Mire kész lett az ebéd, és tálaltam, a négy férfi már a nappali közepén, a leterített szivacson birkózott. Norbi legalul, a többi rajta. Csak többszöri felszólításra hagyták abba a bunyót és mentek el kezet mosni.
A hagymalevest még kétszer össze kellett turmixolnom, mire a gyerekek hajlandók voltak megenni. („Fúj, hagyma van benne!”) A spagettiről Misinek le kellett öblíteni a paradicsomot, mert kitalálta, hogy ő inkább tejfölösen kéri, Palkó egyesével szedegette le a reszelt sajtot, ami olvadtan undorító, Marci meg, kis balkezesem, mindenáron egyedül és egyesével akarta elvágni a hosszú tésztaszálakat. Az ebéd eléggé elhúzódott.
– Gyorsan, gyerekek! Tudjátok, megyünk kirándulni! – próbáltam vidáman unszolni őket a nagyobb sebességre. – Elpakolom a konyhát, aztán indulhatunk is.
– Nem akarok menni – kezdte a nyafogást Palkó. – Legózni akarok.
– Azt lehet sötétben is. Én ma még nem is voltam friss levegőn.
– Mi voltunk – mondta Misi –, de én kimegyek veled focizni, ha akarod.
– Én kirándulni szeretnék – mondtam, és éreztem, hogy megint kúszik a torkomba a szorítás.
Marci nem szólt semmit, csak ásított egy óriásit, és lefeküdt a kanapéra.
– Megyünk, és kész! – dörrent rájuk Norbi, de mielőtt még elöntött volna a hála, hogy kiáll mellettem, hozzátette: – Csak előtte én is ledőlök egy órácskára, korán keltem. Amíg anya mosogat, nézhettek egy mesét. Anya?
– Úgyis mindegy mit mondok – puffogtam, és odacsaptam a konyharuhát a mosogató széléhez.
A fiúk elvonultak tespedni, én mindent elpakoltam, elmosogattam, adtam a cicáknak enni. Összepakoltam a kirándulós hátizsákot: szendvicsek, rágcsa, tea, zsepi, váltás zoknik, pelenkázós cucc. Mire végeztem, villanyt kellett kapcsolnom, mert eléggé beborult.
– Látjátok? – mondtam feldúlva – sikerült megvárni, amíg elromlik az idő. Mehetünk?
– Nem akarok – kezdte Palkó megint a nyafogást, és akkor vettem észre, hogy Marci elaludt az ágyon. Megfogtam a homlokát – nem lázas. Miért pont ma dőlt ki?
Misi tigrisbukfencet gyakorolt a szivacson, kipirosodva. Palkó egy cipősdobozon fabrikált.
– Kamerát csinálok, hogy felvegyem, ahogy Misi szaltózik – magyarázta, és fel se nézett a munkából.
Kikapcsoltam a tévét, amire senki nem figyelt. Bementem a vendégszobába, ahol Norbi horkolva aludt. Leültem mellé az ágyra, és gyengéden megráztam a vállát.
– Indulunk?
– Mi…? Mi az? – nézett fel, és láttam, hogy azt se tudja, hol van.
– Megyünk kirándulni?
– Jaj… – visszahanyatlott, és becsukta a szemét. – Még egy félórát alhatok?
– Akkor már semmi értelme elmenni, mert ránk fog sötétedni. ‒ Felálltam, és éreztem, hogy mindjárt elhatalmasodik rajtam a hiszti. – Én napsütésben akartam kimenni. Sütkérezni, fotózkodni, szaladgálni. Nem akarok itthon ülni. Még ki se tettem ma a lábam. Ha én akarok valamit, az soha senkinek nem tetszik.
A hangom síróssá vált, pedig nem akartam, de Norbi legalább megszánt. Nagyot nyögött, mindkét kezével elkezdte dörzsölni az arcát meg a fejét, felült, megtekergette a vállát, és prüszkölt, mint a lovak, végül nagyot nyújtózkodott, a combjára csapott, és feltápászkodott.
– Johh, menjünk.
Hát nem volt sok lelkesedés a hangjában. De elhatároztam, hogy kötni fogom az ebet a karóhoz. Séta közben úgyis megjön majd a kedvük. Marcit már nem kellett felébreszteni. Palkó ugyanis – engedélykérés nélkül – visszakapcsolta a tévét, ahol legnagyobb örömére, lelkesítő zenei aláfestéssel, egy vad lovas sereg vágtatott keresztül a pusztaságon.
– Ez az Egri csillagok! – állapította meg Norbi örömmel, és lehuppant a fotelbe. – Most kezdődik!
– Éljen – mondtam leforrázva. – Te már láttad százszor, a gyerekeknek meg egyáltalán nem való.
– De való! – kiáltotta Palkó és Misi egyszerre.
– Nem is értitek.
– De! Harcos, és a törököket legyőzik a magyarok – vágta rá Palkó.
– Honnan tudod? – döbbentem meg.
– Ez a Kamilla kedvenc filmje.
– Akkor se való nektek.
De már beszélhettem. A gyerekek megbabonázva bámulták a filmet. A lovasok megérkeztek, és ünnepélyesen bevonultak a kidíszített török sátorba.
– Mi van a tálcán? – kérdezte Misi.
– A szultán ellenségeinek a levágott feje – mondta Norbi, le sem véve szemét a képernyőről.
– Hűűű – hűltek el a fiúk, és arcukra kiült az elismerés.
– Ki kér pattogatott kukoricát? – kérdezte Norbi, és már ki is sietett, hogy betegyen a mikróba egy csomaggal.
– Akkor látom, nem megyünk kirándulni – mondtam, de már sírni se volt kedvem.
– Holnap, jó? – mondta Norbi, és vigasztalólag felém nyújtotta a tál kukoricát.
– Kösz, nem. Holnapra megint havazást mond, délutánra meg sarkvidéki hideget, és még az esti bulira is össze kell készülni. Inkább elmegyek most, egyedül. Szendvicsek a táskában!
– Jó, menj csak. Nem baj, ugye? Köszi! – és már bámulta is tovább a tévét.
Az összes férfi lusta, érzéketlen tuskó – gondoltam magamban, és ennyi elég is volt, hogy megint megsajnáljam magam. Idegesen rángattam magamra a túracsizmát, a vastag dzsekit, sálat, sapkát, kesztyűt. Bevágtam magam után az ajtót.
A délelőtti napsütésben felengedett dér a leereszkedő ködben újra megfagyott, és most tompán fehérlett a világ. Elindultam az erdőbe. A fagyos fűszálak nyikorogtak a talpam alatt, az ösvényen a megszürkült, sáros falevelek rátapadtak a csizmámra. A hideg, nedves levegő elnehezítette a tüdőm, és belülről is tapintatlanul átjárta az egész testem. Délelőtt kellett volna kijönni! Nem ebbe a rohadt, nyálkás hidegbe. Még jó, hogy nincsenek kint a gyerekek – villant be. Miért is akartam kijönni mindenáron? Máris irigyeltem őket, ahogy bent ülnek a jó meleg szobában, a kemence csak úgy löki a meleget – Norbi jól bedurrantotta – élvezik a filmet, és eszükbe se jutok…
Felmásztam a fiúk kedvenc kidőlt fájához, ami keresztben átnyúlt a keskeny patakvölgy fölött, és aminek a gyökerei között kényelmesen lehetett ücsörögni – száraz időben. Most csúszott, nedves és hideg volt, még kabáton keresztül is.
Bőgni kezdtem. Mit keresek itt egyedül? Mi a bajom egyáltalán? Hiszen csodálatos házban lakunk, szép udvarral, van szerető férjem, gyerekeim – ezt akartam mindig is, minden hibájukkal együtt sem cserélném őket senkire, vannak barátaink, nagyszülők. Mindenem megvan, mégsem vagyok boldog. Mi hiányzik? Ez lenne a gyes-neurózis, ami hat év itthonlét után engem is utolért? Annyira el voltam foglalva a gyerekekkel, a házzal, a kerttel, a családdá válással, hogy én magam kimaradtam? Hirtelen rájöttem, hogy évek óta végtelen hosszú, folyamatos, monoton tevékenységek mókuskerekében taposok. Kiüresedett az életem. Vagy túltelítődött? Mindenesetre céltalanná vált, az biztos. Pontosabban ‒ jöttem rá ‒ mindig a más célját hajtom: az ebédfőzéstől a zokni-párosításon át az ovis ballagási tarisznyák varrásáig. Persze, hogy nem elégít ki a házimunka, sőt, kezd felőrölni. Hiányzik valami más, intellektuális kihívások, sport, más társaság. Nagy tettekre vágyom!
Izgalmamban fészkelődni kezdtem. Vágyom valami sajátra – fogalmazódott meg bennem. Ami nem a gyerekekkel kapcsolatos. Arra, hogy azt tegyem, amit szeretek. De mit is szeretek? Még egy évig leszek itthon, mielőtt visszamegyek tanítani. De biztosan vissza akarok menni? Mielőtt visszakerülök egy másik mókuskerékbe, meg kellene találnom önmagam!
Lekászálódtam a fatörzsről, és futva indultam haza. Teljesen átfagytam.
Nagy lendülettel nyitottam be. Mintha időutazáson lettem volna. Mindenki ugyanazon a helyen ült, ugyanabban a pózban, mint egy órával azelőtt, csak a pattogatott kukoricás tál ürült ki, és Bornemissza Gergely felnőtt.
– Anya! – örült meg Palkó. – Van süti?
– Én is kérek! – kapott az alkalmon Misi.
– Dada i! – tette hozzá Marci, aki mostanában Dadának nevezte magát, talán mert ezt ki tudta mondani.
Norbi csak azért nem állt be a sorba, mert megint aludt.
– Nincs süti! – dörrentem. – Ha éhesek vagytok, ott a szendvics a táskában.
– Ideadod? – kérdezte Palkó, mire felment az agyvizem, pedig az erdőben megfogadtam, hogy türelmes leszek és higgadt.
– Basszus, kisfiam, állj fel, lépj kettőt, nyisd ki a táskát, vedd ki, amit kérsz… És nem eszünk a szobában! Te fogsz porszívózni?
– Hallom, megjöttél – ásította Norbi, és nagyot nyújtózkodott. – Mit kell felporszívózni?
– Még semmit. Miért nem adtál nekik uzsonnát?
– Mert nem kértek!
– Érdekes, tőlem egyből kértek, amint megláttak.
– Mert te vagy az anyjuk!
– De nem a szakácsnő! Meg a pincér! Meg a takarítónő!
Éreztem, hogy megint sipítóssá válik a hangom. Sóhajtottam. Normál hangszínen folytattam:
– Na, jó. Kapcsoljátok ki a tévét, és gyertek enni. Na, tessék, pont reklám van.
Micsoda mázli, megmenekültem egy újabb harctól. Engedelmesen jöttek, okosan ettek. A tévét közben el is felejtették. Palkó kitalálta, hogy bábozzák el a csatát. Misivel felvonultak a gyerekszobába, és hallottam, ahogy több doboznyi játékot borítanak a szőnyegre.
– Lefekvés előtt összeszedetem velük – mondta Norbi, amikor látta, hogy elfelhősödik a tekintettem. ‒ Jólesett a séta?
– Jól! Szétfagyott a seggem, de rájöttem, hogy depressziós vagyok.
– És ennek örülsz ennyire?
– Igen, mert tudom, hogyan fogom magam kikúrálni. Először is minden nap kérek legalább fél órát a gyerekek nélkül. Muszáj egyedül lennem, mert megőrülök.
– Hiszen hányszor eljátszanak egyedül!
– Persze, csak nem egyszerre, és addig nem is tudok elmenni sehova.
Marci, mintha meghallotta volna, odajött hozzám, felkéredzkedett az ölembe, és húzkodni kezdte a pólómat.
– Na, ez a másik, amiből kezd elegem lenni. Egy csomószor azt érzem, hogy már nem akarom szoptatni.
Marci már rám is csatlakozott, és átszellemülten szopizott.
– Akkor miért nem szoktatod le?
Megütközve néztem Norbira.
– De hát még kétéves sincs!
– Miért, Palkó is csak tizenöt hónapos koráig szopott.
– Igen, mert nem menstruáltam, és akartunk kistesót, nem emlékszel? Azóta is lelkiismeret-furdalásom van. Misi kétéves koráig szopott. Marcinak is jár ugyanaddig.
– Nem veszed észre, hogy te nehezíted meg a saját dolgod? Most akarod, vagy nem?
– A szervezetem már nem akarja, de az eszem meg a szívem igen. És ha rosszul érzem magam amiatt, hogy nem szoptatom, csak azért, mert már kimerítőnek érzem, akkor abban merülnék ki. A vége úgyis ugyanaz lesz, de így legalább anyatejet kap a gyerek.
– Jézusom!
– Utólag meg büszke leszek magamra.
– Nem leszel.
– Miért nem?
– Mert majd akkor is találsz valamit, ami nem jó, meg kitalálod, hogy te miért nem vagy jó.
– Ez nem igaz!
– Dehogynem. Állandóan sajnáltatod magad, hogy így nem bírod, úgy nem bírod, de nem teszel semmit, hogy máshogy legyen.
– Ahhoz ti is kellenétek! Egyedül hogyan?
– Ki kényszerít, hogy állandóan takaríts?
– Nem bírom elviselni a koszt és a kuplerájt, nem érted?
– Hát tényleg nem. Lazíts már egy kicsit.
– Azt akarom éppen! Csak az majd nem fog neked tetszeni. Miért nincs kész ez? Miért nincs kész az? Miért nincs ebéd? Mit szólnál például, ha azt mondanám, hogy eljárok edzeni?
– Járj!
– Persze. Csak ne hétfőn, meg csütörtökön, mert akkor szent foci van, szerdán zenekar, péntekenként táncház, meg amúgy is miért szórom a pénzt.
– Mondjuk, tényleg jobban megérné, ha te tartanád az edzést.
– Látod? De te eljársz zenélni!
– Igen, és azzal is pénzt keresek.
– Az ingyen táncházzal nem. Meg a focival se.
– Te mondod mindig, hogy kövér vagyok, mozogjak.
– Jaj már, most megint miről beszélünk? Most nem az én depressziómról beszélünk?
– De. Járj el mozogni. A kedd este szabad, és a hétvége is. Mit szeretnél még? Napi fél órát?
– Igen. Például mit szólsz, ha most bejelentem, hogy mindjárt elmegyek, mondjuk bevásárolni, és te maradsz itthon fürdetni meg altatni?
– Oké.
– Mi?
– Oké.
Nem akartam elhinni, hogy komolyan gondolja.
– És ha majd megy a hiszti, hogy Anyával akarok aludni?
– Majd abbahagyják. Ha nem vagy itthon, nem hisztiznek annyit.
– Kösz.
– Tudod, hogy értem. Na, mehetsz. Tényleg. Most rögtön.
Próbáltam felfedezni a tekintetében egy kis felsőbbrendű gúnyt, de nem sikerült.
– De akkor ágyban lesznek, mire megjövök? Megfürdetve, megvacsoráztatva, konyha elpakolva?
– Igen.
– És nem tévéztek esti mese helyett.
– Azt nem ígérem meg.
– Mi?!
– Vicceltem!
– Ha-ha. Tényleg elmehetek?
– Most ez ekkora szám? Szerinted nem vagyok képes lefektetni a gyerekeket?
– De. De! Oké.
Marci megunta a szócsatát, és lekecmergett az ölemből.
– Elég volt kicsim?
– I. Fe-e. Pa. – mondta, felmutatva, hogy felmegy játszani Palkóékhoz.
Belenéztem Norbi szemébe, aki már szélesen mosolygott, és láttam, hogy szeret. Akaratlanul visszamosolyogtam. Háromszögre vágott kutyaszemétől akármikor el tudok olvadni. Most is szeret, pedig egy hisztérika vagyok. Én is szeretem, pedig ő meg egy lusta disznó. Legtöbbször. Na jó, csak sokszor. Vagyis épp akkor, amikor én valamit nagyon szeretnék előremozdítani.
Elhatároztam, hogy Norbi jó tulajdonságait is össze fogom írni, hogy a nehéz pillanatokban ne feledkezzem meg róluk. És tényleg megpróbálok tudatosabban élni. Nem kiborulni apróságokon, hanem a nagy egészet nézni, hosszútávra tervezni. És újra naplót fogok írni, hogy észrevegyem a szépséget a mindennapokban. És minden este hálát adok azért, ami aznap történt.
– Nem mész? – riasztott fel Norbi az álmodozásból.
– De. Szerinted elbúcsúzzak tőlük, vagy csak lelépjek?
– Csak lépj le.
– De azt olvastam múltkor, hogy hatalmas trauma a gyereknek, ha nem szólunk neki, hogy elmegyünk, és ő utólag veszi észre.
– A hiszti jobb?
– Neked meg nekem nem. De ő megtanulja kezelni a helyzetet, látja majd, hogy visszajövök, és legközelebb már nem fog hisztizni.
– Megkérdezhetem, hogy minek kérdezted meg, hogy elbúcsúzz-e, ha már úgyis tudtad, hogy el akarsz?
– Mert akkor még nem tudtam. Most már levezettem. Már tudom.
– Fúúúú. Nehéz lehet magadat elviselni…
Úgy döntöttem, nem sértődöm meg. Bementem a fürdőbe, gyorsan megfésülködtem, a szemem alá és az elvakart pattanásaimra pedig kentem egy kis korrektort. Erre muszáj volt alapozót tenni, így viszont befejezetlen lettem, úgyhogy kihúztam a szemem, és egy természetes árnyalatú rúzzsal leheletvékonyan adtam egy kis színt a számnak.
– Nem bevásárolni mész? – kérdezte Norbi, amikor meglátott.
– De. Csak nem mehetek emberek közé ekkora sötét karikákkal.
Norbi felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
Szó nélkül elkezdtem húzni a bokacsizmámat és a szövetkabátomat.
– Miért nem dzsekiben mész? Az melegebb.
– Sáros lett az erdőben. Meg a boltban nincs is hideg – mondtam, és odahajoltam hozzá, hogy megpusziljam. Megfogta a vállam és mélyen a szemembe nézett.
– Most mi van? – kérdeztem.
– Semmi…
Jobbnak láttam nem firtatni. Nem akartam húzni az időt. Felvettem a kistáskám, és az ajtó felé léptem.
– Mégsem búcsúzol el tőlük?
– Inkább nem. Jobb a békesség.
Na, ebben a pillanatban megjelent Misi:
– Hova mész, Anya?
– Ó, sehova, csak bevásárolni, mindjárt jövök vissza.
– Én is! Engem is vigyél!
– Nem, Anya most egyedül megy – szólt közbe Norbi, és megpróbálta lefejteni a lábamról a belecsimpaszkodó gyerekeket. Mert közben Marci is odaért, és elszántságtól megsokszorozódott, fiatal bikaborjúéhoz hasonló testi erejével szándékozott visszatartani. Egyedül Palkó maradt higgadt. Ő csak állt a lépcsőn, szemrehányó tekintettel. Misi már sírt.
– Maradj itt! Anya, ne menj el!
– Gyerekek, nem a világ végére megyek. Engedjetek el légy szíves. Menjetek fürdeni, vacsorázni, aztán Apa mesél, jó?
– Nem! Te mesélj! Ne menj el! – sírt és ordított Misi, miközben Marci csak szívszaggatóan „Anya- anyázott”.
– Ez abnormális – mondtam Norbinak. – Tényleg gyakrabban el kell mennem.
– Na, akkor indulj már!
Valahogy sikerült úgy kipréselnem magam az ajtón, hogy a gyerekek bent maradtak. Hallottam, hogy Norbi gyorsan ráfordítja a kulcsot, és elkiáltja magát:
– Ki kér túró rudit?
Mire harsány üvöltések:
– Ééén
* * *
Ennyit az önzetlen szeretetről – gondoltam, de legalább lelkifurdalás nélkül indulhattam. Bekapcsoltam az autórádiót. Vidám, lelkesítő zene ment épp. Az eső is rázendített. Pont romantikus, csapot-papot otthagyó hangulat. A vacak ablaktörlő elkente az esőcseppeket az üvegen, homályos foltot hagyva. A kisszennai út csupa kátyú, tele vízzel, eléggé csúszott. Lelassítottam, mert alig láttam ki, pedig jólesett volna lendületből, gyorsan vezetni. Megint rájöttem, hogy élvezem a vezetést. Szeretem, hogy ismerem a Szenna-Kaposvár közti szakasz minden kanyarját. Néha ugyanúgy megyek, mint általában, néha egész máshogy. Más íven veszem a kanyart, máshol gyorsítok, vagy átszelem egyenesen a kígyóvonalakat. A legjobban a város előtti kaptatót szeretem, főleg, ha nincs előttem senki, és egy lendülettel feljutok a tetejére. A Kaposvár táblához érve megszólalt a telefonom. Norbi.
– Igen?
– Ugye nem randira mész?
– Hülye vagy?
– Komolyan kérdezem.
– Hogy találtad ki ezt a hülyeséget?
– Olyan szépen felvezetted ezt a bevásárlást, és annyira ragaszkodtál hozzá, hogy most rögtön elmenj. Meg szép cipő, smink…
– Te nem vagy normális. Nézz már rám! Kinek kellenék?
– Bárkinek, mit tudom én. Állandóan megfordulnak utánad az utcán is.
– Ja, hogy jól megnézzék, ki ez az idegroncs a rakás gyerekkel.
– A feneked után, babám. Az után fordulnak meg. A szem alatti karikáidat is csak te képzeled.
Felnevettem. Norbi elhallgatott, majd pár másodpercnyi csend után megszólalt:
– Találkoztál valakivel…?
– Mikor?!
– Miért, ha lenne időd, találkoznál?
– Na, hagyjál már.
Csend.
– Ha mondod, hogy szeretsz.
– Szeretsz! – elmosolyodtam. Akkor húztuk egymást ezzel, amikor még csak együtt jártunk.
– Szeretlek – mondta Norbi halkan, és letette.
Féltékeny…?
Könny gyűlt a szemembe, de lehurrogtam magam – mit érzékenykedek? Biztos, hogy a hormonjaim szórakoznak velem. De azért jó érzés, hogy szeret a férjem. Másrészről ‒ elmélkedtem tovább ‒, elviselhetné, hogy van saját életem is. Illetve remélhetőleg lesz. Már mindketten elfelejtettük, milyen is volt az.
Hirtelen szexisnek érezve magam, vidáman vezettem tovább. Lendületesen leparkoltam az áruház előtt, kipattantam a kocsiból, és nyitott kabátban, sapka nélkül, felszabadultan röpködtem a bejárat felé. Az ajtónál egy csapat fiatal srác dumált, üvegeket szorongatva – biztos bulira alapoztak – és elégedetten vettem észre, hogy majd kiesik a szemük, ahogy utánam fordulnak.
‒ Még nincs veszve minden! ‒ állapítottam meg magamban, miután diszkréten szemügyre vettem a tükörképem a nagy üvegfalban.
Az áruházban rögtön a bejárat mellett van a kedvenc részlegem – a könyvek és a magazinok. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek körül ott is. Időm, mint a tenger, a multik hétvégén is non-stop nyitva tartanak.
Elsőként a lakberendezési magazinokat lapoztam át. Gimis koromban több évfolyamnyit járattunk. Imádtam bekukucskálni mások lakásába, elképzelni, kik, hogyan élnek ott. Imádtam tervezgetni, átrajzolni az alaprajzokat. Amikor nem író vagy színésznő, akkor mindig építész akartam lenni. Az e havi magazin-felhozatal elég silánynak bizonyult. Ultramodern, semmitmondó lakások, kockaépületek. Egy-két házon akadt csak meg a tekintetem, szép, bontott téglás részletek, virágos, buja kertek – de ezek sem értek annyit, hogy pénzt adjak értük. Lehetne csinálni egy jó online magazint, kisgyerekes családoknak.
Miközben az ötletemet ízlelgettem, megint csörgött a telefonom. Megint Norbi. Megfordult a fejemben, hogy nem veszem fel, de hátha baj van otthon.
– Na, hogy vagy? – kérdezte.
– Jól, köszönöm. Szeretném ezt a kis időt egyedül tölteni.
– Egyedül vagy?
– Szerinted kivel vagyok?
– Az új pasiddal?
Most én hallgattam el.
– Na, jó, csak érdeklődtem, tetszik-e a magány.
– Még nem hagytál elmerülni benne!
– Na, jó. Szia…
– Szia. Leteszed?
– Le. Szia.
Persze nem tette le.
Muszáj volt vihognom.
– Mi van? Hiányzom?
– Igen, hiányzol. Hiányzik a hangod, a hajad, a kecses lábad…
Egyre hangosabban vihogtam. Egy padlizsánhajú nő megvetően elfintorodott.
– Ezt most hallgatják a gyerekek?
– Nem hallják. Bent vannak a kádban.
– És te hol vagy? Nehogy megfulladjanak!
– Én itt állok a galérián, és rólad ábrándozom. A kis formás popódról, ahogy ringatod a bevásárlókocsi mögött.
Hangosan röhögtem.
– Te csak a seggemet szereted. Nem is engem!
– Nem igaz. Ha máson lenne a te feneked, nem szeretném annyira.
– Na, elég – vihogtam tovább, mint egy tizenéves. – Leteszem!
Zsebre vágtam a telefont. Megfordult a fejemben, hogy lenémítom, de nem mertem, hátha mégis szükség lesz rám.
– De vidám vagy, Gyömbikém! – szólalt meg egy kedves hang a hátam mögött.
– Éva néni! – örültem meg, de a következő pillanatban éreztem, hogy arcomra kiül a meglepettség. Egyik gimis barátnőm, Réka anyukája állt meg mellettem, de alig ismertem rá. Rég találkoztunk, akkor mindig fiatalosnak és derűsnek láttam, vidáman csillogó szemmel, most viszont egy öregedő, fáradtan és zavartan nevetgélő, alacsony, duci néninek. Tolta a szürke bevásárlókocsit, ázott, őszülő haja az arcába lógott, szemüvege vízcseppes, enyhén párás volt, mindezen túl pedig lilás színű suhogós melegítő volt rajta, amitől az egész nő lepukkantnak látszott. Kedvesen érdeklődött, gratulált a gyerekekhez, beszélgettünk Réka gyerekeiről, de én egész idő alatt csak arra tudtam gondolni, hogy milyen nagyok és kilógóak a fogai, pedig talán már nem is igaziak, és hogy milyen nagyon csúnya szegény, és hogy vajon Réka is ilyen lesz-e, és én is – ha végleg belefáradok az életbe.
Láttam magam tizenöt év múlva, ahogy hiába próbálom eltakarni a hanyatlásom vidámsággal meg sminkkel: ha beszaladok vásárolni, látszani fog rajtam, hogy csak egy ötvenéves, otthon melegítőgatyás, háromgyerekes, kiégett háziasszony vagyok. Megrémültem ettől a képtől, és elhatároztam, hogy azonnal összeszedem magam. Szerencsére Éva néni hamar elbúcsúzott.
Visszafordultam az újságokhoz. A szemem megakadt a „Sikeres Nők” magazinon. Belelapoztam. Sztárok és celebek, akiknek sikerült elérni a céljuk, megvalósítani az álmuk, vagy legalábbis ismertté válni és közben anyának lenni. Beraktam a kosárba, hátha be tudok gyűjteni pár okos gondolatot valamelyiküktől, vagy erőt meríteni abból, ahogy ők csinálják. Arrébb mentem, a következő polcon szépirodalmi könyvek. Itt is keresni akartam valamit, a női sorsokról. Találtam két nagyon szép kivitelű könyvet, párban: Boldizsár Ildikó „Mesék férfiakról nőknek”, és „Mesék nőkről férfiaknak” válogatása. Az utóbbiba belelapoztam. Indiai és más ázsiai országok népmeséi. Kapásból az első mese, amibe beleolvastam, arról szólt, hogy a nők berzenkednek amiatt, hogy miért csak a férfiaknak lehet három-négy felesége, fordítva miért nem? Nem akartam, hogy Norbi azt higgye, erre akarok kilyukadni, úgyhogy visszatettem a polcra. Volt ott még jó pár szép könyv, és én megint elgondolkoztam. Mennyi szép történet létezik! És mennyien vannak, akik meg is tudják írni. Én mikor fogok írni? Világéletemben író akartam lenni. Többek között.
Milyen szép is lenne, otthon dolgozni, csak írni, írni, megállás nélkül, pihenőidőben olvasni, kicsit kertészkedni, várni haza a gyerekeket és Norbit. Reggelente sportolni: futni, úszni, jógázni. Újra jókedvű lennék, a jogdíj meg csak folyna magától… Ha hazaérek, nekiállok írni – gondoltam, és visszatettem a polcra a Sikeres Nők magazint is. Kit érdekel Kosaras Patrícia sikerének titka? Azt sem tudom, ki az, melyik újabb sorozat felkapott mellékszereplője.
Épp indultam, hogy felgöngyölítsem végre a bevásár-lólistát, amikor mellém penderült két, vasalt hajú, egyenruhás hostesslány, hogy húzzak a kezükből egy színes borítékot, két személyre szóló wellness hétvégét nyerhetek különböző Balaton környéki szállodákba – akár kilencven százalékos kedvezménnyel. Miért is ne? Húztam. „Az Ön nyereménye egy háromnapos, kétszemélyes üdülés, félpanziós ellátással, két választható wellness szolgáltatással. Gratulálunk!” A kártya hátulján ennyi állt: 90%
Ó! Micsoda meglepetés! Még sosem nyertem semmit! A lányok gratuláltak, udvariasan elém toltak egy listát, amiből kiválaszthatom, melyik szállodában szeretném igénybe venni a nyereményt. Az időpont egyeztetés ráér, viszont most rögtön meg kell írnunk a szerződést, és be kell fizetnem a tíz százalékot, azaz tizenötezer forintot. Épp mondtam a lányoknak, hogy felhívom a férjem, megkérdezem azért őt is, mikor újra csörgött a telefonom. Norbi volt.
– Szia ‒ hadartam ‒, én is pont hívni akartalak!
– Szia! Tudsz sietni? Elfelejtettem, hogy ma én vagyok a soros a polgárőrségben Zotyával.
– Mi?
– Haza kellene érned kilencre.
– Ez most komoly? De hát mindjárt kilenc! Ne vegyek egy új pakli kártyát is gyorsan, hogy tudjatok zsírozni? – kérdeztem dühösen.
– Nem, kösz, azt Zotya hoz. Akkor siess! Puszi!
Megáll az eszem! Megint én maradok otthon?
– Várjál! – meg akartam kérdezni, hogy mi legyen a wellness hétvégével, de Norbi már le is rakta a telefont.
Akkor én eldöntöm, gondoltam, és igyekeztem nem felhúzni magam, hogy így megrövidült a kimenőm, hisz csak az imént határoztam el, hogy ezentúl vidáman veszem az akadályokat, és nem elégedetlenkedem a sorsommal. Gyorsan vettem ki pénzt a bejáratnál levő automatából, aláírtam a szerződést, és nekiindultam a polcoknak.
Végigszáguldottam a sorokon, bedobáltam a kosárba a listára összeírt holmikat, beálltam a pénztárhoz a legrövidebb sorba, és tűztem haza. Norbi széles mosollyal nyitott ajtót:
– Pontos vagy! Feltöltődtél?
– Ebben az egy órában?! Viszont képzeld… – kezdtem volna, amikor meghallottam a vidám umm-papa-pá-zást. – Még nincsenek ágyban?!
– De! Palkó és Misi már lefeküdtek egyszer, Marcira most húztam volna a pizsamát, csak állandóan elszalad a kis büdös. Mondjuk a fogmosás még elmaradt, bocs. De pisilni voltak. És – emelte fel büszkén mutatóujját – ami kardozás közben mellément, azt ők egyedül fel is törölték!
– A gyerekekkel töröltetted fel a pisit?
– Kezet mostak utána! A pisis pizsijüket odadobtam a szennyes mellé, gondolom, le akarod áztatni mosás előtt.
Nyögtem egyet. A két nagy szatyrot bevittem a konyhába. A konyhaasztalon a vacsora nyomai: maradékok, tej, kenyér, nedves, foltos terítő. A koszos edények a mosogató mellett. A fagerendás mennyezet csak úgy döngött a gyerekek veszett rohangálásától.
Aztán felharsant egy autóduda.
– Jó, hogy még nem alszanak a gyerekek, erre felébredtek volna – heherészett Norbi. – Meg is mondom Zotyának, hogy legközelebb halkabban.
Gyorsan felhúzta a cipőjét.
– Ha visszajövök, elpakolom a konyhát! Nem maradt időm…
– Mese volt legalább?
– Egy MC Piri, alias Piroska. Rappeljétek el Anyának! – kiabált föl. – Na, csók, majd jövök.
És becsukta az ajtót.
Azért se fogok elpakolni helyette – gondoltam, és felmentem, hogy lefektessem a gyerekeket. Magam is meglepődtem, milyen türelmes voltam. Igaz, hogy annyira megörültek nekem, hogy ellenkezés nélkül tették, amit kértem. Megelégedtek egy darab mesével, és Marci pár perc alatt elaludt, ahogy szokta, a karomat maga alá gyűrve. Misit is cirógattam kicsit, ő a pulóverem ujja alá benyúlva simogatta a bőröm – babakorában is nagyon bújós volt –, és Palkót is megölelgettem. Fél tízkor már ki is tudtam jönni a szobájukból!
Úgy döntöttem, kihasználom, hogy nem aludtam el, és meghallgatok egy esti meditációt, hogy feltöltődjek pozitív gondolatokkal, és lecsendesítsem az elmém. Elhatároztam, hogy minden este, már ma is, ezzel fejezem be a napot, akármilyenre is sikerült, és reggel ez lesz az első dolgom. Félóra alatt sikerült is kiválasztani egy szimpatikusnak tűnő, húszperces meditációs videót a neten keringő több ezerből, de sajnos csak az első pár percére emlékszem. Arra ébredtem, hogy Norbi kelteget, hogy húzzak pizsamát.
De legalább jólesett ez a pár órás alvás, és úgyis csak holnap lesz Szilveszter! Úgy látszik, az újévi fogadalmakat nem lehet előbb elkezdeni… Norbi is éber volt, úgyhogy egy szép szerelmes békülés után késő éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Nemcsak a nyereményről, aminek nagyon megörült (ki is tűztük az időpontot a március 15-i hosszú hétvégére), hanem rólam! Hogy találjam ki, mit szeretnék csinálni – nem hátrány, ha pénzt is keresek vele, de a lényeg, hogy élvezzem, amit csinálok. Hogy visszaálljon az önbecsülésem, sikerélményem legyen. Ha szeretnék, tanuljak új dolgokat. Most már nagyobbak a gyerekek, tudok időt szakítani magamra. És biztatott, bátorított. Persze más kérdés, mi lesz, ha majd tényleg el akarok menni, mondjuk egy tanfolyamra, és neki kell vacsorát főzni, altatni… De a mai szolgálatkész nap után nem láttam lehetetlennek, és végre, ez egy igazi, mély beszélgetés volt, amilyenre régóta vágytam.
8. fejezet – Új év, új álmok >>>
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: