát, majd mindannyian visszajöttünk Tihanyiék udvarára.

‒ Tálalva! ‒ kiáltott Szabi. Az asztal roskadásig volt az illatozó grillkolbászokkal, tárcsán sült húsokkal, salátákkal, puha házi kenyerekkel. A vegetáriánus Jámbor Tomi ismét megengedett magának egy kis gasztrokalan-dot ‒ nem bírt ellenállni Kopi saját töltésű fokhagymás-májas kolbászának.

Mire a tálak kiürültek, majdnem teljesen besötétedett. A nyugati ég alján még egy keskeny narancs derengés tartotta magát, de a táj már lilás szürkévé vált. A koszorúkból virág- és szénaillat áradt, a meleg levegő kellemesen simogatta a bőrünket. A borok gyümölcsösen savanykás íze szétáradt a szánkban, a tűz ropogott, a gyerekek halkan nevetgéltek és beszélgettek, a tücskök össznépi ciripelésbe fogtak. Félrevonulva ültem egyedül a ház sarkánál, kicsit távolabb a többiektől, és élveztem az idillt. Van ennél a békés nyugalomnál nagyobb boldogság? Miért nem elég nekem ennyi mindig? Norbi odajött hozzám, és átkarolt. Néztük, ahogy Marcsi és Jutka összébb kotorja a parazsat, és két-három fahasábot tesz rá, hogy át lehessen ugrani a tüzet a feléledő lángok fölött. Minden lány (és asszony) a fejére tette hatalmasra sikerült csodaszép vadvirág koszorúját. Csináltunk pár csoportképet. Laci elővette a hegedűjét, Norbi a kétfenekű tapant, és rázendítettek egy somogyi ugrósra. Palkó egy műanyag demizsonnal szállt be a zenekarba, a sok kis néptáncos harsogva énekelte az ismert dallamokat.

Sárika megragadta Zotya kezét, és máris átugrotta a tüzet. Persze a fiúk sem akartak kimaradni, nehogy már csak a lányok ugorhassanak, és ők is beszálltak a mókába. Zotya és Lajos közlekedési rendőröket megszégyenítő profizmussal irányították a tűz körül megnövekedett forgalmat.

A Szentivánéji tűzugrás szokását táncos koromban ismertem meg – csak akkor hagyománytisztelő módon, hosszú szoknyában és bugyi nélkül ugrottunk át a tűz fölött, egy-egy fiú (ideális esetben szerelmünk) segítségével, hogy a hiedelem szerint a tisztító tűz által termékenyek legyünk. Nálunk, úgy tűnik, bevált a babona, háromszorosan is. Úgy elkapott a nosztalgia, és a gyerekek olyan jókedvűen ugráltak a tűz fölött, hogy én is kedvet kaptam, és átlibbentem a tűz fölött. Emi megjátszott ijedtséggel szólt rám:

‒ Ugye nem akartok még egy gyereket?

‒ Vagy egyszerre kettőt? ‒ tette hozzá Nóra, mire mindenki jót derült.

‒ Na, még csak az kéne!  Csakis a szórakozás kedvéért ugrom. Inkább gyertek ti is, legfeljebb lesz még egy turnus gyerek Szennában.

‒ Szimplán a libidónak is jót tesz egy kis izgalom és forróság ‒ jelentette ki Kopi, és átröppentette Nórát a tűz fölött, aki ettől egészen kipirult.

Nem kellett kétszer mondani a többieknek sem. Még Jászai Mártit is átemelte Sándor, pedig ő az ügyetlenségére hivatkozva próbált szabódni egy ideig. A kényelmes Jámbor Tomi is Sándorra, megbízható szomszédjára bízta feleségét, Évit, és csak az asztal mellől nyugtázta az ugrásokat egy-egy elismerő ho-ho-hóval.

Amikor elfáradtunk (értsd: a férfiak megunták a röptetést), rátértünk a koszorúdobásra. Nem vártuk meg vele az éjfélt, ahogy kellene, úgy gondoltuk, így is érvényes lesz. A koszorúdobás lényege, hogy a hajadon lány háttal áll egy lombos fának, és megpróbálja feldobni rá a koszorúját, úgy, hogy az ne essen le. Ha sikerül, az azt jelenti, következő évben férjhez megy, de legalábbis megtalálja élete párját. Ha leesik, még várnia kell, a lepottyant koszorút pedig be kell dobni a tűzbe.

A lányok egyesével álltak az egyetlen nagy fa, a kocsibeálló mellett meghagyott akác elé. A többiek szurkoltak. Akinek a koszorúja fennmaradt az ágak között, örömködött, akié leesett, élvezettel hamvasztotta el a lángok között a cserbenhagyó virágdíszt. Nem álltam meg, hogy én is fel ne dobjam az én koszorúmat. Fennmaradt. Mivel a hitvesemet már megtaláltam, ezt önhatalmúlag úgy értelmeztem, hogy ebben az évben megtalálom életem hivatását. A mágikus üzenet, hogy minden rendben lesz, nyugalommal töltött el. Éjszakába nyúlóan vigadtunk a nyár legrövidebb éjjelén, finom borok és jó barátok között.