Egész februárban kitartott a sarkvidéki hideg. Bár az ovis farsangon már a hónap közepén eltemettük a telet, elégettük a telet jelképező hatalmas deda bábot, amit Emivel közösen gyártottunk, a hideg csak nem akart enyhülni. Az elmúlt hetek élénk társasági élete után még rosszabbul viseltem a bezártságot. Ha nem lett volna a heti két edzés, biztos, hogy újra rám tör a depresszió és a magány érzése. A gyerekek oviba, suliba mentek, a felnőttek a munkahelyükre. Napközben egyedül maradtam Marcival, délutánonként mindenki begubózott. Mindenesetre az intenzív mozgás, még ha egyre kisebb csapattal is, tényleg pozitív hatással volt a lelkiállapotomra. Újra tettre kész és motivált lettem.
Miközben továbbra is annyit játszottam Marcival, és a nagyokkal is, amikor hazaértek, hogy elmehettem volna óvónőnek ‒ mondókáztunk, énekeltünk, táncoltunk, meséltünk, báboztunk, legóztunk, sín- és autópályát építettünk, kirakóztunk, színeztünk, rajzoltunk, festettünk, gyurmáztunk –, az eszem máshol járt. Ugyanis sosem akartam óvónő lenni. Sem bejárónő. És miközben szorgalmasan, minden szabad percemben írtam a szoptatós könyvet, azon törtem a fejem, hogy valami igazán komoly dologba is bele kellene vágni.
Este, amikor a gyerekek lefeküdtek, felvetettem Norbinak, hogy olyasmit kellene kitalálnunk, amiből meg lehet gazdagodni. Hogy végre úgy éljünk, ahogy szeretnénk. Lecserélhetnénk a régi, ronda bordó Daewoot, amit még a nászajándék mellé kaptunk kölcsönbe Józsi papától határozatlan időre, és akkor a kis Clio mellett lenne még egy saját autónk (merthogy a két kocsi sajnos nem luxus, hanem létszükséglet nekünk itt, a várostól távol). Vagy elkészülhetne a rég megtervezett beépített szekrény, amire ebben a hónapban sem maradt hetvenezer forintunk, hogy megcsináltassuk. Az ingatlanozás teljesen jó lenne, imádnám – csak ahhoz valahonnan kellene kezdőtőke. Nincs olyan biznisz, valami tuti, amihez nem kell pénz?
Norbi erre fura arcot vágott. Láttam, hogy akar is mondani valamit, meg nem is. Aztán hátrament a fatárolóhoz, és hallottam, hogy lemegy a garázsba. Mikor visszaért, zavartan megállt az ajtóban, kezében egy nagy csomaggal. Ránéztem a fotelből, és rosszat sejtve megkérdeztem:
– Hát ez meg mi?
Félszegen elmosolyodott.
– Beléptem egy üzletbe. Ez a kezdőcsomagunk.
– Milyen üzlet? Milyen csomag?
Éreztem, ahogy elindul bennem a pumpa. Pár éve voltunk egy-kétszer ilyen „beszervezős” bemutatón, és hanyatt-homlok menekültünk. Mi ütött belé?
– Már el akartam mondani. Tuti biznisz.
– El tudom képzelni. Mennyibe került ez a doboz?
– Hetvenezer.
Egy másodperc alatt elöntötte az agyamat a vér, szemeim kimeredtek az erőlködéstől, hogy visszafojtsam a sikítást – az kéne még, hogy felébredjenek a gyerekek!
– Normális vagy? – hörögtem letaglózva. – És honnan szerezted a pénzt?
– Apától. Kölcsön.
– Tudta, hogy mire adta?
– Nem kérdezte. Pár nap alatt eladjuk, ami benne van, a hetvenet visszafizetjük, és még keresünk is rajta! – magyarázta Norbi egyre lendületesebben. Még sosem láttam ilyennek. Máris átmosták az agyát? Összeomlottam. Ennyire hülye lenne? Eddig okos volt, megbízható, felelősségteljes családapa – hogy lehet ilyen balek, hogy belép egy piramisjátékba, ami biztos még szekta is? Csupa elvakult ember, akiknek csak a pénz számít. Teljes agymosás. Száz százalékig meg voltam róla győződve, hogy ez az egész a legjobb esetben is egy baromság.
Türelmesen hallgatta, amit rázúdítottam. Mikor levegőt vettem, hirtelen megszólalt:
– Ne izgulj már. Nem piramis, hanem MLM. Multi-level marketing. Hálózatépítés. Az teljesen más. Bízz bennem! Gazdagok leszünk! – nézett mélyen a szemembe.
Ez hatott. Lerogytam. Egy világ dőlt össze bennem.
– Akkor csináld – nyögtem, részemről lezárva a témát. A részletekre nem voltam kíváncsi.
Egész éjjel vergődtem. Arra jutottam, hogy hagyom Norbit, hadd csináljon, amit akar, de ha jutni akarunk valamire az életben, akkor mégiscsak nekem kell valamit kitalálni! Majd meglátjuk, melyikünk jut többre.
***
Másnap korán felkeltem, és első dolgom volt, hogy beírtam a keresőbe, hogy ingatlanbefektetés. Teljesen bezsongtam attól, amit találtam. Egy hangzatos nevű, de ránézésre profi program azt ígérte, hogy szó szerint a semmiből milliomos lehetek, ha részt veszek a hétvégi szemináriumon, és elsajátítom azokat a tudnivalókat, amik a biztonságos és nyereséges ingatlanbefektetéshez kellenek. Ugyanis ‒ szólt a szöveg ‒ ez is egy szakma, tudni kell, hogyan és mit kell számolni, milyen paramétereket kell ismerni, milyen feltételeknek kell megfelelni a kiszemelt ingatlannak ahhoz, hogy lehetetlen legyen bukni vele. Mert „a befektetés nem kockázatos, csak a tudatlanság”. Ez meggyőző volt. Volt a honlapon még jó pár esettanulmány és sikersztori fotókkal és személyes kommentekkel, és néhány sokat sejtető beharangozó videó, amiknek teljesen a hatása alá kerültem.
A sorsfordító budapesti szeminárium első időpontja február utolsó szombat-vasárnapjára, azaz rögtön erre a hétvégére esett. Gondolkodás nélkül jelentkeztem, és át is utaltam az árát, amit egyáltalán nem találtam drágának. Ha Norbi kifizethette a kezdőcsomagját… Két nap, ebéddel, ingyen parkolási lehetőséggel, az ár magába foglalja a bónusz letölthető anyagokat, kész jegyzeteket, ajándék kalkuláló szoftvert, könyvvásárlási kuponokat – abszolút megéri! Ráadásul eszembe jutott, hogy pedagógus igazolvánnyal kedvezményesen vonatozom. Máris hívtam kedvenc unokatesómat, Marci lelkiismeretes keresztanyját, Ágit, hogy alhatok-e nála.
Ági egy pesti belvárosi gangos ház nagy belmagasságú, másfél szobás, mégis tágas, galériás lakásában élt, egyedül, ‒ mint oly sok más ismerősöm, akik diploma után, az előzetes tervek ellenére Pesten ragadtak valami jól fizető állásban, ahol a tíz-tizenkét órás munkanapok nemigen segítik elő a párkeresést, még ha a gyakori céges ereszd-el-a-hajam bulikon bele is lehet botlani egy-egy jóképű kollégába. Nehéz kilépni a mókuskerékből, de Áginak mégis sikerült. Marketinges munkájával annyi pénzt gyűjtött, hogy megengedhette magának, hogy egy időre kiszálljon, és elgondolkozzon, hogyan tovább. Utazgatott a világban, bejárta Európát, volt Amerikában, majd megjárta Afrikát. Kenyában egy árvaházban rákapott az önkénteskedésre, amit folytatott Erdélyben, Böjte Csaba testvérnél, ahol rájött, hogy mégiscsak óvó- vagy tanítónőnek kellett volna mennie.
Most szerencsére épp itthon volt, és épp ráért. Mikor letárgyaltam vele, hogy megyek, akkor jutott eszembe, hogy talán nem ártott volna Norbival is egyeztetnem. Azt sem tudom, ő ráér-e, hajlandó-e itthon maradni a gyerekekkel. Vagy egyáltalán, mit szól az egészhez?
Meglepetésemre nem ellenkezett – gyanítom, érezte, hogy a kezdőcsomag birtokában nincs is erre joga – de otthon maradni persze nem akart. Kitalálta, hogy mi lenne, ha az egész család felkísérne engem, és amíg én tanulok, addig ők Tropicáriumoznak, metróznak, flangálnak a városban. Tiltakoztam volna, de mivel mindezt a gyerekek füle hallatára adta elő, a kérdés el volt döntve. A fiúk annyira belelkesedtek, hogy nem volt szívem elutasítani őket. Ágit viszont Norbival hívattam fel, aki galád módon átpasszolta a telefont Misinek – így Áginak sem volt esélye nemet mondani, bár nem tudhatta, mire vállalkozik. Én is csak sejtettem.
Szombaton reggel fél hétre terveztük az indulást. Előző este, előrelátóan, mindent becsomagoltam. Dupla mennyiségű váltásruha a várható balesetek (leevés, leöntés, bepisilés) és a hidegebb-melegebb-nedvesebb időjárás változatokhoz ‒ kabátokból, sapkákból, bakancsokból is raktam váltást, mert sosem lehet tudni. Törölközők, ágyneműk, hogy ne Áginak kelljen utánunk mosni. Pizsamák, pelusok, papucsok, csőrös bögrék, mesekönyvek, alvóállatok lefekvéshez. Duplo lego, playmobil és kisautók rossz idő esetére. Kishátizsákok a városnézéshez, uzsonnás dobozokkal, és a Márti mamitól kapott Disney-mintás kulacsokkal (amiből Marcinak csak lila kishableányos jutott). Úti szendvics, rágcsálnivaló, tea és víz. Ja, és a laptopom. Meg a jegyzetfüzetem. Meg a saját ruháim. Meg Norbi ruhái.
Hétkor sikerült elindulnunk. Marcit úgy kellett kiszedni az ágyból, ő menetközben itta a reggeli kakaóját. Kétszer megálltunk pisilni benzinkútnál, egyszer pedig a leállósávon, tisztába rakni Marcit, aki bekakilt és – érthető módon – nem bírta elviselni, hogy a kupacon kelljen, ki tudja mennyit ücsörögnie. A csomagtartóban túrtunk helyet a pelenkázáshoz. A szarospelust nem akartam az út szélén hagyni – pedig az útra direkt eldobhatót, nem pedig a nemrég vásárolt trendi moshatót adtam rá (újévi fogadalmam volt az is, hogy teszek egy lépést a biomamik társadalma felé) –, ezért becsavartam egy zacskóba és hátratettem a csomagtartóba. Érdekes módon még így is tömény kakaszag lett az autóban. Ezért újra megálltunk a következő benzinkútnál, kidobni a pelenkát. A kakaszag azonban maradt.
Bevillant, hogy pelenkázás közben láttam egy kupac kutyagumit az út szélén, és hogy Palkó kiszállt egy percre. Basszus, ha belelépett!
– Mutasd a cipőd talpát, Palkó!
Persze hogy ott sárgállott a sarkán! Megálltunk még egyszer a leállósávban, téptem egy nagy adag nedves gazt, és forgó gyomorral lepucoltam a cipőt, amennyire tudtam. Aztán bezacskóztam ezt is, és előkotortam Palkó váltás cipőjét.
Háromnegyed tízre el is értük Budapestet. Norbi valóban bámulatos tájékozódási képességének és határozott vezetési stílusának köszönhetően tíz óra pár perckor leparkoltunk a rendezvény helyszínén. Én annyit érzékeltem, hogy átmentünk a Dunán, és egy általam ismeretlen kerületben vagyunk. Budapest bizonyos részeit, nevezetes épületcsoportjait és utcáit nagyon jól be tudom azonosítani, de, hogy egymáshoz képest, illetve egyáltalán Budapesten belül ezek hol is helyezkednek el, azt képtelen vagyok belőni.
Azt beszéltük meg, hogy a nap végén értem jönnek, mert úgysem találnék oda Ágihoz – bár Norbi szerint egyáltalán nem lakik messze. Most viszont még a nap eleje volt, még ha én egy kicsit el is késtem. Hosszas pusziszkodás után – „Anya ne menj el!” „Én is veled akarok menni!” „Aki kiköti magát, nem jöhet megnézni a cápát!”–, tíz óra tízkor estem be az ajtón, mire mindenki hátrafordult. A tanterem már dugig volt. Rögtön rájöttem, hogy én vagyok az utolsó befutó. A legelső padban, az előadó előtt volt még egy szabad hely. Az asszisztense kedvesen odairányított, majd megkért, hogy a szünetben azért majd regisztráljak be, és átnyújtotta egy mappát. Elnézést kértem, és lassan vörösödve szépen kipakoltam a padra a füzetem és a kapott jegyzetet, lapokat. Tisztára, mint a suliban.
Aztán amikor elkezdődött, illetve folytatódott a szeminárium, már nem figyeltem másra. Jó is volt, hogy elöl ültem, így csak a tananyagra koncentráltam. A csupa új gondolat, izgalmas megközelítés, kreatív gyakorlati feladatok beindították a fantáziámat. Ebéd alatt csodálkozva hallgattam a többieket, akik közül sokan már foglalkoztak bérbeadással, legtöbbjüknek több befektetési célú ingatlana volt már. Nem is értettem, mit keresnek itt. Viszont megerősítettek, hogy meg lehet csinálni. Itt és most, a mai Magyarországon – ahogy mondani szokás.
Kicsit hamarabb végeztünk, így a parkolóban vártam, hogy Norbiék megjöjjenek értem. Kiderült, hogy még nem is voltak Áginál. A belvárosban találkoztak vele, együtt Tropicariumoztak, gyorskaját ettek – életük első kólájával, ami, úgy tűnt a beszámolójukból, aznapi legnagyobb élményük volt. Délután felmentek a várba, jó pénzért íjászkodtak, siklóztak, aztán sétáltak a Duna-parton, ahol Marci aludt egy nagyot a babakocsiban. Örültem, hogy jól érezték magukat, de főleg annak, hogy senki nem tévedt el a metróban, nem esett le a várfalról, nem fulladt a Dunába, és senkit nem loptak el a nagyvárosi forgatagban.
Ági közben hazament előkészíteni a terepet – azaz megteríteni a vacsorához. A szombat délutáni csúcsforgalom ellenére mi is hamar odaértünk. Mázlink volt, hogy kétháznyira találtunk egy üres parkolóhelyet. Közös erővel felcuccoltunk, és miután a gyerekek oda-vissza végigrohantak a szűk gangon, kiélvezve a körfolyosó visszhangzó akusztikáját, bevetettük magunkat a lakásba. Szó szerint. Marci ugyanis átesett a hátizsákon, amit Palkó rögtön az ajtóban ledobott, és magával rántotta Misit is, akivel közösen cipeltek egy táskát. Palkó egy vidám „De jó! Galéria!” felkiáltással cipőstül-kabátostul felszaladt a bejárattal szembeni kisszoba könnyűszerkezetes, lehajtós falépcsőjén és ráugrott a franciaágyként szolgáló megágyazott szivacsra.
– Nem jövünk be cipővel! – kiáltottuk egyszerre Ágival, és sikerült a másik kettőt elkapnunk, mielőtt rohantak volna Palkó után.
– Bocsánat! – szólt vissza Palkó, és lehajította a cipőjét, amivel majdnem sikerült feldöntenie az ajtó melletti állóvázát. A kabátját Norbi röptében elkapta.
– Még jó, hogy nem a kutyaszaros cipő volt.
– Ó basszus, még azt is le kell pucolni!
Ági vihogni kezdett.
– Szép esténk lesz, már látom! Nem irigyellek!
Odaállt a lépcsőhöz, elállva az utat Misi és Marci elől, és felkiáltott Palkóhoz:
– Kézmosás! Mindenkinek! Utána lehet körülnézni.
– És enni? – kérdezte Misi.
– Azt is! Asztalon a vacsora.
Az asztal az egyszerre nappaliként, hálóként és étkezőként funkcionáló nagyszobában állt. A gyerekek alig bírtak a fenekükön maradni, mentek volna tányérral a kézben körbenézni, de Ági, óvónőket megszégyenítő kedves határozottsággal elérte, hogy zúgolódás nélkül a helyükön fejezzék be a vacsorát. Az „Egészségetekre!” elhangzása után persze azonnal leugrottak a székről, és nekiestek a polcoknak. Mindent le akartak venni, meg akartak nézni, mintha sosem láttak volna könyveket, vázákat, képeket, plüssállatokat. Ági mindent türelmesen megmutogatott. Aztán leült a kanapéra, bekapcsolta a laptopját, és fotónézegetés közben mesélt nekik Kenyáról, Amerikáról és az erdélyi gyerekotthonról. A gyerekek tátott szájjal hallgatták. Palkónak beindult a fantáziája, és rengeteget kérdezett. Norbi a galériára vonult és a saját gépén matatott, én meg elslisszoltam fürdeni.
Jólesett a forró zuhany a miniatűr, de hangulatosan berendezett fürdőszobában, Ági különleges illatú olajos tusfürdőjével. Épp becsukott szemmel folyattam az arcomra a vizet, amikor Ági rémült kiáltását hallottam.
– Mit csináltál?! Nem szabad! Add csak ide!
Villámgyorsan magamra csavartam a törölközőt, és bementem a szobába. Norbi leveretett a galériáról, a két nagy pedig az ajtófélfa takarásából leste, mi történik. Ági próbált valamit elkobozni Marcitól, aki az egyik széken térdelt.
– Mi történt? – kérdeztem ijedten.
– Én vagyok a hülye – mondta Ági –, hogy itt hagytam egyedül ezt a kisgyereket. Nem vagyok hozzászokva az állandó készenléthez. Bevágta a széket.
– Hogy érted?
Legyintett, de láttam, hogy irtó dühös. És nem csak magára. Amikor megláttam, mi történt, nem csodálkoztam. Mialatt Ági nekiállt mosogatni, Marci visszament az asztalhoz, és egy ottmaradt recés késsel jó fél centi mélyen befűrészelte az egyik vadonatúj mahagóni szék támlájának tetejét.
– Mit csináltál?! – fogtam meg én is Marci vállát, Ágit ismételve. – Nem szabad! Ez nem igaz… És ha a kezedet is elvágod? És egyáltalán, hogy jut eszedbe ilyesmi? Miért kell nektek mindent tönkretenni?
Marci persze megszeppent, mire Ági vigasztalni kezdte. És próbált higgadt maradni akkor is, amikor a következő félórában eltörték a szappantartót, kiborították a tejet, és elszakították Ági kedvenc gyerekkori mesekönyvét. Csak azért nem süllyedtem el teljesen, mert mindezt nem velem, hanem Ági vigyázó jelenlétében követték el.
– Mikor indultok reggel? – kérdezte Ági, mikor végre minden gyerek aludt. Kitört belőlünk a röhögés.
Reggel szerencsére nem törtünk el semmit, legfeljebb a szomszédok ébredtek fel a visítozásra, amikor Marci és Misi összeverekedtek az afrikai zebramintás cipőkanálon. Javasoltam, hogy amíg én a tanfolyamon ülök, menjenek el játszóházba, ahol van épített kalandvár, csúszdák, ilyesmi. Az egész napra leköti a gyerekeket, nem kell fagyoskodniuk, és valószínűleg helyben tudnak ebédelni is. Ági is ment velük, erősítésnek. Engem előtte feltettek egy buszra, ami közvetlenül a tanfolyam épülete előtt állt meg.
A második nap még az előzőnél is érdekesebb és gyakorlatiasabb volt, és nagyon gyorsan elszállt az idő. Az utolsó anyagrésznél már határozottan éreztem, hogy ezt nekem találták ki, készen állok az ingatlanbefektetői karrierem elindítására. Izgalommal gondoltam a következő hétre, amikor is terveim szerint nekilátok majd a megvalósítást előkészítő első feladatnak: a banki és a lakókörnyezetemben rejlő lehetőségek feltérképezésének.
Átszellemülésemet a folyosóról beszűrődő hangos trappolás, nevetgélés, és elfojtott kiabálás zavarta meg. Azonnal rájöttem, hogy megérkezett a családom. Megfordult a fejemben a csábító gondolat, hogy úgy teszek, mintha nem ismerném fel a hangokat, sőt, mintha nem is hallanám, de aztán arra gondoltam, hogy amint az óra végén kitesszük a lábunkat a teremből, a gyerekek megrohamoznak, és akkor úgyis lebukok. Ezért inkább, bár még jó félóra hátra volt, csendben összepakoltam, és hasonló feltűnést keltve, mint előző napi érkezésemkor, elnézést és köszönetet rebegve kioldalogtam a teremből.
A fiúk hangos üdvrivalgással rohantak hozzám, mintha ezer éve nem láttak volna, és úgy szorítottak, mintha attól féltek volna, hogy örökre elszakadunk egymástól. Marci egyből cicit követelt, úgyhogy a folyosó túlsó végén leültem egy lépcsőre, és megszoptattam. A többiek is körém ültek, és a látványpékségben vett kakaós csigákat majszolva lelkendeztek a játszóházas élményeikről. Öt perc alatt az egész lépcsőházat összemorzsázták, Marci összekakaózta a pulóverem, mert szopizás közben is szorongatta a saját csigáját. Norbi feltűnően keveset szólt, le sem szidta őket, pedig utálja, amikor disznóólat hagynak maguk után, pláne nyilvános helyen. Mikor rákérdeztem, csak annyit mondott:
– Egész nap velük voltam, totál kész vagyok. Vezetsz haza?
Mit mondhattam volna?
Mielőtt elindultunk, megkerestük a mosdót, arcot és kezet mosni, pisilni. Persze a tanfolyamnak is pont akkor lett vége, és mindenki épp akkor szeretett volna bejutni a három darab vécébe, amikor a fiúk a gondosan leterített ülőkéken trónolva azon filozofáltak, hogy tényleg kell-e kakilniuk, vagy csak úgy érzik. Természetesen Marci is ragaszkodott hozzá, hogy ugyanúgy ráüljön a vécére, mint a nagyok, csak ő pelenkában. Biztos, ami biztos.
Miközben sürgettem a gyerekeket, a délután folyamán elcsigázott női résztvevők arcára ráfagyott az elnéző mosoly, és egyre idegesebben toporogtak, ám mégsem voltak hajlandók átmenni a férfi vécébe, ahol pedig már az utolsó férfi is végzett. Ezt a hozzáállást ‒ az értelmetlen szabályoknak való megrögzött engedelmességet ‒ sosem értettem. Na, mindegy. Miután sikerült mindenkit leimádkozni a trónusáról – kakilás nélkül –, sietve távoztunk.
Azt hittem, hazafelé el tudom mesélni Norbinak nagyszabású terveimet, de hamarabb elaludt, mint a gyerekek. Mikor már mindenki szuszogott, óvatosan kicseréltem a gyereklemezt egy jó kis rhythm and blues-ra, és fütyörészve vezettem hazáig.
10. fejezet – Megingathatatlanul >>>
Olvasói vélemények, ár, MEGRENDELÉS >>>
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: