A tavaszi szünet csodálatosan telt. Gyönyörű idő volt, húsvét után, mintha parancsba adták volna, valóban elállt a hideg böjti szél, ami nálunk a dombtetőn állandóan süvített, helyette friss fű- és faillatú, meleg levegő áramlott, ragyogott a nap.
A gyerekek, ha épp nem bicikliztek, akkor átjártak Kamilláékhoz lovazni, ahova már húsvét előtt megérkezett Tavasz, a gyönyörű, fiatal pej kanca. Egyelőre sajnos nem ülhettek fel rá, mert ahhoz még neki is tanulnia kellett. Nóra, aki évekig a híres Kassai Lajosnál lovasíjászkodott, lovagolt rajta naponta, és tanította futószáron menni, hogy gyerekbiztos legyen. Ők persze addig is csutakoltak, etettek, sőt még trágyát is hordtak az egész pofásra sikerült deszkaistállóból. Én is sokat átjártam, szívni a finom lószagot és beszélgetni, kávézni. A beszélgetést sokszor Emiék végre valahára elkészült új teraszán folytattuk, amit Laci és egy kőműves barátja már egy hónapja építgetett bontott téglából.
Norbi is kivett pár nap szabadságot a megszaporodott kerti munkák miatt. Ültettünk két mandulafát, a kiskertben elvetettük a zöldbabot és a csemegekukoricát, két dézsát pedig teleszórtam egynyári virágmagokkal. Magam is meglepődtem, hogy nem elégedetlenkedtem. Végre éreztem, amit a magazinok sulykolnak: megélni a jelent. Nem akartam mást csinálni, mint amit lehetett. Jó volt tenni-venni, nagyokat sétálni, a házzal, a kerttel, és a gyerekekkel foglalkozni, mert tudtam, hogy a könyv készül, a honlap szinte kész, a tavaszi szünet pedig gyorsan elrepül, a gyerekek intézménybe vonulnak, és én újra teljes erőbedobással építhetem a jövőmet.
A telefonom a szünet utáni első napon a fülemre nőtt, annyit egyeztettem a nyomdával, de szentre megígérték, hogy még április végéig elkészül a könyv. Máté beizzította a honlapot, élesítette a megrendelő űrlapot. Az április hátralevő része azzal telt, hogy megterveztem és végigvittem az első online marketing kampányomat. Email sorozatot írtam, blogoltam, vendégposztoltam, linkgyűjtőkbe regisztráltam, mindenféle sajtónak elküldtem a megjelenésről szóló sajtóközleményt (a vártnál több helyen meg is jelentették), sőt – Ági egy ismerősének köszönhetően – még a Duna TV egyik magazinműsorába is meghívtak, ahol, halálos lámpalázamat feltűnésmentes jógalégzéssel enyhítve, az Anyák Napi élő egyenes adásban mutathattam be a szinte még meleg könyvet, amit Norbi előző délután hozott el Pécsről.
A tévéadást követően felgyorsultak az események. Sorra jöttek az interjú megkeresések, kisebb-nagyobb blogokról, újságoktól. Egymás után érkeztek a megrendelések. Én boldogan válaszoltam, csomagoltam, számláztam, és hordtam a postára a köteteket. Olyan volt, mint egy álom. Annyira kevésnek tűnt az ötszáz könyv: huszonöt darab húszasával lefóliázott csomag, amiből máris öt elfogyott. Ha ilyen tempóban viszik, a végén utánnyomást kell rendelnem.
Napokig semmi másra nem jutott időm. Élveztem, ahogy pörögnek az események, de aggódni kezdtem, mert nem láttam a végét. A passzív jövedelem egyelőre nagyon is sok aktivitást igényelt – ráadásul elég egysíkút.
Következő héten aztán lett időm pihenni. Mintha elzárták volna a csapot, és ezentúl csak csöpögne: egyik napról a másikra hirtelen megszűnt a rendelésáradat, és először naponta csak kettő-három, majd egy-egy érkezett, aztán az sem mindig. Először nem is bántam, mert úgy éreztem, nagyon elhanyagoltam a családot. Délutánonként is a laptopot csépeltem, ahelyett, hogy a gyerekekkel foglalkoztam volna. Most örömmel vetettem magam a szülői feladatokba. Elvállaltam, hogy megvarrom Palkóék ballagási tarisznyáit, és hogy a szülőkkel nálunk készítsük el az óvó nénik ajándékát. Csak pár napunk maradt, ezért minimalistára vettük a dizájnt. Mindössze tíz gyerek ballagott a Katica csoportból, de még így is órákig varrtunk Emivel, hogy elkészüljünk. Közben titkos akció keretében be kellett gyűjtenünk minden ballagóról egy-egy fotót az egyedi, kézzel fűzött és festett albumba, és egy-egy festékes kéznyomatot a nagy, natúr agyagkaspókra, amikbe mindenféle fűszernövényt szándékoztunk ültetni a híresen ínyenc óvó néniknek. Annyira jólesett újra alkotni! Olyan régen került ki valami kézzel fogható a kezem közül. Pedig imádok varrni. Mennyi patchwork párnát, táskát, ágytakarót csináltam régebben! A legtöbbet Palkó születése előtt, utoljára pedig kiscsoportos korában, amikor az óvodai szekrényfüggönyöket varrtuk Nórával és Emivel – zöld, apró virágos domboldalon hétpettyes katicák. A varrás és az ajándékkészítés teljesen kikapcsolt.
A ballagás napján végképp megfeledkeztem a könyvről, mert annyira izgultam, hogy Palkó, aki eddig mindig kihúzta magát a szereplés alól, még Anyák napján is, most hajlandó legyen elmondani a kultúrház színpadán a több versszakos ovi-búcsúztató versét. Összeugrott a gyomrom, amikor ő következett. Szerencsére nem volt semmi gond. Magabiztosan előrelépett, végigjártatta a tekintetét a közönségen, rám mosolygott – remegtem az izgalomtól – majd hangosan, szépen, kifejezően hiba nélkül elmondta a versét. Annyira büszke voltam rá! Meglepetésként ünnepi zászlóátadás is volt, ahol Palkó adta át a középsősöknek az ovi zászlaját, tisztelgéssel, betanult szöveggel, további őrzésre. Volt „bankett” is, sütivel, óvó nénik ajándékozásával, pityergéssel, ahogy illik. Hihetetlen, hogy lesz egy iskolás gyerekem!
A ballagás után újra késztetést éreztem, hogy foglalkozzak a könyvvel. Miközben próbáltam a hetek óta elhanyagolt koszos, kuplerájos lakást rendbe szedni, két dolog jutott az eszembe: Hirdetés és terjesztés. A könyvesboltokban mégiscsak többen megfordulnak, mint a honlapomon, és még ha le is nyúlják a bevétel nagy részét, legalább lesz bevétel. A hirdetést pedig jó lenne olcsón megúszni: például készíthetne velem egy jópofa interjút valamelyik nagy női lap. Miért ne? Azonnal elkezdtem emaileket írogatni a legnagyobb terjesztőknek és magazinoknak. Természetesen válaszra sem méltattak. Minél több levelet írtam, annál hülyébbnek éreztem magam. Az elutasítás is jobb lett volna, mint ez a megalázó a hallgatás.
Egyik nap, amikor Marcikát bölcsibe vittem, nem a könyvtárba mentem dolgozni, hanem haza, hogy kiszellőztessem a fejem. Kiültem a teraszra meditálni. A májusi nap már melegen sütött, a dédi rózsájának mézédes illata az egész udvart belengte. Reméltem, hogy most nem fogok elaludni, hanem a tudatalattim rájön a megoldásra.
És egyszer csak beugrott. Szinte szégyelltem magam, hogy eddig nem jutott eszembe, annyira evidens! Hát mire való a telefon? A távolsági ügyintézés máig leghatékonyabb eszköze! Itt nem lehet kibújni a válasz alól! Felhívom a beszerzési vezetőt! Miért ne? Ugyanolyan ember, mint én. Na persze, hívnám, csak éppen nincs megadva a száma a honlapon. Sebaj! Hívom az ügyfélszolgálatot. Határozott hangon bemutatkoztam, mint a Palmimar Kft. ügyvezetője (elvégre az volnék), s kértem a beszerzési vezető elérhetőségét. A készséges alkalmazott azonnal meg is adta a nevét és a telefonszámát. Ennyi. Hurrá!
Összeírtam a mondandóm, nagy levegőt vettem, és megnyomtam a hívógombot. (Mert mi a legrosszabb, ami történhet? Hogy nem jön össze.) A beszerzési vezető egy roppant kedves, segítőkész hölgy volt. Egyből megtetszett neki a téma – kiderült, most született az első unokája. Az ő nevére címzett e-mailt, szakszóval kiajánlást kért. Ez egy legfeljebb egyoldalas szöveg, melyben le kellett írnom a könyv paramétereit, rövid bemutatását, és hogy szerintem kinek és miért lesz jól eladható. Ugyan-ezt a telefonbeszélgetést eljátszottam még egy másik nagy könyvterjesztővel – ahol egy készséges, ifjú apuka volt a döntéshozó. Micsoda mázli!
Rögtön fel is hívtam a nyomdát, és megrendeltem ezer példányt. Pár nap múlva, pont a 33. születésnapomon érkezett a megrendelés, mindkét helyről. Ennél szebb ajándékot el sem tudtam volna képzelni. Hihetetlen, hogy bekerülök a könyvesboltokba! Este, csak miután ünneplő családom hazament, tudtam megnézni a rendelés részleteit. Bizományba veszik be a könyveket, az eladások után fizetik ki a jutalékot, havonta küldik az elszámolást. Az egyik terjesztő háromszáz, a másik kétszáz példányt rendelt. Háromszor is elolvastam – jól látok? Nem maradt le egy nulla? Másnap felhívtam a beszerzési vezetőt, a nagymamát.
– Igen, igen, ennyi – magyarázta – elsőkönyves szerzőktől első körben, ráadásul ilyen témában nem vállalunk többet. Ha jól fogy, majd rendelünk nagyobb tételben. Ha valamiből ezer példányt sikerül eladni egy év alatt, az már sikerkönyvnek számít. Ez Magyarország, nem Amerika! – nevetett kedvesen.
Kicsit elszontyolodtam. Úgy látszik nem az én könyvemből fognak tornyokat építeni a boltok közepén. Kinek fogom eladni a fennmaradó ötszáz példányt? Meg az itthon várakozó majd’ négyszázat? Muszáj lesz hirdetnem! Valami hatékony és széleskörű kellene, ami biztosan megtérül.
***
Takarítás közben is ezen járt az eszem, amikor portörlés közben a kezembe akadt az a kis tájékoztató könyvecske, amit terhes kismamaként kaptam a védőnőtől. Akkor sokat olvasgattam, hasznosnak találtam. Belelapoztam. Nem is emlékeztem, hogy ennyi hirdetés van benne. Mi lenne, ha én is ebben hirdetnék? Rákattintottam a kiadó weboldalára, a médiaajánlatra. Rögtön lelombozódtam. Megfizethetetlen. Egy fél oldalas hirdetés egymillió forint. Pedig de jó lett volna! Ötvenezer példányban jelenik meg évente. Várjunk, csak – mi ez, ha nem jel? – május 31-ig fogadják a hirdetési anyagokat a következő kiadásig. Még lenne két napom. Nem tudom, mi ütött belém, de megragadtam a telefont.
Kiderült, hogy last minute akció van – a maradék két féloldalra féláron adják a helyet, csak ma. Hű! Ez durva csábítás. Gyorsan kellett döntenem. Megfordult a fejemben, hogy mindenkinek ezt mondják-e, és balek vagyok. Kértem öt percet, hogy átgondoljam. Gyors fejszámolást végeztem. Ha ötvenezer kismama tudomást szerez a könyvről, abból nehogy már ne rendeljen legalább ezer! Ez két százalék. És ha legalább ennyien rendelnek, az ezerhatszáz forint eladási árral számolva egymillió hatszázezer forint bevétel. Levonva a bekerülési költséget, ami ezer példány esetén bruttó háromszáznyolcvan forint per példány, marad egymillió kétszázhúszezer forint nyereség. A hirdetés díja ötszázezer – legrosszabb esetben is nyerek hétszázezer forintot a bizniszen! Hát ez szuper!
Miután ezt így kiokoskodtam, visszahívtam az illetőt, aki gyors adategyeztetés után máris küldte az emailt a részletekről. Ahogy letettem a telefont, máris megjelent egy enyhe szorítás a gyomrom táján. Biztos, hogy ki akarok venni a cég összekuporgatott és Józsi papa nagylelkű adományával megtámogatott vagyonkájából félmillió forintot? Gyakorlatilag üres lesz a kassza…
A gyomorgörcs erősödött, amint másnap megjött a szerződés, és észrevettem, hogy az összeg ötszázezer plusz ÁFA – azaz összesen hatszázhuszonötezer forint! – de úgy éreztem, már nem léphetek vissza. Az üzlet így is nyereséges lesz. Ha pedig csak ötszáz példány kel el – egy százalék! – akkor is marad… akkor kábé pont nullára jövök ki. De biztos, hogy ennél többen fognak rendelni – gondoltam – hiszen a könyv tök jó (ezt mondják, akik olvasták), olcsó, hasznos, minden kismamának kötelező olvasmánnyá tenném. Végeztem pár légzőgyakorlatot és nagy karkörzést, hogy fizikailag is oldjam a feszültségem. Elképzeltem, ahogy a várandós kismamáknak megakad a szeme a hirdetésen, és ahogy belegondolnak, mekkora szükségük van a könyvre, azonnal megrendelik. Aztán már szájról szájra terjed, engem előadásokra hívnak, cikkeznek rólam, a könyv hónapról hónapra bekúszik a köztudatba, s végül elképzelhetetlen lesz, hogy ne legyen ott minden anyuka polcán. Sikerült megnyugodnom. Így kell történnie. Az összes felcsipegetett marketingtudásomat összeszedve megírtam a hirdetés szövegét, nyomdakészre megszerkesztettem, és elküldtem a szerkesztőségnek. A gyomorszorítás nem szűnt meg, pláne, ha arra gondoltam, hogy az akciót Norbi tudta és beleegyezése nélkül hajtottam végre.
Estére, altatás utánra időzítettem a tény közlését. Gondoltam, az alvó gyerekekre való tekintettel nem fog ordítani. Hát nem ordított. Megmerevedett tekintettel markolta a fotel karfáját, és egy hosszú percig nem szólt egy szót sem. Aztán lassan és halkan megszólalt:
– De könnyen szórod a pénzt, amit apám adott.
Elakadt a lélegzetem. Ez övön aluli volt.
– Ez befektetés! Hamarabb vissza fog jönni, mint a hetvenezer, amit a mosóporra meg tusfürdőre dobtál ki!
– Azért legalább kézhez kaptunk valamit. Magunkra kentük meg elhasználtuk. Így is úgyis vettünk volna. És a hetvenezer nem félmillió!
‒ Vissza fog jönni! Figyelj, ötvenezer kismama fogja olvasni a hirdetést! Csak lesz belőle ezer, aki megrendeli! Az több mint másfélmillió bevétel.
– Lehet. De mi a garancia? Megbeszélhetted volna velem!
– Mindig azt mondod, hogy legyek önálló, meg határozott. Végre egyedül döntök valamiben, akkor meg lecseszel.
– Basszus! Hatszázezer forintot dobtál ki az ablakon!
Norbi felhúzta a szemöldökét, és nem szólt többet. Levetkőzött, és bebújt az ágyba. Tudtam, hogy hibáztam, de nem akartam, hogy haragudjon.
– Figyelj, igazad van – bújtam hozzá – de most már megléptem. Mondd, hogy látsz esélyt arra, hogy bejön.
Horkantott egyet, és átfordult a másik oldalára.
– Bocs, most nincs kedvem erről tovább beszélgetni.
Elpityeredtem magam. Nem bírom, ha haraggal alszunk el. Hibás vagyok, de mégis… Norbi nagyot sóhajtott. Odafordult, és adott egy puszit.
– Szeretlek azért. Csak ezt most meg kell emésztenem – azzal visszafordult és két perc múlva már horkolt. Jó az emésztése.
A sikerhez vezető út sokszor magányos – jutott eszembe a gondolat, ami népszerű közhely létére sem volt vigasztaló. Próbáltam inkább a másnapra gondolni.
***
Másnap mentem Pécsre a nyomdába a könyvekért, és onnan egyenesen a könyvterjesztő pécsi raktárába. Sajnos Marcinak épp otthoni napja volt, és nem találtam senkit, aki vigyázna rá, de gondoltam, legalább kirándulunk együtt.
Szép időnk volt – induláskor, otthon. Pécsre érve viszont olyan felhőszakadásba keveredtünk, hogy ömlött az eső a szélvédőn, és a széllökésekkor nagyokat csattant. Lassan haladtunk, de Marci élvezte az utat, zenét hallgattunk, jó hangosan, hogy halljuk. Ilyenkor lesz szép könyveket pakolni, nőként, kisgyerekkel! Mire megtaláltam a nyomdát, pont szimpla zivatarrá mérséklődött az eső, így ki tudtunk szállni. Marcit az ölembe kapva futottam a bejárathoz. A nyomda tulaja épp a raktárban volt, amikor beléptem. Biztos maga is apuka, mert ellágyult Marci láttán, ő maga kereste meg, hol vannak a könyvek, és saját kezűleg segített bepakolni.
Amint beültünk az autóba, az eső újra rázendített. Annyira, hogy a következő saroknál lehúzódtam, mert semmit nem lehetett látni. A kocsiban ettük meg az ebédre csomagolt szendvicseket. Marcika jókedvűen, tüneményesen türelmesen ült az ülésében, és nem ijedezett akkor sem, amikor a kisautó néha megbillent kicsit, ahogy oldalba taszajtotta egy-egy erősebb széllökés. Egyszer csak összeszorította a száját, erőlködött kicsit, majd egy perc múlva közölte:
‒ Anya, khakha!
Ezt a két szót szinte tökéletesen ejtette a kezdetektől. Sóhajtottam, hátramásztam, a gyerekülést áttettem az anyósülésre, hogy Marci le tudjon feküdni. Féltérden, a kocsitető alatt görnyedve tisztába tettem. Hál’istennek találtam egy zacskót, amibe bele tudtam tenni a bűzlő csomagot. A kalaptartót bentről ügyesen kioperáltam, és bedobtam a teli pelust a csomagtartóba. Marci már nem szokott napközben szopizni, most mégis megsajnáltam, és – miután a gyerekülést előrelátóan visszatettem a helyére és féligfekvő helyzetbe döntöttem – megszoptattam. Mikor visszatettem az ülésbe, majd lecsukódott a szeme. A tomboló időjárás megszelídült annyira, hogy el mertem indulni. Már nem esett annyira, csak úgy látszott, mert a szél vízszintesen röpítette az apró cseppeket.
Irány a terjesztő raktára. Ahogy elindultam, Marci két perc után már aludt. Itt-ott lehúzódtam az útról, hogy nyugodtan bogarászhassam a térképet, nem feladva a reményt, hiszen az hal meg utoljára, hogy egyszer rájövök, hol állok most. Mit nem adtam volna egy GPS-ért vagy egy kis mobilnetért!
Cirka egy óra múlva, a Jóisten segedelmével eljutottam a kiadó raktáráig. (Bár hátulról közelítve alig ismertem rá.) Beálltam a raktárépület teljes hosszán végignyúló féltető alá, de nem volt szívem Marcit felébreszteni. Inkább beszaladtam a raktárba, leszólítottam egy szimpatikus fiatalembert, hogy keresse elő nekem az illetékest, a kocsiban várom, mert alvó gyerekkel vagyok. Pár perc múlva három férfi is megjelent az autó mellett. Hálás mosolyom kíséretében felpakolták a könyveket egy raklapra, én pedig kitöltöttem életem első szállítólevelét. Fütyörészve indultam haza, szinte egyből rátalálva a helyes útra. Marci olyan rendes volt, hogy csak a házunk előtt ébredt föl.
Úgy éreztem, innentől nem rajtam múlnak a dolgok. Csak imádkozni tudtam, és várni az eredményeket.
Akinek nem ingatlanja… – Ugrás a 16. fejezetre >>>
A teljes könyv (nyomtatott és .epub), olvasói vélemények, ár, MEGRENDELÉS >>>
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: