Másnap, miután Norbi munkába menet elvitte a két nagyot oviba, én elpakoltam a konyhát, kisöpörtem, beindítottam a mosást, feltettem főni a levest, és a nappaliban a fasínekből gyorsan összeépítettem egy szuper pályát, hogy Marci tudjon vonatozni, amíg elmélyedek egy kicsit az ingatlanbefektető szakma rejtelmeiben, hogy amint lehet, a gyakorlatban is nekiláthassak a munkának. Az első lépés, amint tanultuk, az alapos és célirányos piackutatás, azaz a vásárlási szokások és a kínálat felmérése, amit legkönnyebben egy jó ingatlanközvetítővel való hosszútávú együttműködéssel végezhetünk el. Ennél mi sem egyszerűbb. A kínálat elővizsgálatát az interneten végeztem, azaz órákon át böngésztem az ingatlanhirdetéseket. Elemeztem a szimpatikus alaprajzokat, kijegyzeteltem a jó vételnek tűnő lakások fontos paramétereit, és bevezettem a tanfolyamon kapott kalkulátorba. Csak a gyakorlás kedvéért. Marcival mázlim volt, szépen eljátszott egyedül, a tízórait és a teregetést meg fél kézzel is megcsináltam.
Délután elmentünk a nagyokért, aztán átjöttek Emiék, mert megbeszéltük, hogy segít a szanálásban. Minden tél végén, még a tavaszi nagytakarítás előtt úgy érzem, hogy elborít minket a káosz, és muszáj a hihetetlen mennyiségben felhalmozódott kacatokat, kinőtt-elnyűtt ruhákat kiganézni.
A gyerekeknek házrajzoló versenyt hirdettem, hogy eltereljem a figyelmüket, és ne szabotálják a kedvenc ruhákhoz való ragaszkodásukkal a projektet. Lelkesen rajzoltak, Palkó napelemes dombházat, Anna kacsalábon forgó kristálypalotát királylányostul, Misi luxusházat moziteremmel és belső stadionnal (sok négyszög közt egy krumpli), Zente aprólékosan kidolgozott díszes csigaházat. A két kicsi, Marci és a tizenöt hónapos Ilona nekünk segített – ki- és bepakoltak a dobozokból. Mindig pont fordítva, mint kellett volna. Estére persze még nagyobb kupleráj lett, mert arra nem maradt idő, hogy minden kegyelmet nyert holmi visszakerüljön a helyére, de ez most nem zavart. Így is megtelt a zsákokkal a kis fekete Clio, amit még apu vett nekünk, amikor Misi megszületett, hogy akkor is ki tudjak mozdulni, amikor Norbi dolgozik és elviszi a Daewoot.
Másnap reggeli után fogtam Marcit, beültettem a kisautóba, és miután leadtuk a csomagokat a Vöröskeresztnél, az ingatlanközvetítő felé vettük az irányt. A kis helyi cég irodájában épp végzett az egyetlen ügyfél, ezért, ahogy tanították, magabiztosan előadtam, hogy olcsó, lelakott, de jó „szerkezeti állapotú”, jó helyen lévő ingatlanokat keresek befektetés céljából. A fiatal közvetítő srác egyáltalán nem tűnt meglepettnek, hanem azonnal célirányosan elkezdett keresgetni az adatbázisban, sőt épp ráérő kolléganőjét is erre biztatta.
Marcit levetkőztettem, hogy ne süljön be, de visszaszíjaztam a babakocsiba, hogy ne csináljon galibát. Egy darabig csendben rágcsált egy fél kiflit, de egyszer csak elkezdett fogyni a türelme, és megnőtt az érdeklődése az íróasztalon vibráló monitor és egyéb tárgyak iránt. A fiatal srác, mielőtt közbeléphettem volna, Marci kezébe nyomta „ócska” céges telefonját, hogy azzal játsszon. Marci örömében gyorsan a szájába is vette, de ez már nem sokat rontott a dolgon, mert a pépes kifli a kezéről már úgyis a nyomógombok közé került. Vissza akartam adni a telefont a fiúnak, de neki még nem volt gusztusa visszavenni, úgyhogy a tárgyalás végéig Marcinak volt ideje két embert felhívni, és elküldeni egy üres SMS-t. A srác azt javasolta – talán hogy minél előbb távozzunk –, hogy akár rögtön meg is nézhetünk három lakást. Felvillanyozott a lehetőség. Marcira pislantottam, és úgy ítéltem meg, ezt még bevállalhatjuk.
A lakásokba nem ő, hanem egy kedves kolléganője, Csilla fog elkísérni, neki is van két gyereke, csak már nagyobbak ‒ magyarázta a srác, és egy monitortörlő kendővel felcsippentette a száradó telefont, amit Marci egy perccel azelőtt szófogadóan letett az asztalára. Jobb is volt így, hiszen alig tizenöt perccel később a kolléganővel az üres lakásban szoptatás közben is tudtunk beszélgetni a lakás paramétereiről és a tulajdonosról.
A következő lakás, amit megnéztünk, második emeleti volt. Gondoltam, jó ötlet, ha Marcit beteszem a háti hordozómba, a saját kezűleg varrt Mei Tai-omba. Mégiscsak egyszerűbb azzal közlekedni a lépcsőházban. Az utcán sittysutty felszereltem a hátamra (furcsa, milyen furán néz rám ilyenkor mindenki), és irány a lakás. Itt már mértem, tervezgettem, számolgattam – volna, ha Marci időközben be nem kakil. Mindig a legjobbkor! Leszereltem a Mei Tai-t, Csilla pedig, akivel közben egészen összebarátkoztunk, felhozta a kocsiból a lent hagyott pelenkázó felszerelést (mosható pelus…) és tisztába tettem Marcit. A kakis göngyöleget dupla zacskóba csavartam, de a szag már belengte a lakást.
– Majd kiszellőztetek, ha kimentünk, nem akarom, hogy megfázzatok – mondta előzékenyen Csilla, de a mosolya már nem volt annyira őszinte.
Persze Marci már nem akart visszamenni a hátamra. Csakhogy ez a lakás be volt rendezve, csupa ugrálásra, lepakolásra csábító holmival. Marci visított, ellenkezett, ahogy próbáltam visszaszuszakolni a hátamra. Mosolyogva igyekeztem a pislogó Csillának magyarázni, hogy a hordozás nem rossz ám a gyereknek. Nem hiszem, hogy meggyőztem.
Itt hamar végeztünk. Szerencsére Marci az autóban azonnal megnyugodott, úgyhogy kis mérlegelés után úgy döntöttem, nekivágunk a harmadik lakásnak is. Marci nyugalma a második kanyar után mély alvásba fordult. Most hogy nézem meg a lakást? Csilla javaslatára ő ment föl először, köszönni, merthogy ebben a lakásban még laktak, aztán lejött, és a kocsinál őrizte alvó gyermekemet, amíg én végigfutottam a szobákon. Azt rögtön elhatároztam, hogy lepukkant lakást soha többet nem nézek meg a tulajdonos jelenlétében. Iszonyú kellemetlen volt. Én szégyelltem magam, amiért látom a privát mocskot és szegénységet.
Egyik lakás sem fogott meg, és az otthon bevitt adatok alapján a kalkulátor sem mutatott jó eredményeket, de azért a kedvem nem ment el, sőt! Beindult a fantáziám. Viszont rájöttem, hogy ha hirtelen találnánk egy megfelelő lakást, nem tudnánk megvenni befektetőként, hiszen nincs cégünk! Norbi elé álltam, és közöltem vele, hogy azonnal lépni kell – céget kell alapítanunk!
– Legalább legálisan eladhatod a kezdőcsomagod termékeit – mondtam, és próbáltam a legkevésbé cinikus hangot megütni. Ugyanis a csomag azóta is érintetlenül hevert a mosókonyhában.
Norbi eleresztette a megjegyzést a füle mellett, viszont mindjárt felhívta egyik ügyvéd ismerősét, és következő hétre időpontot kért cégalapításhoz. Arra a kérdésemre, hogy honnan akasztjuk le a törzstőkéhez szükséges félmillió forintot, plusz az ügyvéd és a közjegyző díját, amikor egyik hónapban sem marad pénzünk a hetvenezer forintos beépített szekrényre se, csak nagyvonalúan legyintett.
– Megoldom!
Én örömmel lemondtam a felelősség ezen részéről, mert azon kívül, hogy szeretek arról ábrándozni, hogy egyszer meggazdagszunk, a pénzügyek sosem érdekeltek. Az, hogy ez a hozzáállás nem épp megfelelő egy leendő cégvezetőnek, pláne ingatlanbefektetőnek, egyelőre nem izgatott. Majd belejövök! Rögtön el is kezdtem kijegyzetelni egy magabiztos mosolyú amerikai üzletember okos-könyvét, ami magas fokú pénzügyi intelligenciát ígért.
***
A másnapot is a tájékozódásnak szenteltem. Délelőtt átmentem Nórához megérdeklődni, milyen is az, amikor az embernek saját cége van. Gondoltam, nem árt tudni elsőkézből, mik a buktatók, mire kell figyelni, egyáltalán hogy működik ez. Még ha az ingatlanozás és a családi gazdálkodás, ami nekik van, nem is ugyanaz, azért, gondoltam, az alapelvek hasonlók.
Kamilla épp akkor jött ki a házból, mikor Marcival beléptünk a kiskapun. Vastag kabát volt rajta, bukósisak, és ahogy örvendezve integetett, láttam, hogy egy nagyméretű munkáskesztyű van a kezén.
– Hová készülsz, Kamilla? Hogyhogy nem vagy iskolában?
– Elkaptam a hányós vírust, és még lábadozok. Marci, kérsz te is egy munkássisakot? Már nem hányok – tette hozzá, amikor látta, hogy futtában elkapom Marcit. – Anya azt mondta már nem fertőzök.
Minden tél végén, tavasz elején előjött ez a rohadt vírus, egyik évben egy nap vagy éjszaka alatt lezajlott, máskor napokig folyós hasmenésük volt a gyerekeknek. Misi kétéves volt, amikor azt hittük, ki is fog száradni. Pár nap nonstop hasmenés után csak állt bágyadtan, lesoványodva, a lába szárán kétoldalt folyt ki a pelenkából a híg kaka. Mint egy kis indiai purdé a nyomornegyedből. Borzasztó volt, nem szerettem volna még egyszer átélni.
– Ez most egynapos volt. Bori csak egyszer hányt, ő már el is mehetett az oviba – bátorított tovább Kamilla. Marci meg már szaladt is hozzá, hogy őt is beöltöztesse munkásnak.
– Mit dolgozol? – kérdeztem.
– Segítek anyáéknak. Hátul vannak. Jövő héten jön a tavasz! Annak készítjük elő a helyét.
– A tavasznak?
Kíváncsian mentem a gyerekek után, akik előreszaladtak. A telek felső végében, a hátsó nagykapunál, egy halom méretes akácoszlop és egy friss sóderkupac mellett állt Nóra, és dühödten lapátolta a kavicsot a talicskába.
– Helló Gyömbi! Nézd, a barmok hova borították a sódert! Pont a kapu elé. Nehogy ki lehessen állni. Komolyan megőrülök. Most ahelyett, hogy nekiállnánk a karámnak, ellapátolom a kupacot az egyik helyről a másikra. Úgyis annyira ráérek…
– Karám?
– A tavasznak!
– A tavasznak?
– Lesz egy lovunk! – lelkendezett Kamilla. – Egy kis kanca, Tavasz lesz a neve.
– Ó!
Egy ló a szomszédunkban! De jó! Imádom a lovakat. Gyerekkoromban fél életünket a lovardában töltöttük a barátnőimmel.
– Szia Gyömbi! Jöttél bedolgozni? – Kopi érkezett meg, szintén egy nagy ásólapáttal. Kopi, bár nem magas, rendkívül erős. Kopaszra borotvált hajával, szőke szakállával ásó nélkül is olyan, mint egy viking. A félelmetes külsőt azonban agyoncsapja az állandó vidám mosoly, résre szűkülő szeme sarkában.
– Helló! Ha adtok egy lapátot…
– Mindjárt megőrülök – ismételte el Nóra a férjének is. ‒ Szerinted miért ide kellett borítaniuk?
– Nóra, fogd fel úgy, hogy edzel! – mondta Kopi, levette a kabátját, alatta egy szál ujjafosztott póló, és fenni kezdte az ásólapát élét. – Annak se volt más értelme, amikor a kiképzésen húszkilós hátizsákkal kellett órákon át rohangálnunk az erdőben. De muszáj volt.
– Jó, felfogom úgy – vágta oda Nóra, és dühödten beledöfte a lapátját a kupacba.
– Rossz nézni, ahogy csinálod! – sóhajtott Kopi, ő is odadöfte a lapátját, és már hajította is a kavicsokat a talicskába. Nóra épp a talicska fölé hajolt, hogy kivegyen egy kikandikáló féltéglát, mikor Kopi lapátja teljes lendülettel fejen találta. A következő pillanatban Nóra felordított, a fejéhez kapott, és arccal előre rázuhant a kupacra. Kopi odaugrott, hanyatt fordította Nórát, aki a két kezét a fejére szorítva hörgött, ujjai közül pedig ömlött a vér.
– Hű, baszd meg – mondta Kopi, szókimondó stílusában. – Élsz?
– Nem tudom – nyöszörögte Nóra – Nem vagy normális.
– Én? – fortyant fel Kopi, miközben gyorsan elővarázsolt a zsebéből egy tiszta ruhazsebkendőt, és Nóra kezét lefejtve a sebre szorította. – Minek hajoltál oda? Nem fogsz elájulni? Nem szédülsz?
Nóra intett, hogy nem.
– Mondtam anyának, hogy ő is vegyen bukósisakot – motyogta Kamilla rémülten.
– Ne okoskodj itt, hanem hozz anyádnak egy pohár vizet.
– Ne hívjak mentőt? – kérdeztem megszeppenve. Marci ijedten kapaszkodott a nadrágomba.
– Nem kell – mondta Kopi. – Ahogy látom, nem túl mély a seb. Csak a fejsérülés iszonyúan tud vérezni. Fel tudsz állni? Bár inkább ne.
Kopi könnyedén ölbe kapta Nórát, és levitte a házba. Lefektette az ágyra. Vittem egy törölközőt Nóra feje alá, a régi pelenkázó fiókjából pedig elővettem néhány textilpelenkát, felitatni a még mindig ömlő vért, amíg Kopi előkereste az elsősegélydobozt.
Először is kivett belőle egy kis csatos üveget és egy kupicát. Töltött, és Nóra szájához emelte:
– Gurítsd le! Apám pálinkája.
Aztán ügyes mozdulatokkal kitisztította és fertőtlenítette a sebet, letörölte a már odaszáradt vért.
– Szerencsére a hajad alatt repedt fel, három-négy centi hosszan, remélhetőleg nem is fog látszani a helye. Összevarrjam?
– Inkább egy sebészre bíznám – mondta Nóra.
– Ilyen képpel akarsz bemenni a kórházba? – kérdezte Kopi, mire Nóra ijedten felnézett, és leengedte eddig arcára borított kezét.
Felsikkantottam. Nóra homlokán, a bal szeme körül, és az arccsontján hatalmas lilásvörös, véres duzzanat éktelenkedett.
– Adjatok egy tükröt.
– Ne akard látni. Várj egy félórát, azalatt egy kicsit biztosan lelohad. Hozok rá hideg borogatást. Bár nekem így is tetszel. Olyan vagy, mint… ‒ Nóra véres szeme gyilkosan villant. Kopi észbe kapott. ‒ Tudod, hogy… Bocsánat! – mondta, és meg akarta simogatni Nórát, de az eltolta a kezét.
– Tükröt!
Kamilla már hozta is. Nóra belenézett.
– Kopi, basz… Basszus.
Ölébe eresztette a tükröt, behunyta a szemét, és kétoldalt csorogni kezdett a könnye. Kopi óvatosan megsimogatta a vállát.
– Beviszlek. Csak nehogy lecsukjanak gyilkossági kísérletért.
– Addig én vigyázok Kamillára – ajánlottam fel.
– Köszi! Azért addig is bekötöm valahogy.
Amíg Kopi szakszerűen kötözte a hangtalanul síró Nóra fejét, elmesélte, hogyan varrta össze egy haverja ujját középiskolás korában, amikor kuckóépítés közben közös erővel belefűrészeltek. Apjának, a falu akkori, köztiszteletben álló körzeti orvosának a táskájából csórta el a steril eszközöket, a kamrából a pálinkát. Kapott is rendesen, amikor lebuktak, még jobban, mint amikor az utcabeli Bözsi néninek kihúzta a fájós fogát. Az nem is derült volna ki, ha a hálás asszony nem adott volna be másnap Kopi anyukájának egy szép vágásérett csirkét fizetségül.
‒ Sose voltál normális ‒ sóhajtott Nóra.
Kopi erre nem szólt semmit, csak vigyorgott, ölbe kapta a feleségét, és kivitte az autóhoz, én vittem utánuk a táskát. Nóra még kiszólt a kocsiból:
‒ Mit is akartál kérdezni?
‒ Nem érdekes. Csak az otthonról menedzselt vállalkozás hogyan és mikéntjeiről, előnyeiről, hátrányairól, ilyesmi.
Nóra egyik kezét félrehúzta, és fél szemmel jelentőségteljesen rám nézett.
– Csak te legyél otthondolgozó vállalkozó. A férfiak jobban érzik magukat, ha elmehetnek a háztól. Ha mégis otthon maradnak, úgy vezetik le a felgyülemlett energiát, hogy agyba-főbe verik a feleségüket.
– Persze, mert mire észbe kapnak, ellepik a házat a tyúkok meg a lovak, valahogy rendet kell tartani – tette hozzá Kopi.
– Tyúkok is lesznek? – kérdeztem meglepődve. Ezt az állattartó oldalát nem ismertem Nórának.
– Kamilla ragaszkodik hozzá – legyintett Nóra.
– Mintha három tyúk nem lenne elég – tette hozzá Kopi a szokásos megjátszott bosszankodással, aztán egy puszit nyomott Kamilla fejére, megölelte, majd finoman, de erőteljesen odalökte hozzám. – Fogadj szót Gyömbi-nek, sietünk vissza.
Azzal elhajtottak.
Átmentünk hozzánk. Amíg Kamilla katonai kiképzést játszott Marcival, aki lelkesen próbált minden parancsot teljesíteni, én fél kézzel ebédet csináltam, fél kézzel az interneten a cégalapításhoz szükséges tudnivalókat böngésztem.
Nóráék fél egyre vissza is értek. Hamar sorra kerültek, és csak négy öltéssel varrták össze Nóra fejbőrét. Kicsit mintha lohadt volna a duzzanat is. Újra arcformája volt, még ha lila is. Kopi le se állította a motort, már ment tovább a dolgára. Nórát és Kamillát meghívtam ebédre, közben jól megvitattuk az otthondolgozás minden előnyét és hátrányát. Nóra azt mondta, már el sem tudja képzelni, hogyan lehet munkahelyen dolgozni, mikor így is szalad a ház, és semmire sincs ideje. Egyáltalán nem bánja, hogy kiszállt az ügyvédi kamarából. Ráadásul itthon van, ha a gyerekeknek szüksége van rá – mint például most, hogy Kamilla egy hétig nem ment iskolába. Az persze igaz, hogy nagy a nyomás. Ha nem ügyesek, akkor éhen halnak. Szerinte a vállalkozás egyenlő a felelősségvállalással. Minden csak rajtad múlik, nem lehet mást hibáztatni, nem lehet hirtelen kiszállni.
Ez a gondolat megborzongatott, de nagyon tetszett. Mint ahogy az is, hogy Nóra szerint nem lehet valahol leragadni. Vagy fejlődsz, vagy lemaradsz. Ők most a gazdálkodást ki szeretnék bővíteni falusi turizmussal. Vannak jó pályázatok, EU-s források. A felső telekre építenek egy nagyobb házat, ahová átköltöznek, a mostani pedig, amit amúgy is kinőttek, ideális lesz vendégháznak. És majd lovagoltatnak, meg lesz majd házi tojás, lekvárok, házi kenyér, és a Kopi-féle pecsenyéstálak – kemencében sütve. Mert az is épül nemsokára, a kisház mögött. Csak addigra múljon el a zombiarca, mert így rémálmai lesznek a vendégek gyerekeinek.
A horror-panzió ötletén és az ebből fakadó kreatív lehetőségeken elvihogtunk egy darabig, de valójában leesett az állam. Ez igen! Micsoda tervek!
Most már biztos, hogy mi sem topoghatunk egy helyben! Csak elhatározás és alapos felkészülés kérdése. Aztán majd éjjel dolgozom. Mert Marci mellett, ezt újra konstatáltam ez alatt a pár nap alatt, képtelenség.
***
Délután ovi után a három gyerekkel átmentünk Szendrey Jutkáékhoz játszani. Most már később sötétedett, ezért a gyerekeket még egy órára kiengedtük az első udvarra szaladgálni. Ez az udvarrész az úttól feljebb és beljebb, sűrű orgona- és mogyoróbokrok mögött megbújó védett tisztás, aminek közepén hatalmas diófa terebélyesedik. Tavasztól őszig a legtöbbször itt szokott összejönni a társaság szalonnát sütni, beszélgetni, énekelni. Jutkáék-nál mindig van egy kis sütemény, házikenyér, de ami a legfontosabb, hogy náluk „ráérés” van.
A gyerekek máris birtokba vették az udvart, mi pedig az első verandára futó, nyáron buja és illatos trombitafolyondár most száraz indáinak izgalmas mintázatú szövevénye alatt bebújtunk a házba, a régi dupla ajtón át, egyenesen az étkezőbe. A díszes szövetű antik székekről Jutka gyorsan átdobta az odaszórt gyerekkabátokat, konyharuhákat és bevásárlószatyrokat a szomszédos zongoraszobába a biedermeier rekamiéra. Összekotorta az asztalon szanaszét heverő újságokat és könyveket, és hellyel kínált.
– Alig várom, hogy elkészüljön a bővítés, végre lesz egy normális méretű előszobánk ennek a sok holminak.
– Nem is tudtam, hogy bővítetek!
– Zotya már jó ideje készíti a terveket, de még meg kellett puhítani Mamáékat. Amíg nem egyeztek bele, nem akartuk nagydobra verni.
Úgy látszik titokban mindenki nagyszabású fejlesztéseken dolgozik – gondoltam – most már tényleg nekünk is kell valamit lépni.
A házban valóban sokan laktak, Jutkáék öten, plusz Kati néni, Gyuri papa, és a dédipapa. Marcsiék is sokszor itt ebédeltek-vacsoráztak, és ide jöttek haza a gyerekeik az oviból. Szendreyéknél mindig valami nagyon otthonos, jóleső káosz uralkodott, nem csak a lakásban, hanem a családban is. A csip-csup ügyek, mint a tökéletes rend, vagy, hogy épp merre járnak a gyerekek, nem volt téma, annál inkább az ország-világ és az emberiség problémái, érdekességei. A család minden tagja, a vőkkel együtt, kifejezetten csavaros ésszel, humorral, magas szociális és kulturális érzékenységgel volt megáldva, de mellőzve minden sznobságot, vagy fennköltséget. Közéjük csöppenve az ember a boldog békeidőkben érezhette magát. A Szendrey-féle laissez-faire filozófia (hétköznapi megnyilvánulásában szórakozottság) pedig köztudott volt.
Ennek fő mestere Gyuri papa volt. Sokszor előkerült a történet, amikor fiatal apakorában, amikor még busszal járt a városba könyvelni, egyik reggel ingben, zakóban, nyakkendőben komótosan lesétált a közeli buszmegállóba, és csak a várakozók furcsa mosolygásából vette észre, hogy valami nem stimmel. Ahogy végignézett az öltözékén, döbbenten látta, hogy élére vasalt nadrág helyett pizsamanadrágban és papucsban indult munkába. A sztorin azóta is jókat kuncog, és mindig hozzáteszi:
– És még így is én voltam a legdaliásabb férfi a faluban. Igaz, Katikám?
– Maradjunk annyiban, hogy a legmagasabb, Gyurikám ‒ válaszolja Kati néni cöccögve.
– Azt mondom én is! Dél-ceg!
Azzal visszamélyed az aznapi újságba.
A négy generáció békés együttélésének titkát sokan szokták kérdezni tőlük. Szerintük annyi az egész, hogy odafigyelnek a másikra, meghallgatják egymást és sokat beszélgetnek a hétköznapi és az élet nagy dolgairól is, és főleg: hagyják egymást élni. A másik, hogy nem húzzák fel magukat jelentéktelen dolgokon. Gyuri papa állítása szerint Kati néni azért néha felfújja a dolgokat, és próbálkozik az irányítással, mire mindenki bólogat, hadd higgye, hogy ő mozgatja a szálakat, de aztán mindenki azt teszi, amihez kedve van, és abba nem szól bele más. Meg persze megbíznak egymásban, a gyerekekben is.
Ez utóbbit Jutkáék és Marcsiék olyannyira tökélyre fejlesztették, hogy sokszor valóban nem tudják, mi van a gyerekekkel, vagy épp hol vannak. Az egyik legszebb ilyen történet az volt, amikor még Palkó és Sári kiscsoportosok voltak, Misi és Ábel egy-másfél éves totyogók, és reggel, az óvodából hazafelé menet, hárman-négyen ráérő kismamák még megálltunk trécselni a kapuban. Jó félórát dumcsiztunk, aztán Jutka még feljött hozzánk egy kávéra.
– Anyukád vigyáz Ábelre? – kérdeztem, amikor beléptünk, és levetkőztettem Misit. – Felhozhattuk volna játszani.
– Jaj, nem! Nem vagyok normális! – kiáltott Jutka, és már húzta is vissza a cipőjét. – Ott felejtettem az oviban!
Most is kicsit félve hagytam kint a négyéves Misit (Anya, majdnem négy és fél! – pontosított a majdnem hat és fél éves Palkó), mert a Szendrey unokák az enyémekhez képest sokkal önállóbbak voltak. Ők már az oviba is felnőtt nélkül közlekedtek, igaz, nem kellett átmenniük az úton, csak végiggurulni a kiépített biciklisúton. El ne veszítsék az én két, kevésbé önálló fiamat! Marcika szerencsére nem akart velük kint maradni, inkább örömmel bevetette magát az étkezőtől egy félfallal elválasztott olvasós-tévénézős kis zugba, ahová Ábel odahordta az összes traktorját és kisautóját, és önfeledt tologatásba kezdett.
– Á, nem mennek sehova. Panni azt mondta, ha mégis, akkor csak ide a mocsárhoz – mondta Jutka, hogy megnyugtasson. – Nincs messze, nem fognak eltévedni. Kérsz egy kis teát? Rooibos jó lesz?
– Mocsár?!
– Nem igazi mocsár, csak itt mellettünk, az erdőben a patak mellett van egy lapos rész, ami elég belvizes, ott szoktak játszani. Ha bele is lépnek, legfeljebb bokáig süllyednek el.
Hát ez megnyugtató! Próbáltam elengedni a szorongásom. Csak nem mennek sehova… Leültünk az étkező hatalmas, ovális, lakkozott tölgy asztalához. Jutka a budapesti déditől örökölt csipketerítőre kitette a hajszálvékony, díszes porcelán csészéket, a népi motívumos mé-zescsuprot, és töltött. Mellé egy színes műanyag tálkába kiöntött egy zacskó csokis kekszet. Imádtam náluk ezt a könnyed eklektikát.
– Nem félted a terítőt, meg ezeket a szép csészéket? –kérdeztem.
– Dehogy! Arra valók, hogy használjuk.
A keksz odavonzotta Marcit, és megérkezett Zotya is.
– Hogy vagy barátom? – csapott Zotya Marci kezébe, aki azonnal az ölébe ült. – Jutka, nem kell nekünk még egy gyerek? Ábel úgy megnőtt már. Olyan jól lehet gyúrni az ilyen kis törpéket! – tette hozzá, és jól megcsiklandozta Marcit, aki gurgulázva nevetett.
– Nem, nem! – nevetett Jutka is. – Megfogadtam, hogy nem hagyom magam rábeszélni. Elegen vagyunk. Meg nem is hiányzik már nekem a terhesség.
– Miért? Megint olyan jó kis husi lennél – ölelte át Zotya hátulról a feleségét, aki nemcsak magas, de kifejezetten vékony is volt, majd galád módon a hasába markolt. – Igaz, hogy van itt még mit fogni…
– Zotyaaa!! – kiáltott rá Jutka, és kifordult az ölelésből. – Olyan vagy!
– Miért? – vigyorgott Zotya – nekem tetszik a hurkás has.
– A sajátodról beszélsz, ugye? – vágott vissza Jutka, de Zotya csak rötyögött és megsimogatta a saját hasát.
– Mi bajod vele? Ennyi zsír muszáj az emberre, hogy ne fázzon ilyen hidegben.
– Ez igaz! Szétfagytam – lépett be Lajos, Marcsi férje, aki világéletében fordított súlyproblémával küzdött. Képtelen volt hízni, akármennyit evett. – A gyerekek? Hazavinném a fiúkat.
– Nincsenek az udvaron? Akkor biztos elmentek az erdőbe.
– Áronka is? Miért engeditek el őket? Úgy fognak megint kinézni…
Elmosolyodtam. Nem azon aggódik, hogy a kis hároméves elkeveredik…
– Jutka volt – mondta Zotya, de már húzta is be a nyakát. Csak ő képes Jutkát kihozni a sodrából, ő viszont akárhányszor, és pillanatok alatt. Szereti cseszegetni – bár Jutka sosem használná ezt a szót. Nem szoktak veszekedni sem, csak vitatkozni. Azt viszont mindketten szeretnek, bármilyen témában – a gyerekneveléstől kezdve a kertgondozáson és a konyhaművészeten át a vallásig és a művészettörténetig.
A vitába, ha épp jelen vannak, a család többi tagja is szívesen beszáll. „A vita ugyanis – gesztikulál élénken Gyuri papa – nem veszekedés. Mindössze az érvek ütköztetése. Egy kis agytorna.” Ebben a családban mindenki szereti tornáztatni az agyát, mindenkinek megvannak a saját gondolatai, amit ki is szeret fejteni. A fejtegetésekből roppant izgalmas beszélgetések szoktak kerekedni, főleg, hogy a „nagy dolgokat” a családtagok különböző nézőpontból látják.
Jutka és a lányok szorgalmas, hívő katolikusok, Zotya és Ábel reformátusok, Lajos ateista. (Ez így azért nem igaz – mondaná. De igen – mondaná Marcsi.) Politikailag pártfüggetlen mindenki, de van, aki konzervatívnak, van, aki liberálisnak vallja magát. A nők a biztos alkalmazotti létben bíznak, a férfiak a saját vállalkozás mellett voksolnak. Erre a témára most, hogy teázás közben kérdés formájában feldobtam a labdát, le is csaptak.
Zotya már pár éve „irodai rabszolgából” szabadúszó építész lett. Otthonról dolgozik. Jutka szerint egyszer éjt nappallá téve, másszor meg, amikor nincs munka, csak lógatja a lábát. (Akkor a saját házunkat tervezem!) Persze olyankor pénz sincs. (Viszont ingyen van egy saját bővítési tervünk!)
Lajos, aki több egyetemet elkezdett, de egyiket sem fejezte be, mert túl okos volt (tényleg!), úgy döntött, otthon keres inkább pénzt. Tőzsde, befektetések, így azt csinálja, amit szeret. Számokkal foglalkozik, stratégiákat állít fel és tesztel. És, hogy ne tunyuljon el és ne szakadjon el a való világtól, hol tujákat, hol kivit termeszt, és birkákat tenyészt a szomszéd utcában levő házuk kertjében. Neki nagyon bevált.
– Igaz, hogy így nekem kell vigyázni a gyerekekre, mert a Mari csak öt után ér haza, de valamit valamiért – mondta vigyorogva, miközben már megint egy percen belül kirakta a Rubik kockát.
Mielőtt ezt bővebben kifejthette volna, a hátsó ajtó felől visító gyerekhang hallatszott:
– Nagyika! Hozd az orvosi táskádat!
Felugrottunk. Ez Lala, Marcsiék fia! Egyedül ő képes erre a fülsértő frekvenciára. Kati néni, aki sudár, egyenes termetével, kemény nézésével és határozott mozdulataival nem az a gömbölyű, konyhaszagú tyúkanyó nagyi, azonnal felpattant, és besietett a hálószobájukba a táskáért. Mi kiszaladtunk Lalához, aki lekapta sapkáját a fejéről, és kipirulva, tejfölszőke haja alatt lángoló füllel levegő után kapkodott.
– Mi történt?
– Semmi! Csak rohantam. Áront lefagyasztottuk, és a fonendoszkóppal meg akarjuk hallgatni a szívverését, hogy mennyire lassult le. Már alig lélegzik!
– Mi?! – hördültünk fel egy emberként.
Csak Lajos maradt nyugodt, illetve Zotya, aki felröhögött. Kati néni leeresztette a táskát.
– Mondd el szépen, pontosan hol és hogyan fagyasztottátok le Öcsit – fogta meg Lajos nagyobbik fia vállát, és komolyan a szemébe nézett.
– Jó – vett egy nagy levegőt Lala – de csak gyorsan, mert mindenki rám vár. A patak mellett találtunk két kidőlt fát, egymás mellett. Pont be lehet feküdni közéjük úgy, hogy nem esel le a földre. Jó hideg, ha sokáig mozdulatlanul fekszik benne valaki, áthűti a testét. Rászáll a dér, ami potyog fentről is, az Öcsinek már van a szempilláján is. Mehetek?
– Várj még egy picit. Miért kell lefagyasztani valakit? Mire jó?
– Hát, hogy lelassítsuk az öregedés folyamatát. Ha sikerül a kísérlet, megnyerjük a Nobel díjat! Először a Panni feküdt a fákra, de csak pihenni, mert ő mindig lusta. Aztán felállt, merthogy túl hideg, azt mondta, már alig érzi a végtagjait, meg lassabban ver a szíve. Palkó azt mondta, hogy akkor sokáig fog élni, mert az állatoknál is, amelyiknek lassabban ver a szíve, az hosszabb ideig él. És akkor Öcsi jelentkezett, hogy ő úgyis sokáig akar élni, fagyasszuk le kicsit. Most teszteljük, és mérjük az eredményeket. Panni azt mondta, hogy ha az ember szíve hetvenet ver egy perc alatt, és mondjuk nyolcvan évig él, mint a dédimama, akkor, ha mondjuk száz évig szeretne élni, akkor negyvenkilencet kellene verni a szívének.
– Ezt hogy számolta ki? – kérdezte Lajos, miközben húzta a bakancsát, hogy saját szemével győződjön meg a kísérlet létjogosultságáról.
– Mindig van nálam számológép – ütött a zsebére Lala, mint aki csodálkozik, hogy ezt a saját apja nem tudja. Hiszen aki matekzseni, még ha csak nagycsoportos is, nem járkálhat e fontos eszköz nélkül. – A Panni ütötte be a számokat. Nem annyi?
Lajos felnevetett.
– Lehet, hogy nem teljesen pontosan annyi – vörösödött el még jobban Lala –, mert nem lehet folyamatosan lefagyasztva lenni, ugye? Enni is kell. Vagy nem? Mehetek végre?
Ekkor berontott Sári.
– Sziasztok! Gyere már Lala, Öcsi pulzusa hatvan alá esett! Panni szerint több volt, csak elszámoltam, de szerintem jól mértem. Nagyika, odaadod a fonendoszkópot? Anya, kihoznál egy füzetet meg egy tollat? Panni leírja a részeredményeket.
– Tényleg menjünk – lépett ki Lajos az ajtón, maga előtt tolva a gyerekeket – és azonnal olvasszuk ki Áron-kát, mert ha megfázik, akkor biztosan nem fog száz évig élni. Majd itthon beírjátok az eredményeket!
Kati néni fejét csóválva visszavitte a táskát.
– Ezek a fiúk nem semmik. Ti se voltatok azok – nézett Jutkára és Marcsira –, de ők! Öntök nekik a lavórba forró lábvizet, és felteszek egy mentateát. Odaültetjük őket a kályha mellé.
– Az Öcsinek meg eresztek meleg vizet a kádba – állt fel Marcsi is.
Nem kellett sokat várni, hangos trappolással megérkezett a kutatócsoport. Amikor megláttam őket, azt hittem elájulok. Mint a félig mártott marcipánok, Palkó, Misi és Ábel hátán fehérlett a dér, elöl a kabátjuk és a nadrágjuk viszont grafitszürke volt a vastag iszaprétegtől. Misi egyik lábán csizma helyett sárral bevont zokni, Palkóról hiányzott a kesztyű, a sáljából fekete lé csöpögött, arcuk diadalmasan mocskos volt, mint a vietnámi háborús filmek statisztáié.
– Hát ti hogy néztek ki? Mi történt? Vetkőzzetek, vetkőzzetek! Irány a lavór!
Miközben alsógatyában és pólóban, pléddel betakarva, a cserépkályhának támasztott háttal, lavórba lógó lábbal szürcsölték a teát, Palkó mesélni kezdett:
– Misi át akart mászni a patak fölött a kidőlt fán, de ugye ott feküdt az Áron, és nem szabadott megmozdulnia, Misi meg nem fért el mellette és beleesett a sárba. Ahogy jött ki, a csizmája beragadt az iszapba. Ábellal meg akartuk keresni, de mi is annyira cuppogtunk, hogy alig tudtunk járni, és hasraestünk… Panni próbált kihúzni.
Vihogni kezdtek. Sári, az asszisztens, kitért a kutatási témára is:
– Sajnos az Áronka meg felkelt, mert megijedt, és kiabálni kezdett, és egyből gyorsabban kezdett verni a szíve.
– De pont jött Lajos papa, és megmentett minket – vette át a szót Panni.
– Igen – mondta Lajos. – És a kutatást is megmentem: Javasolok egy másik módszert a szívverés lelassítására.
Az összes gyerekszem várakozón rámeredt. Lajos hatásszünetet tartott, kiélvezte az osztatlan figyelem ritka pillanatát, mielőtt megszólalt:
– Testedzés! – A hatás nem maradt el: a gyerekek arcáról leolvadt a lelkesedés. De Lajos felemelte a mutatóujját.
– Ennél hatékonyabb és könnyebben kivitelezhető módszer egyelőre nincs! Megedződik a szív, jobban beosztja az erejét. Naponta félóra intenzív mozgás csodákat tesz. Évtizedekkel hosszabb élettartam várható.
Mivel a gyerekek nem kaptak rá a témára, felém fordult:
– Ez a másik jó a saját vállalkozásban. Annyit mozogsz, amennyi jólesik. És akkor dőlsz le pihenni, amikor akarsz.
– Csak arra figyeljetek, hogy legalább annyit keressetek, hogy havonta jusson új cipőre. Mert az reménytelen, hogy megörököljék egymástól. Igaz, Öcsike?– tette hozzá Marcsi, és magához ölelte Áron világító fehér üstökét.
Olvasói vélemények, ár, MEGRENDELÉS >>>
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: