13. fejezet – Miért ilyen az élet?

Hétfőn reggel Marci még aludt, mikor a nagyokat Norbi már elvitte az óvodába. Éjjel sokat nyöszörgött, forgolódott, többször felébredt, teát kért, ami most szerencsére benne maradt. Kilenc körül sírva ébredt. Rögtön láttam rajta, hogy lázas. Piros arca lángolt, haja csapzottan tapadt a homlokára. Kezébe nyomtam a teáját, amit már lent megcsináltam, és meg akartam fogni a homlokát. Ahogy a szájához emelte a csőrős bögrét, hirtelen felüvöltött, kezét a szája elé kapta, és még hangosabb bömbölésbe fogott. Megijedtem.

– Mi a baj? Mi fáj? – próbáltam megnézni a száját közelebbről, de Marci elrántotta a fejét, és egyre fájdalmasabban sírt. Mikor végre sikerült lefognom, hogy lássam, mi a baj, még jobban megrémültem. Az ajkai, az ínye és a nyelve is tele volt ronda hólyagokkal, az ínye dagadt vöröslilára gyulladt. Mi a franc lehet ez? Ahogy fogtam a homlokát, éreztem, hogy tűzforró. Nagy nehezen megvigasztaltam annyira, hogy meg tudjam mérni a lázát. Majdnem negyven!

Gyorsan tettem fel vizet a kamillateának, és öntöttem a kiskupakba egy adag lázcsillapítót. Ezt az édes szirupot annyira szerette, hogy általában azon kellett veszekedni, hogy nem kaphat belőle többet. Most a szájához emelni se volt hajlandó. Csak peregtek a könnyek nagy mogyoróbarna szeméből, teljesen átnedvesítve hosszú szempilláját.

– Nagyon fáj?

Bólintott, és esdeklőn nézett rám.

– Próbálj inni először egy kis kamillateát. Az gyógyító. Finom langyosra hűtöm, nem bántja a szádat.

Amikor kész lett, Marci szófogadóan belekortyolt a teába, majd újra felüvöltött, és majdnem félrenyelt. Fuldokló köhögésbe kezdett, ami újra bömbölésbe torkollt.

– Édesem – vontam magamhoz, és éreztem, hogy az egész teste lángol. – Nagyon lázas vagy, muszáj bevenned a lázcsillapítót!  – mondtam, és újra a szájához közelítettem a kupakot.

– Nem! – kiáltotta Marci zokogva, és tiltakozás közben kiütötte a kezemből a gyógyszert. Mázli, hogy csak a parkettára folyt, ahonnan simán fel tudtam törölni.

Vettem egy nagy levegőt. Közben mintha már az én számat is égette volna valami. Újra töltöttem. Marci ezt is kiverte a kezemből. Levittem Marcit magammal, lefektettem a kanapéra és betakartam. Kivert a víz, éreztem, ahogy elönt a meleg, de közben borzongok. Ennyire nem is vagyok dühös – csodálkoztam, és ezúttal a lapos végű műanyag fecskendőbe szívtam fel a lázcsillapító szirupot.

– Marcikám – kezdtem a rábeszélést – tudom, hogy fáj, de most nagyon lázas vagy. Nagyon okosnak és ügyesnek kell lenned. Óvatosan kapd be a nyomószál végét – Palkó nevezte így el a gyógyszeres fecskendőt, a szívószál után szabadon –, én gyorsan megnyomom és te ügyesen le tudod nyelni a finom gyógyszert. Megígérem, hogy csak egy nagyon picit fog fájni. És utána sokkal jobban leszel.

 Marciban azt (is) szeretem, hogy ha helyzet van, nagyon együttműködő. Most is bólintott, belekapaszkodott a karomba, és résnyire nyitotta a száját. Kerestem egy hólyagmentes részt, és odatartottam a gyógyszeradagolót. De ahogy benyomtam a sűrű folyadékot, Marci újra üvöltött, és az egészet kiprüszkölte. Jutott belőle mindenhova. Rám, az üvegasztalra, a szőnyegre, még a fotelre is. Nagy önuralmat tanúsítva nem húztam fel magam, hanem papírtörlővel mindent feltöröltem, átöltöztem, ezalatt Marci újra majdnem elaludt.

Most mit csináljak? A régi jól bevált hűtőfürdő jutott eszembe, és az, hogy mennyire utáltuk kiskorunkban. De úgy láttam, nincs más megoldás, mert Marci már szédelgett a láztól. Gyorsan finom meleg vizet engedtem, beültettem a forró gyereket, és miközben a kishajóival próbáltam elterelni a figyelmét, lassan, fokozatosan hűtöttem. Locsolgattam vele a hátát, nyakát, simogattam, de ő csak sírt, és ki akart jönni. Engem is rázni kezdett a hideg, és fura bizsergést éreztem a számban. Odaléptem a tükörhöz, és kinyújtottam a nyelvem. Frankó! Az én nyelvemen és a szám sarkában is ott púposodtak a kis hólyagocskák. Ahogy az egyikhez hozzáértem, úgy éreztem, mintha tűt döftek volna bele, amiből mintha maró méreg spriccelt volna szét a nyelvhúsomban.

Ó, szegény Marcikám! Iszonyú ez a fájdalom!

Gyorsan kivettem a gyereket a kádból, bebugyoláltam, és ölben vittem az ágyáig. A lábam rogyadozott, mintha elszállt volna minden erőm. Éreztem, ahogy nekem is megy fel a lázam. Marcira pizsamát adtam, jól betakartam. Már aludt, mikor a homlokára és a csuklójára tettem a hidegvizes ruhazsebkendőt borogatásnak. Fogtam a Marcinak odakészített kamillateát, és belekortyoltam. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne ordítsak fel, és ne köpjem szerteszét. Mintha tucatnyi, zsibbasztóan égető anyaggal átitatott késsel szurkálnának, vagy mintha apró cafatokat szakítanának ki a nyelvemből. Lebotorkáltam a lázmérőért, és a hátamat a kályhának támasztva – milyen jó, hogy Norbi még ma reggel is befűtött! – tárcsáztam a doktor néninket.

– Szia Magdi! Bocsánat, hogy telefonon zavarlak, de valami nagyon furcsa betegség kapott el minket.

Részletesen elmeséltem a hólyagokat, a magas lázat – rémülten láttam, hogy az én lázam is felment 39,8°C-ra. A doktornő szerint sikerült elkapnunk egy viszonylag ritka, ám annál erőteljesebb gyerekbetegséget, ami magas lázzal, és ezekkel a fájdalmas hólyagokkal jár. Megígérte, hogy amint végez a rendelőben, feljön, és felír egy ecsetelőt, ami enyhíti a fájdalmat, és segíti a gyógyulást. Más gyógyszer nincs, ez egy vírus, majd leküzdi a szervezetünk. Egy hét – tíz nap alatt biztosan elmúlik. Ja, és ne érintkezzünk senkivel, mert erősen fertőző.

Egy hét? Tíz nap? Megijedtem és elcsüggedtem. Mi lesz velünk így egy hétig? Hogy fogunk enni, vagy legalább inni? Felhívtam Norbit, hogy elsírjam a nagy bajt, de nem tudtam neki elmondani rendesen, mi történt, mert tárgyalása kezdődött. Anyut nem akartam megijeszteni – egy sima megfázáson is aggódik, amióta Palkó megszületett ‒ ezért Eminek meséltem el részletesen a rémisztő helyzetet. Nem mintha ő tudott volna segíteni (nyilván messziről el kell kerülniük minket), de jólesett valakivel megosztani az elkeseredésem, bár még a beszéd is fájt. Mondtam neki, hogy írja ki a kultúrház ajtajára, hogy a torna bizonytalan ideig elmarad, és szóljon, akinek tud. Úgysem vagyunk már túl sokan. Sőt, ‒ magam is meglepődtem, hogy ezt mondom, de hirtelen egészen biztos voltam benne ‒ mondja meg mindenkinek, hogy vége a tornának. Befejezem.

Emi elképedt, győzködött, hogy még csak most kezdtük, mindenki szereti, és egyáltalán, miért akarom feladni? Mi a baj? Nem tudtam konkrét választ adni, egyszerűen csak egészen világosan tudtam, hogy mégsem akarom ezt csinálni, nem ez az én utam – ahogy mondani szokás. Majd tornázom itthon, ha jobban leszek. És ezzel most nem is akarok tovább foglalkozni. Emi döbbenten tette le a telefont.  

Felmentem az alvó Marcihoz, befeküdtem Palkó ágyába, és szinte azonnal elaludtam. Néha felébredtünk, kicsit hűtöttük magunkat vizes borogatással, de akkor sem tudtunk enni egy falatot sem, folyadékból is csak pár kortyot sikerült magamba és Marciba erőltetnem. Sírtunk, éheztünk és szomjaztunk, ami lázasan duplán szenvedés. Jobb is volt, hogy majdnem az egész napot végigaludtuk, csak addig keltem fel, amíg Magdi feljött és felírta az ecsetelőt.

Háromkor telefoncsörgésre ébredtünk. Az oviból hívtak, hogy ha tudunk, menjünk le Palkóért, mert belázasodott, és fáj a szája. Már csak ez hiányzott! Norbit riasztottam, hogy baj van, siessen haza összeszedni az ovisokat, aztán pedig váltsa ki a felírt ecsetelőt. Alig vártam, hogy meghozza, a megváltást vártam tőle.

Laci szerencsére haza tudta hozni Palkót, aki itthon még rosszabbul lett. Felment a láza, se enni, se inni nem tudott, a lázcsillapítótól (amit ő még szerencsére be tudott venni) elaludt. Misit leültettem a tévé elé egy csomag ropival, mert én is csak kókadoztam. Amikor Norbi visszaért a patikából, rávetettem magam a barna gyógyszeres üvegre. Gyorsan elolvastam, mivel, mit, hogyan és hányszor kell bekenni. Fogtam egy gézdarabot, rácsavartam az ujjamra, és öntöttem rá kicsit a sötét folyadékból. Felkészülve a fájdalomra, a számba dugtam az ujjam, és gyors mozdulatokkal bekentem a nyelvem, ínyem, ajkam. Csillagokat láttam, annyira fájt. Ráadásul keserű volt, mint a bűn. Hogy fogom a gyerekeket bekenni?

De nincs mese, muszáj. Marci pont ébredezett, gondoltam, amíg még nem tér teljesen magához, félálomban bekenem őt is. Sokkoló, de legalább meglesz. Sikerült is a tervem, jó adagot löttyintettem a gézre, bedugtam az ujjam a szájába és gyorsan körbekentem, mielőtt annyira felébred, hogy meg tudja akadályozni. Rémülten láttam, hogy sötétlila lett a szája, és amint ordításra nyitotta a száját, láttam, hogy az összes foga, sőt, a nyelve is, mintha befestettük volna.

Jézusom, akkor én is így nézek ki! – jöttem rá, és gyorsan a tükörhöz mentem. Intenzív sötétlila rúzs, szépen elfolyva, a fogaimon és a nyelvemen is, mintha tintát ittam volna. A csap fölé hajoltam, hogy lemossam. Az óvatos dörgölés is iszonyúan fájt, és ahogy felpillantottam, láttam a tükörben, hogy teljesen hatástalan. Megpróbáltam szappannal, fogkrémmel, sminklemosóval (iszonyú kínok közepette) – de semmi.

Így ki se fogok tudni lépni a házból! Mire szóltam volna, Norbi bekente Palkót is, aki szintén felébredt, amint kicsit lejjebb ment a láza. Ő is ordított a fájdalomtól, de miután Norbi megmutatta neki magát a tükörben, megvigasztalódott. Szörnyű jó szörny lett! Szörnyüvöltéssel ijesztgetni kezdte Misit, aki visított a nevetéstől.

Végül is tényleg viccesen néztünk ki – én is inkább nevettem, mint sírtam, bár még a nevetés is fájt, amíg Norbi félve meg nem kérdezte:

– Lemondjam a hétvégét?

Basszus! Le se esett, hogy most wellnesseznénk! A szám lekonyult, lerogytam a fotelbe, és engedtem, hadd szivárogjon a könnyem.

– Még ne, hátha addigra elmúlik – mondtam, de tudtam, hogy erre semmi esély.

Mivel már úgyis lilák voltunk, másnap ismét beecseteltem magunkat, de se a hólyagok, se a fájdalom nem múlt el. A humorérzékünk viszont teljesen. Marci, brutális életösztöntől vezérelve képes volt apróbb banánfalatkákat majszolni, miközben folyt a könnye, de nekem és Palkónak úgy látszik, alacsonyabb volt a fájdalomküszöbünk. Én napokon keresztül csak kakaót szürcsölgettem szívószállal, minden korty között üvöltve a fájdalomtól. Sikerült három nap alatt négy kilót fogynom – újra elértem egyetemistakori versenysúlyomat, csak most inkább tűntem soványnak, mint karcsúnak. Palkó még kakaót sem ivott, nem szereti se a tejet, se a joghurtot. Pár korty teán és néhány kanálnyi húslevesen kívül nem bírtam semmit beleimádkozni. Kétségbeejtett, hogy az amúgy is vékony, lázas és éhes hatéves gyerekem hiába szeretne enni, nem tud. Borzasztó volt tehetetlenül nézni, ahogy szenved. Eszembe jutottak a National Geographic magazin sokkoló képei a csontra soványodott éhező afrikai kisgyerekekről és a világháború japán árváiról, és képzeletemben már Palkó és Marci nézett vissza rám a porból, kigúvadt, szemrehányó tekintettel. Nem bírtam elviselni a látványt, inkább kinyitottam a szemem. Itt még nem tartunk, de mi lesz, ha az enyémek is éhen halnak?

Marci egyetlen egyszer akart szopni – mit bántam volna, ha a mellbimbóm is lila, vagy akár hólyagos lesz, csak jusson egy kis tápanyag a gyerekbe – de alig ért hozzám, már fel is adta. Felváltva sírtunk. Olyanok voltunk, mint egy horrorfilm szereplői a nyolcvanas évekből. Beesett, szürke arc, sötét táskás szemek, lila száj, lila fogakkal. A kétéves volt a legmorbidabb.

A lázunk egy-két nap alatt lement, de a fájdalom csak nem múlt. Csütörtök délután apu oldotta meg a problémát. Elhívta szájsebész barátját, aki először jól lehordott minket, amiért nem rögtön neki szóltunk, hanem napokig szenvedünk. Egy színtelen csodaszerrel rögtön lekezelt minket, ami még a lilaságot is majdnem teljesen leoldotta, és elárulta, hogy az az egyetlen gyógymód, ha rágunk, és a fogkefével (lehetőleg tisztával) lesúroljuk a hólyagokat, még ha ez iszonyúan fájdalmas is. Néhány nap alatt meggyógyulhatunk, ha ügyesek vagyunk. Hűha. Hogyan magyarázzam ezt meg egy kisgyereknek?

Anikó, aki naponta benézett és mondott pár biztató szót, a hírre aranygaluskával kínzott minket – menny és pokol volt minden egyes falat, de használt! Péntek reggelre sokkal jobban voltunk, képesek voltunk ordítás nélkül pohárból inni, és én próbáltam nem gondolni arra, hogy most indulnánk Kehidára wellnessezni. Csak az ügyintéző jóindulatán múlt, hogy sikerült a nyeremény-nyaralást áttennünk áprilisra. De legalább kimehettünk az utcára, és megnéztük, ahogy a huszárcsákós Misi (Palkó szerepét átvéve) pergődobbal a nyakában vezeti az ovisok csapatát a forradalom helyszínére, a skanzenbe, ahol „Kossuth” Tibi bácsi már toborozta a kis leventéket.

Marci hazafelé sántított. Otthon kiderült, hogy nem a táncban ficamodott ki a lába, hanem szegényemnek begyulladt a nagylábujján a körme. A doktor néni soron kívül feljött.

 – Szövődmény – mondta, és most jófajta, büdös fekete ragacsot, népi nevén „kocsikenőcsöt” adott, amit dunsztkötés alatt kellett tartani néhány napig. Erre ugyebár nem lehetett cipőt húzni, úgyhogy folytatódott a szobafogság. Mikor elmúlt, melegváltással Palkó mutatóujja is begyulladt, természetesen a jobb kezén, ami szintén nem könnyítette meg az evést, de például a fenéktörlést sem. Vagy a rajzolást, amivel amúgy szívesen elfoglalta volna magát napközben. De már legalább nem voltunk lilák, elmúltak a hólyagok, és egyfolytában ettünk. Bepótoltuk, ami kimaradt.

Mire Palkó mehetett volna oviba, a faluban kitört a kalici vírus. Misi egész éjjel hányt, lavórba, szőnyegre, ágyneműre. Nyilván nem ment oviba, annak ellenére, hogy másnapra kutya baja sem volt, csak egy kis átmeneti gyengeség. Palkót megelőzésképpen nem vittem – lehetett ribilliózni itthon! Marci végre boldog volt, hogy van társasága. Estig. Amíg nem hányt ő is.

Másnap, pénteken Palkó – aki éppen jól volt – kisírta, hogy vigyük el úszásra, olyan régen volt már. Ősszel jártunk egy ideig, és nagyon szerették, különösen Misi, aki alig látszott ki a vízből, de úgy siklott a deszkával, mint egy angolna. Sajnos télen, a városi uszoda felújítása miatt egy kisebb uszodába, egy nagyon késői időpontra tették át a foglalkozást, így abbahagytuk. Most örültem, hogy Palkó menni akar, erősködtem, hogy hadd vigyem én, két hete ki se tettem a lábam itthonról. Jó volt újra emberek között lenni, a folyosón a többi anyával megtárgyalni az élet kis és nagy dolgait. Hamar elröppent ez az egy óra.

Hazafelé beugrottunk a szupermarketbe, venni még ropit, a hányósoknak a lábadozáshoz. A pénztárnál Palkó egyszer csak megrángatta a kabátom ujját:

– Hánynom kell…

– Most? Jézusom!

Gyorsan beborítottam a kosárba a két kiló almát – milyen jó, hogy ezt is vettünk – és az utolsó pillanatban, amilyen diszkréten csak tudtam, odatartottam a zacskót Palkó szájához. A zacskóra csomót kötöttem, és fizetés után feltűnés nélkül és hidegvérrel bedobtam az egyik kinti kukába.

Palkó azt mondta, az úszáson jó sok vizet benyelt ‒ én reménykedtem, hogy legyengült gyomra csak emiatt háborgott. De éjjel a maradék is kijött, úgyhogy a gyerekek most felváltva hánytak. Volt mit, mert amíg én zuhanyoztam, Norbit rávették, hogy a diéta ellenére adjon nekik vacsorát (pár falat maradék spagettit) és kakaót, hiszen jól vannak. Még szerencse, hogy a biztonság kedvéért mindenki ágya mellé odakészítettem egy lavórt, így csak a kifröccsenő cseppeket kellett letörölnöm a szekrényről és felitatnom a szőnyegről, meg felszedni egy-két félig emésztett, rágatlan tésztadarabot.

Palkó a harmadik kör után a lavór fölül rám nézett:

– Anya, miért ilyen az élet?

Mit mondhat erre egy anya? Főleg, ha szintén liftezik a gyomra, és a teli lavórt egyensúlyozva azon imádkozik magában, hogy csukott szájjal elérjen a vécéig.

Bezzeg Norbi! Párat öklendezett, kijelentette, hogy ő ezt nem bírja, aztán inkább kizárta a külvilágot, és úgy bealudt, hogy felrázni se tudtam. Hajnali öt körül sikerült elaludnom, reggelre belázasodtam. Marci szereti a meleget, mert gyakorlatilag nem szállt le rólam. Az általában szokásos napi egyszeri szopizást felszorozta hattal, egész nap rajtam lógott, miközben alig éltem. De legalább pótolta a folyadékot, míg a többiekbe alig tudtam beleimádkozni pár korty teát. Bezzeg a kólát!

Reggel, amikor Norbi lement a Hangyaboltba, Ilonka néni rábeszélte egy üveg kólára, merthogy állítólag az megszünteti a hányingert, így megelőzhető a kiszáradás. Nem akartam elhinni, de tényleg bevált! Sőt, pozitív mellékhatásként a kóla és a ropi visszatöltötte a gyerekekbe az életerőt. Persze, amint jobban lettek, unatkozni kezdtek, úgyhogy kitalálták, hogy farsangosat játszanak. Lerángatták a szekrény tetejéről a jelmezes dobozt, és kiborították. Hosszas variálás és többszöri átöltözés után Marci kis kalóz lett, a nagyok busók – a múzeumpedagógiai foglalkozáson gyártott kenderkóc-szakállas álarcokkal, a Mamiéktól kölcsönkapott csergékben, és a bőgatyákban, amiket Emi varrt nekik még tavaly. Nekem megengedték, hogy kéményseprő legyek, azaz maradhattam a fekete melegítőgatyámban és a kardigánomban, amit úgyis összekormoztam, amikor hamuztam a kályhát. Ahhoz viszont ragaszkodtak, hogy húzzak sapkát, és szorongassam az üvegmosót. Tetőre másznom és kéményt pucolnom szerencsére nem kellett, azt átvállalta az egyik busóból átvedlett nindzsa.

Én már ennyi aktivitástól is teljesen kifáradtam, jártányi erőm sem maradt. Odahúztam a fotelt a nagy ablakhoz, elterültem benne, és vágyakozva néztem Norbit, aki az udvaron metszette a gyümölcsfákat a napsütésben, egy szál pulóverben. A meteorológiai tavasz napjára ugyanis megérkezett a jó idő. Arra gondoltam, hogy nem keseregnem kellene azon, hogy be vagyok zárva, hanem kihasználnom, hogy a gyerekek ilyen feltűnően jól elvannak, és megpróbálhatnék kicsit dolgozni. Meggyőztem magam, hogy lehozom a nappaliba a laptopom, és ha mást nem, legalább írok egy blogposztot (mondjuk arról, hogy hogyan lehet optimistának maradni kínzó fizikai fájdalmak és kilátástalan körülmények között is), vagy böngészem az eladó ingatlanokat. Csak előbb egy percre becsukom a szemem. Arra ébredtem, hogy Norbi simogat.

­– Nem fekszel át az ágyba? Vagy nem eszel valamit?

Lassan kinyitottam a szemem. Egyből feltűnt, hogy a nap laposszögben érkezik a szobába, a nyugati nagyablakon át – tehát jócskán eljárt az idő. A gyerekek a kanapén ültek, és a tévét nézték.

– Hány óra? Ti már ebédeltetek?

– Hajjaj! Uzsonnáztunk is. Mindjárt öt óra, jól átaludtad a napot.

– Jézusom – dörzsöltem meg az arcom, és egyből elkomorultam. Eszembe jutott, hogy dolgozni akartam, de úgy látszik, ma sem sikerült. – Mit ettetek? És mit csináltak a gyerekek egész nap? És én hogyhogy nem hallottam semmit?

– Kicsit kijöttek hozzám, segítettek ágakat hordani. Ebédre diétás főtt krumplit csináltam nekik, jól megsózva, én meg szendvicset ettem. Uzsonnára csak kóláztak ropival. Te meg úgy aludtál, mint akit fejbe vertek. De most főzök magamnak egy jó meleg teát. Kiizzadtam az ásásban, a szél meg annyira fújt, hogy teljesen átfáztam, pedig a hőmérő szerint majdnem húsz fok volt.

– Felástad a kertet? – örültem meg. Ez azért volt nagy szó, mert Norbi minden évben kijelentette, hogy jövőre aztán nem lesz kiskert. Minek ássa fel, ha nyár végére úgyis térdig érő gazban kell keresnünk azt a pár tő fonnyadt paprikát?

Ebből a gaz igaz, a fonnyadt nem. A gyerekek is és én is imádjuk egyenesen a kertből enni a napmeleg zöldségeket, a puha paradicsomot, roppanós paprikát, édes cukorborsót, illatos újhagymát, vagy a jó savanyú sóskát. A konyhába alig jut be valami, leginkább csak a főzni való csemegekukorica. És való igaz, a kert eléggé elvadult lesz nyárra. Tavasszal még lelkesen gyomlálunk, figyeljük, mikor bújnak ki az elvetett magok, öntözzük a palántákat. Aztán jön a forróság. Reggel más dolgunk van, aztán túl meleg lesz, este meg jönnek a szúnyogok. Pedig isten bizony szeretek kertészkedni, még hőségben is – a forró, porhanyós földszagról eszembe jut a gyerekkorom, amikor fél napokat töltöttünk a nagyszülők kertjében, kapálva, gyomlálva, vagy épp szüretelve a sok finomságot. De az előző években vagy terhes voltam, vagy nyakamon lógott egy unatkozó, visítozó totyogós. Nem is tudom, hogy csinálták régen. Patak dédi meséli mindig, hogy az ő nagymamája ott lakott velük, és ő három óránként hazaszaladt szoptatni a földekről. Vagy, ha mindenképp vinni kellett a kisgyereket, ástak neki a homokos alföldi talajba egy gödröt, és abba tették, hogy ne tudjon elcsavarogni. Az én nagymamám a jászolba tette aput, amíg fejte a teheneket, hátulgombolós korukban pedig szintén a mama vagy a dédi vigyázott az unokákra.

Biztos, hogy van ilyen előnye is a több generációnak, Jutkáék kertje például sose gazos. Igaz, azt Kati néniék kapálják… Norbi újra megrázta a vállam.

– Hahó! Ne aludj vissza! Hallottad mit mondtam?

– Hogy felástad a kertet, és hogy főzöl magadnak teát?

– Azt már meg is ittam. Azt mondtam, elmegyek zuhanyozni. Ráz a hideg. Lehet, hogy belázasodtam.

– Na, az fasza lenne – csúszott ki a számon, pedig még gondolatban sem szoktam trágár szavakat használni, mert utálom, és nem fér össze pedagógus énemmel. Norbi viszont elmosolyodott, és megveregette a vállam:

– Na, alakulsz.

Szerinte ugyanis prűd vagyok, és jobban tenném, ha belátnám, hogy a trágár szavak nem ártanak senkinek, sőt, segítenek levezetni a feszültséget. És különben is, jobb, ha időben hozzászokom, mivel négy férfival élek egy fedél alatt. Nem tudom, ezt miért mondta, már rég nem akadtam ki (annyira), ha böfögtek az asztalnál, vagy puki-versenyt rendeztek a fürdőkádban. A nyílt színi fütyi-himbálást viszont nem legalizáltam – azért mindennek van határa! ‒ és a konstans rendetlenség is megőrjített. De most nem érdekelt a kupleráj. Az egész napos alvás jót tett, a lázam lement, és határozottan jól éreztem magam.

Norbi viszont nem. Vacsora nélkül lefeküdt és azonnal elaludt.

A gyerekek bezzeg úgy felpörögtek a sok kólától, hogy tizenegy óra lett, mire sikerült mindenkit ágyba parancsolni. Hullafáradtan feküdtem be Norbi mellé. Megérintettem a homlokát, és éreztem, hogy forró. Hát, ez remek! Reggelre a torka is fájt.

 – Tüszős mandulagyulladás – állapította meg hétfőn a doktornő, amikor feljött, hogy ellenőrizze a gyerekeket, akik viszont teljesen meggyógyultak.

– Szerdán mehetnek óvodába! – mondta ki a várva várt ítéletet.

Két nap múlva tehát új életet kezdünk! Elhatároztam, hogy összeszedem magam, újra egészségesek és vidámak leszünk, és azt is eldöntöttem, hogy többet nem viszem vissza Marcit arra a nyomasztó helyre.

Délután átjött Anikó, hozott frissen sütött, erősítő medvehagymás pogácsát. Medvehagyma sok van errefelé, a legtöbb Kardosfa környékén, pár kilométerre tőlünk, az erdészeti út mentén. Átmentem Emihez, és megbeszéltük, hogy másnap reggel – ha jól leszünk és szép idő lesz – elmegyünk és szedünk. Visszatérünk az életbe!

Feltámadás ünnepe – Ugrás a 14. fejezetre! >>>

A teljes könyv (nyomtatott és .epub), olvasói vélemények, ár, MEGRENDELÉS >>>