Az ügyvéd gyönyörű biedermeier bútorokkal, üvegvitrinekkel, perzsaszőnyegekkel berendezett irodájába hárman léptünk be. Norbi tartotta ölében Marcit, hogy én, az „ügyvezető”, zavartalanul tárgyalhassak, aláírhassak. A fiatal ügyvédet nem zavarta, hogy egy gyerek is van velünk – neki pár hónapos volt épp az első babája. Marci amúgy is jó gyerek, gondoltam, jól ellesz. Ahogy Móricka elképzeli…
Az első tíz perc békésen telt.
– A cég neve?
– Palmimar Kft. – előző este hosszas, megfeszített agymunka és rengeteg röhögés közepette találtuk ki ezt a frappánsnak és pozitív hangzásúnak gondolt mozaikszót.
– Hát az meg mi?
Norbi büszkén emelte fel Marcit:
– Ő belőle a “mar”! Az eleje a másik kettő.
– Áhá! Értem. Főtevékenység?
Azt is kell választani? Amíg azon őrlődtünk, hogy „ingatlan bérbeadása és adásvétele” vagy, Norbi MLM bizniszéhez, „kereskedelem” legyen-e a főtevékenységünk, esetleg könyvkiadás, Marci is szeretett volna magának másik főtevékenységet választani. Egyre erőteljesebben fészkelődött Norbi ölében. Norbi erre (még mindig lelkesen) elkezdte vele róni a köröket a szobában, mutogatva neki a szép porcelán csecsebecséket. Ez nem volt jó húzás, mert Marcinak annyira megtetszettek, hogy visított, hogy játszhasson velük.
Norbi kezdte megát roppantul kínosan érezni. Diszkrét szájzárral a kezembe nyomta Marcit, naivan azt gondolva, nálam elhallgat. Zavarában elfelejtette, hogy Marci, ha baja van, cicin szeret megnyugodni, főleg, ha fél méteres körzeten belül lévén, megérzi rá a lehetőséget. Máris matatni kezdett, majd mikor látta, hogy kicsi a hajlandóságom, ráerősített, és próbálta befúrni magát a blúzom alá. Szoptatni az íróasztal másik oldalán ülő Ügyvéd úrral szemben már valóban nem illett volna, ezért a kecskelábú székemet gyorsan a szoba átellenes végébe húztam (rutinosan már a belépéskor felmértem a terepet), befordultam a sarokba, hogy Marcit elhallgattassam, és egyik kezemben tartva az otthon összeírt listát, szépen bediktáltam a választott TEÁOR számokat.
Mire alá kellett írni az aláírnivalókat, Marci is jóllakott és megnyugodott. Fel is élénkült. Ügyvédi engedéllyel mászott négykézláb körbe-körbe, asztal alá, szobor mögé. Norbi kísérgette, és mentette a vázát a lelógó csipketerítőn, a számítógép vezetékeit a csábító konnektorban, a vitrin, csapkodásra ingerlő Tiffany-üveg ajtóbetéteit. Aztán Marci hirtelen abbahagyta a felfedezőutat. Persze csak azért, mert kakilás közben jobb egyhelyben maradni. A perzsaszőnyeg új funkciót kapott: pelenkázóvá avanzsált. Mire felkerült a tiszta pelus, a papírok is elkészültek. Újdonsült, boldog cégtulajdonosokként, ránk jellemző módon, szarospelenkával a kezünkben intettünk búcsút az irodának.
***
Hétvégén, a gyerekek mellett lehetetlen volt dolgozni, és igazából nem is akartam, úgyhogy csak hétfőn reggel, pár óra alvás után (mert megint éjszakáztam), vethettem magam bele a munkába. Palkót és Misit Norbi levitte az oviba. Besandítottam a szobába. Marci szépen elmélyülten, békésen játszott. Ez reményt adott, hogy fog hagyni dolgozni, bár számtalanszor bedőltem már neki, amikor látszólag elvolt – zene mellett főzőcskézett, épített, kirakózott, kisautózott, pakolgatott, olvasgatott. Ám mikor sutyiban nekiálltam valami alkotó tevékenységnek, vagy hivatalos ügyben próbáltam telefonálni (nyomdával, könyvelővel), neadjisten bekapcsoltam a laptopot, azt valahogy azonnal megneszelte. A következő másodpercben már a nyers tojásokat rendezte a hűtőben, állt a konyhapulton vitamin után kutatva, terített a porcelántányérokkal, forróvizes fürdőt készült venni a kádban ruhástul, magára rántotta a függönykarnist, vizes vécékefével felmosta a lépcsőt, freskót készített a falra zsírkrétával, vagy óriáscsigabigát rajzolt a lenvászon kanapéhuzatra alkoholos filccel, esetleg tüzet rakott a kemencében. De minimum rajtam tornázott, visított a fülembe, ő akarta csépelni a billentyűzetet, ki-be dugdozta a konnektort, dörömbölt az ajtón, hogy ki akar menni az udvarra, vagy galád módon harmadszor is „direkt” bekakilt.
Reméltem, hogy most nem forgat semmit a fejében, és bátran bekapcsoltam a gépem, hogy beillesszem a könyv elkészült szövegébe a vicces illusztrációkat, amiket egy régi ismerősöm rajzolt meg végre, hosszas rábeszélésre. Alighogy betöltődött a dokumentum, megjelent Marci. Odavonszolt a hűtőhöz.
– Khé jo.
– Joghurtot kérsz? Ez jó lesz?
Hümmentett, hogy igen. Ráadtam az előkét, adtam neki kiskanalat. Még le se ültem, már megette, és almát kért. Megmostam, felvágtam gerezdekre. Így még nem volt jó, meg kellett hámoznom. Az alma megihlette, beraktuk a CD-t, és együtt énekeltem Gryllus Vilmossal, egymás után legalább hússzor Kányádi Sándor „Alma, alma, piros alma odafönn a fán” kezdetű versét, ami szerintem országszerte a legtöbbször elhangzott költeménnyé vált, lekörözve talán még a Himnuszt is.
Marci közben rajzoltatott is. Kis alma, nagy alma, kukacos alma, piros, sárga, zöld alma, meg még kék és lila is. Utána csigabiga – egész kolónia, szigorúan énekkísérettel. Csigabiga gyere ki…
Aztán tornyot építettünk. Amikor átszellemülten, egyedül rakosgatta egymásra a színek szerint gondosan összeválogatott kockákat, próbáltam visszaosonni a géphez, de nem hagyta magát lerázni. Mindenhova utánam jött. Aztán megint enni kért. Aztán inni. Csak azért, hogy vele foglalkozzak, és ne tudjak dolgozni.
Valójában meg tudtam érteni. Lelkiismeret-furdalásom lett, amiért le akarom rázni, pedig elvileg őmiatta vagyok otthon, ezért kapom a „fizetésem”. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy érdekes módon az annyira nem bántotta az önérzetét, ha csak főzök, teregetek, porszívózok, vagy Emivel csevegek telefonon. Hogy szakítsak időt a munkára?
Újabban esténként is egyedül maradtam, ugyanis Norbi nekiállt felépíteni az üzleti hálózatát: marketingterv bemutatókat tartott (azaz beszervező meetingeket), hogy MLM munkatársakat toborozzon. A termékes dobozt egyik este felnyitotta, és a tartalmát kipakolta a fürdőben és a mosókonyhában. Szappan, tusfürdő, mosópor és mindenféle tisztítószer volt benne, meg két zacskó tészta.
– Mégsem adjuk el őket? – kérdeztem. – Nem arról volt szó, hogy abból fizetjük vissza apukádnak a kölcsönt?
– Ja, nem, dehogy! Peti azt mondta, tudod, a szponzorom, hogy akkor fogom tudni értékesíteni a termékeket, ha ismerem, sőt szeretem őket. Ehhez pedig használni kell. Logikus, nem?
– De.
– Mondjuk az eladás amúgy sem az én műfajom. Nemigen szeretnék mosóport meg szempillaspirált árulni. Nem is fogok.
– Na, ezt mondjuk sejtettem. De akkor hogy lesz ebből pénzünk?
– Esetleg pár barátnődnek ajánlhatnád.
– Felejtsd el!
– Miért? Anyu már kért mosogatószert, Betti szájfényt, vagy mit. Te is megkérdezhetnéd a te famíliád.
– Mondom: felejtsd el! – kezdtem bepöccenni.
– Pedig ha bizonyos pontértéknyi rendelés összegyűlik, akkor jár egy csomó jutalék. Úgyhogy, ha ez elfogy, magunknak is rendelünk újat. Persze sok pontérték akkor lesz, ha sokan belépnek alád, és sokan rendelnek valamennyi terméket. Logikus, nem?
– De – mondtam, és azért sem tettem fel több kérdést.
Ám úgy látszik, úgy érezte, muszáj még egy érvet kinyilatkoztatnia, és kis tipródás után megszólalt:
– Pár hónapon belül akár félmilliót is kereshetünk.
Felröhögtem.
– Hatástöbbszörözés! – nézett rám Norbi jelentőségteljesen, és én nem tudtam rá haragudni. Meg letörni se akartam a lelkesedését. Ki tudja? Hátha tényleg ebből fogunk meggazdagodni. Peti, a „szponzor” (már a szótól rosszul voltam) végülis ebből él.
Norbi tehát nekiállt esténként üzlettársakat toborozni – és csodák csodája, azonnal sikerült is jó pár ismerősét rávennie a csatlakozásra. Csak reméltem, hogy senki nem fog csalódni és a feleségek nem minket fognak hibáztatni, amiért a férjeik elköltik a félretett pénzük, ráadásul esténként egyedül hagyják őket üzletépítés címszóval.
***
Nekem már most kezdett elegem lenni abból, hogy így már reggel, délben és este is egyedül voltam a gyerekekkel. A nagyszülők még dolgoztak, pedig micsoda királyság lett volna egy nyugdíjas nagymama! Emihez se adhattam be állandóan Marcit. Ott volt neki Ilona. Sőt, alvásidőben Emi is dolgozni kezdett. Csodás táskákat és neszesszereket varrt, meg kis fabútorokat újított fel. Ő a kreatív blogokra kattant rá.
Valahogy pedig össze kellene dolgoznunk. Tömbösíteni a gyerekeket, mit tudom én. Fel is hívtam, ő mit gondol.
– Azt, hogy hétágra süt a nap, menjünk ki! Sétáljunk egyet, és aközben beszéljük meg a sorskérdéseket. A Sárkányveremben állítólag már nyílik a hóvirág. Ilona már itt toporog az ajtóban.
Ebből akkor ma már nem lesz meló – gondoltam, de igazából szívesen mentem. Kint mindjárt máshogy látja az ember a világot.
A gyerekeket sportbabakocsiba tettük, és ennek megfelelően, edzés gyanánt, kocogva toltuk őket egészen a földút végéig, ami belefut a Sárkányverem széles, lankás völgyébe. Marci és Ilona visongva kacagtak. A kétszáz méteres síkfutás végén (ami valójában sunyin emelkedik), az ösvény elején leparkoltuk a babakocsikat. Kicsatoltuk a gyerekeket, akik rögtön beszaladtak a völgyszorosba, ami valaha egy kis patak medre volt. Sajnos már szinte teljesen kiszáradt, és csak az erdőben beljebb érve hagyott magából pár iszapos tocsogót, csordogáló erecskét a sűrű aljnövényzet között. A völgy eleje viszont száraz, és barátságosan tágas volt. Így március elején még dél körül is alacsonyan járt a nap, a szürkés törzsű gyertyánok közötti széles sávokban igazi mesebeli tündérfény áradt be ránk. Széttárt karral beálltunk egyikbe-másikba, süttetni magunkat. Élveztem, ahogy a friss, fehér fény elönti az arcom, szétáramlik a testemben, és feltölt éltető energiával. Jó mélyeket szippantottam a földszagú, erdei levegőből. Legszívesebben nem is mozdultam volna, de már hívtak a gyerekek:
– Anya, né! – kiáltott Marci, és úgy mutatott körbe, mintha ezt itt mind ő ültette volna direkt nekem.
– Hóvilág! Sok, hóvilág – lelkendezett Ilona (aki alig másfél évesen többet és szebben beszélt, mint Marci), és mint a kiskutya, körbe-körbe szimatolva szaladt egyik szép csokortól a másikig. A hóvirágok sűrűn pettyezett szőnyegként belepték az egész völgyet. Hatalmas fejű, hosszú szárú virágok bólogattak mindenütt, mint sok kis fogasra akasztott tündérsapka. Nem lehetett úgy lépni, hogy ne tapossunk rájuk. Nem bírtuk megállni, hogy ne szedjünk belőlük, még ha ezt a törvény bünteti is. Virágtudós barátunk, Jászai Sanyi tavaly megnyugtatott minket, hogy a hóvirág tőről szaporodik, ekkora leszedett mennyiség semmilyen visszaesést nem okoz a szaporulatban, és semmi kárt nem teszünk a helyi ökoszisztémában. Nyugodt lelkiismerettel így cirka százötvenezer forint eszmei értékű csokrocskákat szedtünk, plusz három-négy bokrot gyökerestül, amiket hazavittünk, és elültettünk az akácfa tövébe, hadd szaporodjon el nálunk is a tavasz egyik első hírnöke.
Hazaérve örömmel vettem észre, hogy a kisjárda mellett kibújtak a krókuszok is, és a fű is mintha megemelkedett és zöldebbnek tűnt volna. Mivel hazafelé is futottunk, kimelegedtünk – lekívánkozott a sapka és a sál. A gyerekek sem akartak bemenni, jókedvűen futkároztak az udvaron, majd nekiálltak a kisásókkal a megkeményedett homokozót fellazítani.
– Lárá-lirá-lló! Ébred a természet, óó! – trillázott Emi, és kiemelt a homokból egy tekergőző gilisztát. Ilona és Marci gurgulázva nevetett. – Már csak a madárdal hiányzik.
Ilona, aki minden apróságra figyelt, észrevette, hogy a homokozó melletti csüngő eperfa, amit tavaly ültettünk, rügyezik, és a rügyeket nagyon könnyű kipirgálni. Marci készségesen tartotta a markát, hogy abba gyűjtsék. Ilona imád az ujjaival dolgozni. Fejenként több kiló mandarint megettünk a tél folyamán, csak mert imádta pucolni pici ujjacskáival.
– Hétvégén muszáj lesz metszeni – állapítottam meg – mielőtt teljesen beindul az élet.
– Aztán majd jól elfagy minden.
– Nem jó időt mondanak?
– De, a hétvégén akár tizenöt fok fölé is mehet a hőmérséklet, csak gondolom, hogy utána jó hideg lesz megint. Minden március 15-én megfagyunk.
– Ne mondj ilyeneket, akkor megyünk wellnesselni Norbival.
– És? Nem mindegy, milyen idő lesz a szaunában? Az influenza miatt jobb is lenne, ha fagyna.
– Miért, az is jön?
– Mindig együtt jön a tavasszal. Vagyis a melegedéssel. Ébred a természet, a vírusok, meg a kullancsok.
– Hé, nem azért beszélgetünk, hogy felviduljunk?
– Miért szerinted nem így lesz? Eddig megúsztuk, mert hideg volt, de most majd minden kienged, aztán úszunk majd a vírusokban. Anyu olvasta, hogy idén állítólag minden eddiginél kegyetlenebb lesz az influenza. Főleg a kifáradt, legyengült szervezetűeknek.
– Rám célzol? Majd tömjük magunkat vitaminnal, és kerüljük a társaságot.
– Az nem lesz elég. Állítólag valami új mutációk keletkeztek, bár főleg a kismamákra veszélyesek, és azt mondják, sok lesz a halálos áldozat. Javasolják, hogy mindenki oltassa be magát.
– Szuper. Feldobtál.
– Egy másik cikkben meg azt olvasta, hogy az oltás is veszélyes lehet, mert nem tesztelték rendesen, és ha már lappang benned az influenza, amikor megkapod, akkor akár bele is halhatsz.
– Még szuperebb. Na, ezért nem olvasok újságot, és nem nézek híradót. Még csak az kéne, hogy kidőljenek a gyerekek. Van nekem elég bajom e nélkül is – jutott eszembe reggeli problémám, és máris ingerenciát éreztem, hogy bemenjek, és végre munkához lássak.
Persze tudtam, hogy erre csak ebéd után lesz esély, ha sikerül egy kis csendespihenőre kényszerítenem Marcit.
Reméltem, hogy elfárad a friss levegőn, és alszik majd egy nagyot, de ebből nem lett semmi. Az elhúzódó ebéd után én aludtam el hamarabb, és roppant nyűgös lettem, mikor felébredtem. Nem csak azért, mert még aludtam volna, és Marci rajtam ugrált, hanem mert rá kellett jönnöm, hogy ma sem jutottam előrébb, ma is éjszakáznom kell. Ó, de irigyeltem azokat az anyukákat, akik nyugodtan tudnak dolgozni a délutáni alvásidőben!
Marci általában csak húsz percig aludt – ilyenkor annak is örültem, hogy egyáltalán elaludt. Ez alatt pár rutinfeladatot el tudtam végezni: e-mailek megválaszolása, egy-két telefon, satöbbi. (A satöbbire legtöbbször nem is maradt időm.) Kreatív, gondolkodást igénylő alkotó munkára pedig esélyem sem volt. Mire ráhangolódtam volna agyban, Marci máris felébredt, bepelenkáztam, gyorsan uzsonnáztunk, és indultunk az oviba a nagyokért. A három mellett pedig abszolút reménytelen volt munkán törni a fejem: Szomjas vagyok, éhes vagyok, vizes lettem, kakiltam, hol van ez – hol van az, játsszuk ezt – játsszuk azt, ezt kérek – azt kérek, vérzik, megvert, elestem, beütöttem, kimegyek, bejövök, menjünk át, hadd jöjjenek, ide nézz, kapcsolj villanyt, hogyan kell, képzeld el, miért, mikor, mennyi, hova, megjött Apa… Végre! Estére zsongott a fejem, de még nem volt vége a napnak.
Most is így volt. Vacsorakészítéskor Misi gyúrta a túrógombócot, de Marci is mindenáron akarta, így a gyors kaja kétszer annyi ideig tartott. Csakúgy, mint a terítés, a gombócok felvágása a villával, egyedül, tejföladagolás, porcukorszórás, maga az evés, és a közös elpakolás. Persze örülnöm kellett volna, hogy segítenek, meg egyedül akarnak mosakodni, fogat mosni, pizsamát húzni. De a végtelenségig elhúzódó esti vacsora-fürdés-alvás programkör alatt megint csak azon járt az eszem, hogy magamra maradhassak végre a gondolataimmal.
Mire a sok mese, simogatás, itatás, betakargatás után kitámolyogtam a szobából, csak iszonyatos erőfeszítés árán sikerült legyűrnöm hívogató ágyam csábítását. Norbival váltottam pár semleges szót, és nyögve-nyelve nekiálltam az éjszakai műszaknak. Pedig alapvetően szeretek éjszaka dolgozni: teljes csend van körülöttem, kattognak a gondolataim, bizseregnek az ujjaim. Tudok haladni! Olyannyira, hogy sokszor hajnali kettő-három óra van, mire feleszmélek. Ekkor veszem észre, hogy ég a szemem, hidegre gémberedett az „egérfogó” kezem, bemerevedett a térdem (mert mindig azon ülök, amikor izgatott vagyok), fázik a derekam, mindjárt bepisilek, és még nem fürödtem… Aztán bezuhanok az ágyba, és mint akit fejbeütöttek, alszom reggelig, illetve addig, amíg meg nem jelenik valamelyik gyerek. És nem tudnak olyan későn kelni, hogy ne érezném korainak az ébredést. Kialvatlanul, fáradtan, nyúzottan ébredni szörnyű. Kihat az egész napomra, türelmetlen vagyok, ingerült, sőt mérges. Magamra a kudarc miatt, a gyerekre meg azért, mert hátráltat.
Csak pár hete határoztam el, hogy dolgoznék valamit – és máris ennyire kikészülök? Hogy leszek így önfenntartó vállalkozó? És mi lesz így a családdal?
Napok óta nem volt hosszas locsi-pocsi, fürdés utáni összebújás, dögönyözés, ráérős esti mesélés, csak ideges villám-mosdás, kapkodás, türelmetlen ágyba-parancsolás, mert sietek a laptopomhoz, hogy lehetőleg éjfél körül végezzek az aznapra tervezettel. Norbival is alig kommunikálunk. A végén még rámegy a házasságunk.
Magamba roskadtam.
Hát milyen Anya vagyok én? Pont az ellenkezője történik, mint amiért elkezdtem ezt az egészet! A meghasonlástól (és a kimerültségtől) újra depresszióba estem. A zuhany alatt bőgtem (ugyebár ott szeretek legjobban) és gyötrődtem. Mennyivel egyszerűbb lenne visszamenni tanítani! Csak megtartom az órát, kijavítok pár dolgozatot – miért is nem elég ez nekem?
Bebújtam a pizsamámba. Ez a meleg, kockás flanel pizsama is annyira tipikusan tanáros. Pedagógus-pizsama. Kényelmes, praktikus, szabályos. És unalmas. Meg anti-nős. Pláne, amikor betűröm a felsőt, hogy ne fázzon a derekam. Ki is húztam gyorsan, és inkább alávettem egy pántos trikót. Szipogva bújtam az ágyba Norbi mellé, aki nem kérdezett semmit, csak annyit mondott:
– Írassuk be Marcit bölcsibe!
Elkerekedett a szemem. A hirtelen ötlet fejbevágott. Adjam bölcsibe ezt a csöpp gyereket? Aki alig tud beszélni? Én, aki mindig azt hangoztattam, hogy hároméves korukig otthon maradok velük? Marci csak áprilisban lesz kettő!
– Igen. Gondold végig. Lejár a GYED-ed. Marci igényli a társaságot. Az oviban is mindig ott akar marad-ni. Szerintem jól érezné magát. Talán leszokna a pelenká-ról meg a szopásról. Kiderülne, hogy tényleg balkezes-e. Hátha a beszéde is fejlődésnek indulna végre.
Ahogy Norbi sorolta az előnyöket, a gondolat befészkelte magát a fejembe, egyre nagyobb helyet túrt magának, és egyre árnyaltabb képet kapott. Nem is volt olyan ijesztő. Mi lenne, ha csak hetente két-három napra vinném? És csak délelőtt, pár órára? Már az alatt is megváltanám a világot. Igen, egy barátságos családi napközi…
– Nem bánom. Próbáljuk meg – mondtam, bár a lelkem egy része továbbra is tiltakozott. Igyekeztem elnyomni a hangját, mert tudtam, hogy minden egyéb porcikámnak szüksége van erre a lépésre. Ennyi kis szabadságra.
12. fejezet – A zsigerek nem hazudnak >>>
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: