16. fejezet – Akinek nem ingatlanja…

Még hátra sem dőlhettem, egyik nap felhívott Csilla, az ingatlanközvetítő (akinek Marcika révén sikerült emlékezetes ügyfelévé válnom), hogy most hirdetnek egy garzonlakást, ami az én befektetési céljaimnak tökéletesen megfelel, azonnal találkoznunk kell, mert már két másik érdeklődő is van. Állította, hogy kihagyhatatlan ajánlat. Hamar kell lépni, mert le fognak csapni rá.

Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Norbit már kiakasztottam a többszázezres hirdetéssel, az ezres példányszámú könyvkészlettel, nem hinném, hogy belemenne, hogy most még egy többmilliós ingatlanbizniszbe is belefeccoljuk a nemlétező pénzünket.

Rövid gondolkodás után mégis arra jutottam, hogy a tájékozódás nem árthat. Nem kell elköteleződnöm, de legalább nem fog nyomasztani, hogy esetleg elszalasztottam az évszázad üzletét. A nyári szünet két hét múlva kezdődik, onnantól úgyis csak a gyerekekkel fogok tudni foglalkozni, úgyhogy addig kell intézkednem, amíg van rá lehetőségem. Nem akartam még egyszer Norbi nélkül belevágni semmibe, mégis úgy döntöttem, egyelőre nem szólok neki, csak ha tényleg kihagyhatatlan az ajánlat.

Marcit reggel bevittem a csanába (ahogy a szülők nevezik a családi napközit), és bementem a könyvtárba átnézni az ingatlanos jegyzeteimet, hogy felkészülten és objektíven tudjam értékelni a lakást – ne pedig az érzelmeim alapján. Volt időm, mert Marci mostanában már ott aludt ebéd után. Nem én akartam, így alakult. Egyszer, amikor a többiek az alváshoz készülődtek, ő is kért kiságyat, és önszántából, jókedvűen lefeküdt. A dadus kérte, hogy ne menjek be, lássuk, mi lesz. Az lett, hogy Marci pár perc alatt szépen elaludt, és attól fogva mindig maradni akart. Úgy látszik, a kis szervezete mégiscsak igényelte napközben is a pihenést.

Szóval volt időm. Összeírtam a főbb szempontokat, a kérdéseket, amikre minden ingatlan-befektetőnek tudni kell a válaszokat, hogy otthon el tudja végezni a szükséges kalkulációkat az üzlet megkötése előtt. Elkapott a lelkesedés.

Dél előtt pár perccel léptem ki a könyvtárból, s hogy el ne késsek – délre beszéltük meg a találkozót – nagy lendülettel vettem az irányt a sétálóutca felé, ahol az ingatlaniroda állt. A nap ragyogott, s bár még csak most kezdődött a hónap, igazi júniusi nyári meleg volt. Felvettem a napszemüvegem, és vetettem magamra egy pillantást a sarki butik kirakatában. Ahogy kifordultam a sétálóutcára, azzal a lendülettel beleütköztem egy nagy férfitestbe.

‒ Elnézést! – mondtam, és fel se néztem, csak siettem tovább. De a férfi megfogta a vállam.

‒ Hát te? Hova mész? Nem is mondtad, hogy bejössz.

Norbi?! Ez hihetetlen! Hogy ne lássa a zavaromat, szorosan megöleltem. Úgy látszik, a gondviselés nem engedi, hogy újra titkos utakra tévedjek. Ki kell tálalnom. Kibontakoztam az ölelésből, és próbáltam könnyedén Norbi szemébe nézni:

‒ Megyek az ingatlanközvetítőhöz.

‒ Minek?

Vázoltam gyorsan az ajánlatot. Legnagyobb meglepetésemre Norbi nem akadt ki, sőt azt mondta, meghosszabbítja az ebédszünetet, ráér később visszamenni, és bejön velem. Láttam rajta, hogy nem ellenőrizni akar, hanem tényleg kíváncsi. Megkönnyebbült szívvel lépdeltem mellette.

Csilla felpattant a helyéről, ahogy beléptünk. Sejtelmesen mosolygott.

‒ Nem mondok semmit, majd a lakásban. Menjünk is rögtön át – mondta, és kiterelt minket az ajtón. Látszott, hogy tényleg be van zsongva. ‒ Csak így, gyerek nélkül? – tette még hozzá, és nem sikerült elnyomnia a megkönnyebbülést a hangjában.

‒ Igen, igen. Bölcsis lett a nagyfiú. Autóval megyünk? – kérdeztem. Felkacagott:

‒ Ide megyünk a szomszédba! Nem mondtam? Itt van a lakás a sétálóutcán.

Azzal már elő is vette hatalmas kulcscsomóját, és csodálatos rutinnal elsőre kiválasztotta a kulcsot, ami a kétháznyira levő klasszikus, boltíves kapualj díszes, nehéz faajtóját nyitotta. A széles átjáróban fényesre kopott régi kövek vezettek a meglepően tágas, világos és virágos belső udvarra, a napszítta okker és málnaszínű házfalak mentén széles járdaként folytatódva. Mintha száz évet visszaugrottunk volna az időben. Nem is sejtettem, hogy Kaposváron, ráadásul a belváros legközepén ilyen titkos gyönyörűségek léteznek.  A napsütötte, girbegurba udvaron egy vastag törzsű, öreg, hajlott fűzfa és egy hatalmas, éppen érő cseresznyefa állt, körülöttük a kovácsoltvas kerti padok mellett csodaszép egynyári virágok hatalmas fadézsákban. A cseresznyefa egyik vastag ágán hosszú kötélhinta himbálózott, – te jó ég, mikor lesz a mi cseresznyénk ekkora? ‒ az üres, füves részen pedig egy derékmagas oszlopra helyezett gyönyörű, indamintás kőtál állt.

‒ Madárfürdő – mondta Csilla büszkén, mintha az egész kis birodalom az övé volna.  

‒ Már csak a madárcsicsergés és egy szökőkút hiányzik – tettem hozzá, mert feltűnt, hogy semmi sem hallatszik be a sétálóutca folyamatos alapzajából.

‒ Ah – legyintett Csilla, mint akinek semmiség ezt is elintézni. Odalépett az okkerszínű házrész ajtajához, amihez három széles fehér kőlépcső vezetett fel, és megint csak mágikus ügyességgel kiválasztotta a megfelelő kulcsot.

‒ Ne lepődjetek meg! – kuncogott, és előrement.

A garzon, a romantikus udvarral ellentétben, fiatalos, modern, nagyon jó ízléssel eltalált minimál bútorokkal volt berendezve. A régies, nagy belmagasság is inkább loft hangulatú volt, semmint öreg bérház – ami anno lehetett. A minőségi tölgy svédpadló az előszobából nyíló konyhában is folytatódott, a fehér konyhabútor mögött fekete táblafalon ott díszelgett a tulajdonos krétával írt üdvözlete: „Az én otthonom a te otthonod.”

‒ Ötletes marketingfogás – vigyorodtam el, mert máris a felirat szerint éreztem. A lakás úgy volt „tálalva”, ahogy az ingatlanbefektetős nagykönyvben meg van írva. Rend és tisztaság, otthonosság érzetét keltő hangulati elemek: virágok, képek, gyümölcsöstál, szép textilek, a polcokon könyvek, és finom üde illat. A nagy ablakokon beáradt a világosság, de a kinti verandának köszönhetően mégsem tűzött be nap. Körbejártuk a kis lakást, ami nem is tűnt annyira picinek. A konyhát egy négyszemélyes étkezőasztal választotta el a fehér falú nappali résztől, ahol a könyvespolc, tévéállvány, egy komód, a duplaággyá nyitható kanapé és egy fotel kényelmesen elfért a dohányzóasztal körül. A dolgozósarok egy vastag fa asztallapból és egy fehérre pácolt, fiókos kisszekrényből szerkesztett íróasztalból, és falra szerelt polcrendszerből állt. Fölé ácsolták a kétméteres belmagasságú, halványszürke alapon fehér virágmintás tapétájú galériát, ahol a franciaágy méretű fekhely, a vintage stílusban felújított kedves fésülködő- (vagy laptop-) asztal, és egy fiókos komód is bőven elfért.

A parányi, ám annál praktikusabban berendezett, bájos fürdő az előszobából nyílt, a láthatatlan, falba süllyesztett, plafonig érő beépített szekrénnyel szemben.

Csilla közben folyamatosan beszélt:

‒ Ilyen lakást még egyet nem találtok! A belváros szívében, a sétálóutca közepén, mégis csendes udvarban; kétsaroknyira van a főiskola, közel a színház, mozi, éttermek, kávézók, posta, park, hipermarketek. Zárható az utcára nyíló kapu, van zárt udvar, tároló. A lakás műszakilag is kitűnő állapotban van, pár éve teljesen felújították: új burkolatokkal, új nyílászárókkal, új vezetékekkel. A lány pedig tavaly az egészet újrafesttette. És még a bútorokat is itthagyják, mert nem éri meg nekik a szállítás! Két hátránya is van azért: az egyik, hogy elég magas a közös költség, de a jó hőszigetelés miatt a fűtésen nagyon sokat lehet spórolni, a másik, hogy nincs kocsibe-állási lehetőség, de az udvarról nyílik egy – szintén zárható – átjáró a másik utcában levő butiksor parkolójáig. 

„Tökéletes! – gondoltam. ‒ És biztosan méregdrága.” Láttam, hogy Norbi is komolyan elgondolkozott.

‒ Na, hogy tetszik? – kérdezte Csilla.

‒ Hát… ‒ nyögtem, mert nem akartam elárulni, hogy majd megveszek ezért a lakásért.

‒ Hát?! – kerekedett el Csilla szeme.

‒ Mi lepukkant lakásokat keresünk, olcsón. Ez nekünk túl drága lenne.

‒ Túl drága? Lehet, hogy még nem mondtam az árát? – kacagott fel, mint egy kezdő színésznő, aki nagyon meg akarja mutatni, mit tud.

‒ Miért, mennyi?

‒ Hétmillió kettő.

‒ Mennyi?!

‒ És ebből még lehet alkudni is. Hat millió nyolcért vihető, ha azonnal fizettek.

‒ Hogyhogy? – nem akartunk hinni a fülünknek. A lepukkant külvárosi panellakásokat is többért árulják. – Hol az átverés?

‒ Sehol. Komolyan. Teljesen tiszta ügy. A lakás jelzálogmentes, egy budapesti vállalkozó apuka vette egy szem lányának, amikor az főiskolás lett. A leányzó most diplomázik, nem marad Kaposváron, már nem kell nekik a lakás, és nem is akarnak vele foglalkozni. Gyorsan el akarják adni. Annak adják, aki azonnal, készpénzben fizet. És persze máris van más érdeklődő.

‒ Megvesszük! ‒ jelentette ki Norbi, és rám nézett.

‒ Nem akarjuk átgondolni?

‒ Ezen nincs mit gondolkozni.

‒ Meg idő sincs rá ‒ vetette közbe Csilla.

‒ Biztos, hogy jó áron ki tudjuk adni, és költeni sem kell rá.

‒ Na, de… ‒ pislogtam hol Csillára, hol Norbira.

‒ Kilépek egy kicsit az udvarra, beszéljetek nyugodtan négyszemközt – mondta Csilla rutinosan, és magunkra hagyott minket. Rögtön nekiszegeztem Norbinak az egyetlen kérdést, ami aggasztott:

‒ Honnan szedünk hirtelen ennyi pénzt? Hiába ilyen olcsó, ha nincs ennyink.

‒ Megoldjuk.

‒ Jövő hétre?

‒ Nyugi. Kérek apámtól. Tudom, hogy van neki ennyi.

‒ És ha nem ad?

‒ Adni fog. Havonta visszafizetjük.

‒ Nem hiszem, hogy ilyenbe belemegy.

‒ Akkor veszünk fel hitelt, és egyben odaadjuk.

‒ És a hitelt miből akarod visszafizetni?

‒ A bérleti díjból.

‒ És mire vesszük fel?

‒ Nem tudom, lehet, hogy erre a lakásra is fel lehet, vagy valami szabad felhasználásút keresünk, nem tudom. Meg kell kérdezni. De ezt a lakást nem szabad elszalasztani.

‒ Nem tudom. Mennyi bérleti díjat lehet ezért elkérni? Legfeljebb hatvan-hetvenezret. Száz hónap, mire visszajön az ára! Vagy százhúsz, az pont tíz év.

‒ Igen, ez hosszútávú befektetés. De lesz egy lakásunk tíz év múlva, gyakorlatilag ingyen.

‒ Ha lesz folyamatosan albérlőnk.

‒ Igen. Vagy… Ez a lakás nem ennyit ér. Ez legalább két-három millióval többet ér.

‒ Ez igaz, még kilencért is olcsónak számítana. De ha mégse találunk rá vevőt ennyiért?

‒ Komolyan, nem te akartál ingatlanozni? Most meg folyamatosan lebeszéled magad.

‒ Mert betojtam ‒ vallottam be magamnak is. ‒ Nem akarok több hülyeséget csinálni.

‒ Ez nem hülyeség. Annyi tartalékunk meg van, hogy amíg nem találunk vevőt, esetleg albérlőt, ezt majd végiggondoljuk, abból tudjuk fizetni.

‒ Rendben. De te adod be apukádnak.

***

Csilla örült, én örültem és aggódtam, Norbi pedig intézkedett. Bement a bankba, és tájékozódott. Találtak egy nagyon kedvező vállalkozói hitelt, amit nagyon rövid átfutási idővel tudnak is folyósítani. Legnagyobb meglepetésemre Józsi papa abszolút támogatta az ötletet. Norbival oda-vissza átbeszélték és átszámolták a teljes finanszírozást, és miután megkaptuk a bank ígéretét, rábólintott, hogy mehet a dolog. Márti maminak nem nagyon tetszett, ő kockázatosnak látta, és azt hiszem, nem is igen értette, miért kell nekünk egyáltalán ilyesmibe belevágnunk. De nem ellenezte. Minél közelebb kerültünk a megvalósuláshoz, én annál izgatottabb lettem. Nem tudtam eldönteni, hogy pozitív vagy negatív az az érzés, ahogy a gyomrom ugrál a gondolatra, hogy hamarosan nyélbe ütjük az első ingatlanbefektetésünket. Úgy gondoltam erre, hogy elindulunk egy új, ismeretlen úton, amin egyelőre nem tudom, hogyan fogunk helytállni.

Következő hét keddre beszéltük meg Csillával és az ügyvéddel a találkozót, amikor megkötjük az adásvételi szerződést.

Vasárnap este vacsora közben jött a telefon Márti mamitól: Józsi papát rohammentő vitte be a kórházba. Rosszul lett, zihálva vette a levegőt, lilára színeződtek a végtagjai, mindene fájdalmas ödéma. Bettivel most mennek utána.

‒ Nagyon félek, kisfiam – mondta végül anyósom, és elsírta magát. ‒ Ti nem is tudjátok, apátok mennyire beteg.

Norbi erre nem válaszolt, csak annyit, hogy bemegy. Letette a telefont és öltözködni kezdett – mert az első igazi kánikulás napon a család összes férfitagja egy szál alsógatyában ült a vacsoraasztalhoz, pedig a házban ennyire nem volt jó idő.

‒ Hívj majd fel, ha megtudod, hogy van – kértem, miután pár szóval elmondta, mi történt. Kilépett az ajtón, aztán vissza, és megölelt. Ebből tudtam, hogy komolyan aggódik.

‒ Biztos hamar meggyógyul a Józsi papa ‒ vigasztalt kedvesen Palkó, amikor visszaroskadtam az asztalhoz. Misi befúrta magát az ölembe.

‒ Elmenjek okosan fogat mosni? – kérdezte, és átölelte a nyakam.

‒ Az jó lenne, igen.

‒ És nem kell fürdeni?

‒ Nem is tudom. Kiizzadtatok.

‒ Á! – legyintett Palkó, és gondterhelt arccal hozzátette: ‒ Ilyen helyzetekben nem kell ezzel húzni az időt.

‒ Rendben. Bújjunk az ágyba koszosan és büdösen.

‒ Hurrá! ‒ kiáltott fel Misi. ‒ Szeretlek, Anya. És nem is vagy büdös.

‒ Köszönöm, én is szeretlek, Misikém.

Misi elégedetten lehuppant az ölemből, és elindult az emeletre.

‒ És téged is szeretlek Palkó.

Palkó is megölelt és adott egy cuppanós puszit.

‒ Marcikám téged is ‒ kivettem az etetőszékből, amibe még néha, főleg vacsorakor hajlandó volt beleülni, és őt is jól megpuszilgattam. – Te is szeretsz? – kérdeztem, és Marci bólogatott:

 ‒ Mmmm.

Mikor fog beszélni?

‒ Mondd: igen!

‒ I.

‒ I-gen!

‒ I-e.

‒ Na, jól van ‒ sóhajtottam. Ami késik, nem múlik.

A gyerekek tényleg nagyon jól viselkedtek, mégiscsak megfürödtek gyorsan, utána rövid mese, és már aludtak is. Miért nem lehet mindig így? Persze anélkül, hogy valami rossz történne.

Lementem a konyhába, hívtam Norbit, nem vette fel. Bettit is tárcsáztam, ő sem. Márti mamit meg sem próbáltam. Mi lehet Józsi papával? Zuhanyzáskor bevittem magammal a telefont, de nem hívtak. Gondoltam, amíg várom Norbit, megnézek egy filmet, úgyis ezer éve nem tévéztem. Kitártam az ablakot, mint minden nyáreste, amióta végre lett szúnyoghálónk, hadd jöjjön be a friss levegő. A nappali hőség ellenére estére még lehűlt az idő, így kellemes hűvös kúszott be a szobába, és behallatszott a tücsökciripelés. A cicák odagyűltek az ablakpárkányra. Adtam nekik még egy kis vacsora utánpótlást és egy kis cirógatást. Aztán a délutáni jeges teát megmelegítettem, bevackoltam magam a fotelbe és betakaróztam egy vékony pléddel.

Mázlim volt, az egyik csatornán épp egy Poirot történet ment, az egyik kedvencem. De nem nagyon tudtam a filmre figyelni, folyton elkalandoztak a gondolataim. Eszembe jutott az előző évi dalmáciai nyaralás, ahova együtt mentünk Bettiékkel és a nagyszülőkkel. Józsi papa már akkor sem nagyon jött le velünk a partra. Főzött, olvasgatott, pihent, ebéd után őrizte az alvó Marcit és Olivért, hiába mondtuk neki, hogy a sós tengervíz biztos jót tenne a fájós lábának. Az egyik legjobb nyaralásunk volt, tökéletes, árnyas part, meleg víz, béke és nyugalom. Rengeteget nevettünk, a gyerekek élvezték a strandolást, esténként várost néztünk, fagyiztunk, és miután a gyerekek elaludtak, jókat beszélgettünk a lugassal borított teraszon.

Bettiék ebben az évben inkább messzebbre, Olaszországba akartak menni. Mi közelebbre foglaltunk szállást, az Isztriára, Márti mamiék mégsem akartak velünk jönni, mondván, túl megerőltető az utazás. Meg nem is bírják a meleget.

Agatha Christie krimije is nagy melegben, klasszikusan egy egyiptomi ásatáson játszódott, de a történet fonalát elvesztettem. Már azon járt az eszem, milyen jó biznisz lenne egy apartmanházat venni valamelyik tengerparton. Nekünk is lenne hol nyaralnunk, és jó pénzért ki lehetne adni. Sokan csinálják, miért ne tudnánk mi is? Na, majd ha ott leszünk, körülnézek. Józsi papáék, a húgával, Juci nénivel közös balatonmáriai ikerháza is jó pénzt hozott hosszú évekig, amíg kiadták. De ahogy megszületett az első unoka, Palkó, Józsi papa kijelentette, hogy nem adják ki többet a házat, legyünk kint a Balcsin, amennyit csak akarunk. És mi sokat akartunk. Majdnem minden hétvégén kimentünk, többször egy-két hétre is kiköltöztünk.

Szerettem, ahogy egy-egy szobában összezsúfolódtunk. Márti mami és Józsi papa lent a félszobában, az egyetlen hűvös helyiségben, Bettiék a kisebb, mi a nagyobb tetőtéri szobában. Az utazóágyban az aktuális legkisebb gyerek, a többiek az összetolt heverőkön és a földre tett matracokon. Milyen nagyokat szoktunk aludni így együtt!

***

Arra riadtam fel, hogy Norbi finoman rázogat.

‒ Elaludtál. Hívtalak, de nem vetted fel.

‒ Bocs. Hány óra? Hogy van apukád?

‒ Nem jól. Az intenzíven van. Tizenegy múlt.

‒ Az intenzíven? ‒ ébredtem  fel teljesen.

‒ Igen. A mentőben elvesztette az eszméletét. Majdnem leállt a szíve. Valószínűleg a veséje okozza, gyakorlatilag nem működik, már ki tudja mióta. Új vese kellene neki, de nem biztos, hogy műthető. Ráadásul hosszú a várólista.

‒ Akkor mi lesz?

‒ Nem tudom. Dialízis.

‒ Istenem. Milyen gyakran?

‒ Nem tudom. Mellette persze szigorú diéta. Legalább talán lefogy valamennyit.

‒ Magához tért?

‒ Nem mondanám. Egy rövid időre igen, de nem hiszem, hogy érzékelt minket, rögtön visszaaludt, kapott mindenféle gyógyszert. Csak pár percig maradhattunk bent, Anya kicsit tovább.

‒ És ő hogy van?

‒ Szörnyen. Egyfolytában sír, hogy ő tudta, hogy nagy a baj, mondogatta Apának, hogy menjen el orvoshoz, de Apa hallani se akart róla. Magát hibáztatja, hogy miért nem volt erőszakosabb, vagy miért nem szólt nekünk.

‒ Ezt mondjuk én se értem.

‒ Azt mondja, nem akart minket terhelni.

‒ Na, jó, basszus. És most mi lesz?

‒ Betti hazavitte anyut, nem lehet az intenzíven bent maradni. Holnap majd meglátjuk.

‒ Mit mondanak az orvosok, meddig lesz ott apukád?

‒ Semmit nem lehet még tudni. Feküdjünk le. Holnap hétfő.

Holnapután pedig kedd. A találkozó az ügyvéddel – jutott eszembe, de nem mondtam ki hangosan. Nem akartam még választ a megfogalmazni sem akart kérdésre.

***

Másnap Márti mami szabadságot vett ki, Betti sem ment tanítani, egész nap a kórházban voltak, illetve rohangáltak a kórház, a bolt és a lakás között. Józsi papa reggelre magához tért, és a körülményekhez képest állítólag egész jól volt. De Betti nem nyugodott meg:

‒ Nem mondott egy poént se. Nem humorizál, nem vigyorog. Mintha nem is ő lenne. Ez ijesztőbb, mint a színe, pedig nagyon sárga. Komolyan. Olyan, mintha beletörődne, hogy nagy baj van. Be kellene hozni a gyerekeket délután, szerintem az segítene kibillenteni.

Így hát ovi után felpakoltam a gyerekeket, és bementünk a kórházba. Norbi, Tomi és Olivér már ott vártak az épület előtt. Norbi tartott egy rövid eligazítást, hogyan kell bent viselkedni. A gyerekek komoly arccal bólogattak. Elindultunk befelé, amikor Betti elénk jött.

‒ Nem jöhettek be. Gyerekek egyáltalán nem mehetnek be az intenzívre.

‒ De én be akarok menni a papához! – mondta Misi, mire a többiek is rázendítettek. ‒ Én is be akarok!

‒ De nem lehet, drágáim.

‒ Ez nem igazság!

‒ Tudom már! ‒ kiáltott fel Palkó. ‒ Akkor kiabáljunk be neki az ablakon!

‒ Nem szabad a kórház udvarán kiabálni – mondta Betti.

‒ Miért? Szerintem ez tök jó ötlet – mondta Tomi, és már el is indult az intenzív osztály felé. ‒ Úgyis pont az ablak mellett van az ágya. Gyertek skacok. Hadd tudja meg Józsi papa, hogy itt vagyunk.

A gyerekek úgy mentek utána, mint a régi ifjúsági filmekben a csapatvezető után a kisdobosok. Épp csak nem daloltak. Megálltunk az intenzív osztály alatt. Tomi gyorsan begyakoroltatta a mondatot: „Szeretünk Józsi papa, gyógyulj meg!” Megvártuk, amíg Betti felér, és megadja a jelet, azaz bukóra nyitja az ablakot. Tomi intett, a gyerekek pedig, amilyen hangosan csak bírtak, felfelé fordulva óriásit kiáltottak:

‒ Szeretünk Józsi papa, gyógyulj meg!

Kijöttek a könnyeim.

Betti egy perc múlva már ott is volt, és elmesélte, hogy Józsi papa hallotta, és végre, először, amióta itt van, elmosolyodott, és azt suttogta, hogy „Jó!”.

‒ Na, ugye – mondta Palkó, és éreztük, hogy igaza van.

***

Norbi a kocsiban hozta elő a témát:

‒ Anya felhívott még délelőtt, hogy ha nem haragszunk, akkor a helyzetre való tekintettel…

‒ Számítottam rá. És meg is értem. Ne is beszéljünk róla többet ‒ mondtam, és éreztem, hogy gombóc van a torkomban. ‒ Légyszi, te hívd fel Csillát, hogy a lakás sajnos tárgytalan.

Elsírtam magam.

‒ Bocs ‒ szipogtam, ‒ nagyon szeretem apukádat, és borzasztóan aggódok érte, de annyira szerettem volna, ha összejön ez a lakás.

‒ Majd lesz még lehetőség– vigasztalt Norbi. ‒ Biztos megvan az oka, hogy ennek így kell történnie. Úgy látszik, még nem jött el az ideje.

A könnyeimen át is elmosolyodtam.

‒ Mióta vagy te ilyen spirituális?

‒ Érted, drágám, bármilyen témában szívesen elmerülök – nevetett, és megcsókolt.

Este ő mesélt, segített lefektetni a gyerekeket, akik rövidre fogott hancúrozás után viszonylag hamar elaludtak. Ittunk egy pohár gamási rozét – dédipapa tavaly kísérletezett vele először, és egész jó lett – sokáig beszélgettünk az élet nagy dolgairól, aztán ágyba bújtunk, és már nem sokat beszéltünk. Igazi gyengéd, szerelmes ölelésből zuhantunk álomba.

Két nap múlva Józsi papát kiengedték az intenzívről, három nap múlva pedig hazaengedték. Naponta kellett járnia dialízisre ‒ bár menni sokáig csak segítséggel, kapaszkodva tudott. Norbi, Tomi és Márti mami felváltva kísérték. Napközben jórészt csak feküdt, és aludt, vagy tévézett.  Legnagyobb döbbenetünkre vasárnap, amikor náluk ebédeltünk, bejelentette, hogy megérkezik a vadonatúj, null-kilométeres Opel Astra, amit múlt hónapban vett. Márti mami alig tért magához, erről ő sem tudott. Átsuhant a fejemen, hogy a lakásról, illetve a közeljövőben bármilyen befektetésről most már egész biztosan lemondhatunk. Nem értettük az egészet. Hiszen most kapott új céges kocsit, és még van egy éve nyugdíjig. Miért kellett pont most autót venni? De Józsi papa csak legyintett: Hosszú az az egy év. Ki tudja, mi lesz addigra?

‒ Majd versenyzünk a két kocsival, igaz, Mama? – mondta Márti maminak, és óvatosan, hogy ne nagyon rázkódjon a hasa, jóízűen nevetett. Ez tényleg vicces volt, ugyanis Márti mami a jogsija megszerzése óta, azaz vagy negyven éve, egyáltalán nem vezetett – csakúgy, mint anyu, akivel, mint nemrég egy beszélgetés alkalmával kiderült, anno együtt jártak KRESZ-re. Úgy tűnik, a csoportjuk nem volt valami sikeres. Márti mami ki is jelentette, hogy ő soha nem fog vezetni. Mint ahogy már biciklizni és úszni sem fog megtanulni soha ebben az életben.

‒ Soha ne mondd, hogy soha! – mondta Józsi papa, de nem nevetett.

Nyáron minden olyan egyszerű – Ugrás a 17. fejezetre >>>

A teljes könyv (nyomtatott és .epub), olvasói vélemények, ár, MEGRENDELÉS >>>