Négy év múlva
– Hagyjátok abba! – ordítottam, felfelé irányítva a hangom, hátha jobban meghallják. – Nem bírom tovább. – Ezt már magam elé motyogtam, miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon, bele a mosogatólébe.
Már félórája megfürödtek, de Marci azóta masíroztatta Misit és Palkót körbe-körbe a szobában, meztelenül, hangos „umm-pa-papapa, umm-pa-papapa” skandálással. Időközönként mindhárman vezényszóra hasraestek, és hatalmasakat nevettek, majd feltápászkodtak, és kezdték a menetelést elölről, hogy csak úgy zengett a fafödém fölöttem, ahogy a konyhában próbáltam altatás előtt eltűntetni a vacsora nyomait.
Nem akarok megint bőgni! – gondoltam, és nagyot sóhajtottam.
– Norbi! – kiáltottam ismét, és az alkarommal megtöröltem a szemem, belekenve egy adag mosogatószert. – Miért nem szólsz már rájuk?
– Mindjárt! – kiáltott vissza Norbi a magára csukott dolgozóból.
– Ja, persze – gondoltam és keserűen nyeltem a könnyem.
Marci, a forgószél Misivel ellentétben, angyalian türelmes, tipikus harmadik gyerek volt, aki babakorában – ahogy mondani szokás – nem sok vizet zavart. Gyors, problémamentes szülés a kiírt időpont napján, rendszeres és kielégítő mennyiségű, önálló alvás, önmaga alakította, szabályos időközönkénti szopizás, kedveskedő, szófogadó, csendes viselkedés – egészen másfél éves koráig. Amikor is gondolt egyet, talán rájött, hogy a Bika csillagjegy kötelez, és átvette az irányítást a családban. Valamilyen csodálatos, veleszületett vezetői képességgel nemcsak engem és Norbit, hanem az amúgy szintén öntörvényű bátyjait is parancsnoksága alá vonta – mindannyian önként és dalolva engedelmeskedtünk neki. Ezt a csorgó izzadságig tartó esti masírozást pár hete, Mikuláskor találta ki, a Hull a pelyhes fehér hóra. Először nagyon vicces volt, de minden este, ráadásul az umm-pa-pázással kiütve a karácsonyi dalokat, egyre nehezebben viseltem. Képtelen voltam leállítani őket – főleg, hogy Norbi is láthatóan jól mulatott rajtuk.
A dübörgés végre alábbhagyott. Norbi lekiabált:
– Feljössz mesélni?
– Mesélj most te – kiáltottam vissza. A hangom sajnos rikácsolósra sikerült, pedig csak határozott akartam lenni, hogy ne hallja, hogy sírtam.
Nem volt erőm mesélni. Amióta elfogytak a karácsonyi maradékok, egész nap főztem, etettem, meggyúrtam a mézeskrémes tésztáját a holnaputáni szilveszterre, rendet raktam, takarítottam – a karácsonyfa úgy hullajtotta a levelét, hogy tele lett vele a gyapjúszőnyeg (mióta le akartam azt is cserélni!) – de semminek nincs látszata, másnap, mint minden nap, kezdhettem elölről. Még a mosogatógép is bekrepált! Annyira imádtam a gyerekeket, hittem, hogy az anyaság, a család az élet értelme, minden boldogság forrása, olyan csodás volt a karácsony is, összegyűlni anyuéknál, Márti mamiéknál, mégis, sokszor – mint például most – ki tudtam volna tekerni a nyakukat. Miért nem fekszenek már le? Esetleg most az egyszer nélkülem.
– Szabadságra akarok menni! – kiáltottam, mintha valakit is érdekelne, mit ordibálok.
Vagy világgá. Egyedül. De legalább kettesben Norbival – évek óta nem voltunk sehol ketten. Én alig jutottam ki a házból. Mondjuk jobb is, legalább nem költöm a pénzt, ha már nem is keresem – a GYES húszezer forintja mit se számít. Pedig naphosszat gürizek, ugrálok a gyerekeknek. Ki fizeti ezt meg?
Most már igazán sajnáltam magam: a házimunka kiszipolyoz, a gyerekek kiszívják a vérem, az agyam, az erőm, az életem – színeztem magamban szánalmas sorsom – lassan semmi nem marad belőlem. Olyannyira belehergeltem magam a mártír szerepbe, hogy képzeletben már a ravatalon feküdtem, körülöttem zsebkendőt szorongató, zokogó családom, akik mind túl későn jöttek rá, hogy nem kellett volna kizsákmányolásukkal a sírba juttatniuk. A jelenet annyira fájdalmas volt, hogy már ömlött a könnyem.
Megtöröltem a kezem. Megint kifújta a decemberi jeges szél, és berepedezett bőrömet csípte a mosogatószer. Mindig elfelejtek gumikesztyűt húzni. Megnyomkodtam a halántékom. A melegfront miatt a fejem is fájt, meg havazást is mondtak. Abbahagytam a mosogatást, és lerogytam egy székre.
Mikor kezdtem fáradni? Mikor pattant szét az anyaság rózsaszín szappanbuborékja? Talán már akkor, amikor Misi, újszülött korától hetekig-hónapokig csak húsz perceket aludt napközben, és a köztes időben rúgkapálva sírt? Nem használt se a félóránként való szoptatás, se a ringatás. Sokszor az étkezőasztal közepén a hordozóban ordított négy hónappal fiatalabb unokatestvérével, Zentével versenyben (aki Emi szerint akkor még nem döntötte el, hogy szeret-e élni). Misinek csak az volt jó, ha mentünk. Akárhova. Akár csak a szoba egyik sarkából a másikba meg vissza, a lényeg, hogy ne álljunk egy helyben. Ilyenkor aztán göcögve kacagott, extra hosszú, pödörített szempillákkal keretezett csábos, sötét mandulaszemét csíkra húzta, hogy meg kellett zabálni a gyönyörű pofiját, húsos kis combját, amit az állandó szopizástól akkorára növesztett, mint a sumósok.
Csak akkor hagyta abba az életvitelszerű bömbölést és a cipeltetést, amikor félévesen végre képes volt a helyváltoztatásra, ugyanis rájött, hogy palacsintaként gurulva bárhova elér. Azóta pörög: nyolc hónaposan mászott – kis buldózerként mindenen átgázolt, hurkája rálógott a csuklójára. Tizenegy hónaposan már szaladt – ekkor tűnt el róla a babaháj, hirtelen gyerekforma lett. Sötétkék kis garbójában, művészien homlokába hulló lágy tincseivel és ravaszkásan csillogó bonbonszemével olyan volt, mint egy jóképű francia filmsztár. Másfél éves se volt, amikor kismotorral lejött velem Palkóért az óvodáig, a Balatonon pedig lenézte a bikinifelsőt a fiatal nőkről, akik nem tudtak betelni vele. Kétévesen előre szaltóval érkezett a padkáról a babzsákfotelbe; háromévesen pedig ráült a kétkerekű bicajra, és ment – csakúgy, mint a korcsolyával. Én meg csak rohantam utána, minden pillanatban arra számítva, mikor veti bele magát valami újabb életveszélyes helyzetbe. Volt, hogy lebukfencezett a partoldalon, Emiék téglalépcsőjén, másszor kismotorral veretett le a mélygarázshoz, hogy a támfal fogta meg két centire a betonéltől, de ugyanoda seggen csúszott le majd’ három métert a szinte függőleges földfalon, csak hogy gyorsabban érjen le. Én állandóan ugrásra készen próbáltam utolérni és megóvni testi épségét, bár a hasamban, majd az ölemben Marcival, (aki a „most vagy soha, ha már hármat akartunk” elhatározás ajándéka) ez nem volt mindig egyszerű mutatvány.
A házban nagyjából minden elkészült, az udvar szépen alakult, de folyamatos munkával járt mindkettő. Nem sokszor ültem még le pihenni a „meditálótérnek” elnevezett olvasósarokban. Pontosabban egyetlen egyszer sem.
Három gyerek mellett nem volt időm unatkozni, de mindezt eddig nem fáradtságként éltem meg. És nem éreztem magam bezárva sem. Sőt! Amikor Palkó, majd Anna, később Misi és Zente is ovis lett, Emivel mindketten aktívan belevetettük magunkat a közösségi életbe. Társadalmi munkában varrtuk az öltözőszekrényekre való függönyöket, ballagási tarisznyákat, dekoráltunk, süteményeket sütöttünk, szerveztünk – mikor mire volt szükség. Babáznom sem kellett egyedül, Marci féléves korában Emiékhez megérkezett a bűbájos, szöszke Ilona, és onnantól kezdve még többet voltunk együtt, osztoztunk a munkán, az örömökben és a lelki terheken.
A barátaink is megszaporodtak – együtt festettünk tojást húsvétkor, együtt mézeskalácsoztunk és készítettük az adventi koszorúkat karácsony előtt, egymást érték a szülinapi zsúrok és nyaranta a kerti partik, ahol a gyerekek bandáztak, mi felnőttek dumáltunk, borozgattunk – ahogy az építkezéskor elképzeltem. Szóval tulajdonképpen nagyon vígan éltünk, minden álmom teljesült. De akkor miért érzem, hogy minden energiám és életerőm elhagyott? Miért érzem sokszor, hogy megőrülök itthon? Kiégtem volna? Vagy csak a tél miatt érzem most ezt az elviselhetetlen bezártságot?
Befejeztem a mosogatást. Elpakoltam az elöl maradt ennivalót, leráztam a terítőt, és kisöpörtem. A gyerekek még mindig nem csendesedtek el. Felmentem az emeletre. Norbi pont a mese végére ért, mindenkit megpuszilt, jó éjt kívánt, és távozott a szobából. Én még jó félórát küzdöttem, mire mindenki felvette a pizsamáját, megmosta a fogát, új pizsamát vett, mert a másik vizes lett, és elértem, hogy lefeküdjenek. A véget nem érő esti műsor, mióta Marci is átköltözött a nagyokhoz, még intenzívebb lett. A „még egy mesét”, „szomjas vagyok” „engem is cirógass”, és még amit csak ki bírtak találni, teljesen leszívott. Mire kibotorkáltam a szobájukból, már kétszer elaludtam. Norbi szintén, a tévé előtt.
– Észrevetted, hogy megszűnt a magánéletünk? – álltam meg fölötte, és kikapcsoltam a tévét.
– Mi van?
– Nincs házaséletünk! Észrevetted?
– Az előbb még magánéletet mondtál, nem?
– Mégsem aludtál?
– Most mi bajod?
– Csak az, hogy magamra maradtam a fáradtsággal és a gyereknevelés gondjaival.
– Ezt milyen hülye cikkben olvastad?
Úgy döntöttem, nem engedek a provokációnak, hanem folytatom a saját gondolatmenetemet.
– Könnyű neked! Amikor úgy gondolod, elég volt, akkor kiszállsz, arrébb mész, becsukod az ajtót. Éjjel semmire nem ébredsz fel, reggel elmész dolgozni, délután teszel-veszel, csinálod a saját dolgod, vagy ha olyanod van – de csak akkor – játszol a gyerekekkel, amit persze élveznek, és nem nyavalyognak, este pihensz, tévézel vagy beülsz a géphez.
– Neked ezeket ki tiltja meg?
– Ki ad lehetőséget? Te csak kiosztod a jóéjtpuszikat, bezsebeled az öleléseket. De a konfliktusokból valahogy mindig kimaradsz. Neked csak a jó jut. A munkahelyeden előléptettek, fizetésemelést is kaptál, meg céges kocsit, zenekart alakítottatok, most már polgárőrködni is jársz, ahol kéthetente kettesben zsugázol valamelyik haveroddal a szőlőhegyen altatási időben.
– De hát…
– Ne szólj közbe! – éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. – Annak, amit én csinálok, semmi látszata. Se a háztartásnak, se a gyereknevelésnek. Semmi értelme… Hat éve, hogy csak itthon vagyok, a gyerekekkel. Azt hittem, az anyaság a legcsodálatosabb elfoglaltság, de már nem elégít ki. Unom, fáraszt, bosszant…
– Akkor mit akarsz csinálni? – kérdezte Norbi, olyan hangsúllyal, hogy legszívesebben fejbe vágtam volna. Aztán csak legyintettem, bementem a fürdőbe, és magamra csuktam az ajtót, hogy még jobban elmerüljek az önsajnálatban. Nem igaz, hogy nem tudja, mi bajom!
Belenéztem a tükörbe. Elszörnyedtem. Öreg, szürke, fásult arc bámult rám vörös szemmel, lógó, kócos hajjal. Ez tényleg én vagyok?
Mióta nem nevettem igazán? Napok, vagy hetek óta? Ez borzasztó! Régen rendszeresen vihogtunk Emivel, kacarásztunk a barátokkal, és betegre röhögtük magunkat Norbival. Lehet, hogy már mosolyogni sem tudok? Elhúztam a számat, de a kényszervigyor még ijesztőbb volt, mint a búbánatos pofa. Legszívesebben behúztam volna neki egyet. Ehelyett inkább gyorsan elfordultam, és próbáltam úgy levetkőzni, hogy véletlenül se pillantsam meg magam, de ez a megalázó vetkőzés annyira elkeserített, hogy a maradék tartásom is elhagyott.
A zuhany alatt aztán kijöttek a könnyeim. Itt bátran bőghettem, nem hallhatták meg. Szeretek a zuhany alatt bőgni. Olyan, mintha annyi könnyem folyna ki, ami tetőtől talpig beborít, lemos, és ettől határtalanul meg tudok könnyebbülni. Elfolyatom az összes nyomasztó gondolatot, ami ilyenkor kiárad a fejemből. Hadd menjenek a lefolyóba. Ettől kitisztul a fejem, és lehiggadok. Sokkal optimistábban látom a világot. Most is így lett. Bár nem világosodtam meg, mi legyen a megoldás, a szívem könnyebb lett, neheztelés nélkül tudtam a gyerekeket betakarni, és Norbihoz bújni a paplan alatt egy kis szeretetért – még ha többek között őt is okoltam sanyarú sorsomért. Norbi hálás volt, hogy nem zaklatom a vergődésemmel, és nem is cseszegetem, amiért egy órán keresztül hagyta rohangálni a gyerekeket. Jó volt hozzábújni, és nem gondolni semmire, csak elmerülni egymásban. Holnap együtt leszünk, kirándulunk egyet a kiserdőben. Napsütést mondanak. Majd összeszedem magam. Könnyű, vagy legalábbis könnyebb lélekkel aludtam el.
* * *
Reggel mégis morcosan ébredtem. Amióta nem járt a pék, mert befuccsolt a házhozszállítással, Norbi hétvégén is hajnalok hajnalán kelt, hogy lemenjen a Hangyaboltba, pedig félretették nekünk a kuglófot és a kifliket. Most is úgy csoszogott, és olyan hangosan húzta le a vécét, hogy felébredtem, és alig tudtam visszaaludni.
Éjjel Marci megint be-, illetve kipisilt a pelenkából. Nem volt hajlandó hálózsákot húzni, de persze kitakarózott álmában, és annyit pisilt, hogy a legnagyobb méretű pelenka sem volt elég. Erre persze felébredt – az éjszaka közepén peluscsere, pizsamacsere, ágyneműcsere –, de félálomban nem volt erőm semmit levinni a szennyesbe. Csak bevágtam mindent a szoba mellett a sarokba – persze, hogy reggel, mikor a hajnali visszaalvás után kábán botorkáltam a sötét folyosón, rögtön ráléptem a nedves, hideg kupacra, zokniban.
– A rohadt életbe! – dörrentem, hangosabban, mint kellett volna, mert a gyerekek azonnal mocorogni kezdtek, pedig akartam volna legalább tíz perc nyugalmat, mielőtt elkezdődik a nagyüzem. Miért nem tudnak egyszer kilencig aludni?
Lerángattam magamról a pisis zoknit, és dühömben az egész kupacot felemeltem, majd fölhöz vágtam. Háromszor is. Ez hatott. Annyira röhejes voltam így mezítláb, pizsamában, a pisis cuccot csapkodva a galérián, hogy egész jókedvem lett. Azért, a biztonság kedvéért, hogy minden feszültség levezetődjön, egy jóleső mozdulattal lehajítottam az egész kupacot a nappaliba, a padkára – mint ahogy minden este praktikusan így landolt a gyerekek szennyese is. Elégedetten utánanéztem – jól megkapta! – és máris nem volt kedvem nevetni. A kupacban rejtőzött ugyanis a feszesre telítődött eldobható pelenka, amit, mint most kiderült, neve ellenére nem szabad eldobni. A pelenka szétdurrant, és az eredeti térfogatának többszörösére duzzadt ultramagok megannyi gusztustalan, sárgás aszpikgolyóvá változva szanaszét gurultak, orrfacsaró bűzt árasztva és undorító látványt nyújtva.
– Ezt nem hiszem el!
A méregtől megint üvölteni tudtam volna. Vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam. Lementem, fogtam egy guriga papírtörlőt, és azzal próbáltam összeszedni a ragacsos pisizseléket. Jutott belőlük mindenhova. Közben a gyerekek is felébredtek, és elindultak lefelé.
– Állj! Maradjatok ott! – kiáltottam rájuk, de persze rám se hederítettek.
– Mik ezek? – kérdezte Palkó, és már meg is fogott egy golyót.
– Ne fogd meg! Ne lépjetek rá! Ne fogjátok meg! – visítottam, mert láttam, hogy a másik kettő is nyújtja a kezét.
Misi kapcsolt, és egy hirtelen tigrisugrással a fotelon termett, aminek a sokat tűrt karfája most megadta magát és az ívben összefont rattanszálak finom reccsenéssel kettétörtek. A fő problémáról egy pillanatra megfeledkezvén a fotelhoz pattantam, hogy megregulázzam Misit, ám így szabaddá vált az út Marcika előtt.
– Khakhaó! – kurjantotta Marci azon kevés szavak egyikét, amit furcsa torokhangon bár, de érthetően tudott kiejteni, és azonmód mezítláb áttrappolt a zseléken.
– Húj, mi ezs? – selypegte, és hogy megnézze a talpát, rögtön leült, bele a már összekotort kupacba.
– Ilyen a pelenka belseje? De jó! – emelte fel Palkó a cafatosra szakadt pelenkát, amiből így a maradék beltartalom is kifordult, és szétesett.
– Tedd le! – kiáltottam rá. – Most ezt is takaríthatom össze! Kerüld ki, légy szíves, és hozd ide a szemétlapátot!
Palkó engedelmesen beszaladt a spájzba. Én gyorsan felemeltem Marcit, levettem róla a zselés pizsamanadrágot, és a másik, szintén feszessé duzzadt pelenkát. Mikor fog végre száraz pelussal ébredni?
– Palkó, hozod már végre a lapátot?
– Nem találom – kiabált vissza Palkó.
– Hogyhogy? Ott van a kuka mögött, a helyén.
– Ja… én a kuka mellett néztem. Megvan! – kiabálta őszinte örömmel legnagyobb gyermekem.
– Hihetetlen… Meg vagyok áldva veletek – sóhajtottam, de csak úgy, hogy ne hallja. – Köszönöm, kicsim, ügyes vagy – dicsértem meg inkább, amikor odaért, és megpusziltam, mert olyan büszkén tartotta magasra a lapátot, mintha az olimpiai lángot hozta volna.
– Na, most senki ne mozduljon addig, amíg itt össze nem takarítok. Utána kaptok reggelit. Apa hol van? – jutott eszembe hirtelen, de a gyerekek csak a vállukat vonogatták.
– Norbi! – kiáltottam, többször is, de nem jött válasz. Benéztem a vendégszobába, hátha lejött és ott visszaaludt, aztán lekiáltottam a pincébe, hátha fáért ment, vagy bütyköl valamit, kikiáltottam az utcára, hátha már most kiment metszeni – annyira jó, hogy enyhül az idő! – de sehol nem volt. Megcsörgettem a telefonját: a konyhapulton hagyta. A friss kiflik az asztalon, ezek szerint a boltból megjött már.
Borzasztóan bosszantott, hogy szó nélkül eltűnt, és itt hagyott megint, a káosz közepén. Ahogy vakartam össze a pisidarabokat, egyre jobban fortyogott bennem a harag. A felmosót már akkora erővel csavartam ki, hogy elfehéredtek az ujjaim.
A gyerekek közben elkezdték a nyavalygást: kérek kakaót, vajas-mézes kiflit, miért nincs müzli, jaj kiborítottam, lecsöppent, ne így vágd el, kapcsolj mesét!
– Leülhetek én is megreggelizni?! – fortyantam fel. – Hol lehet az apátok?
Felhívtam Lacit, nincs-e náluk, aztán Gáborékat – de ők sem látták Norbit. A cipője, kabátja a helyén, a pénztárcája a kabátzsebében… Biztos nem ment a városba. De akkor hova tűnhetett?
– Norbi! – kiáltottam még egyet, hátha… Persze semmi válasz. Eldöntöttem, tojok rá. A gyerekeknek bekapcsoltam a Pom-Pom-ot, aztán elkezdtem leszedni a reggelizőasztalt. Gyorsan elmosogattam azt a pár bögrét, kiráztam a terítőt az udvaron – tényleg milyen szép idő lesz ma! –, enni adtam a cicáknak és felsöpörtem. A gyerekek megunták a tévét, Palkó kitalálta, hogy bábelőadást rendez. Segítettem a kanapéból paravánt varázsolni, lehoztam a bábokat, felvarrtam a múltkori, hevesre sikerült darabban leszakadt farkasfarkat és oroszlánsörényt.
Lejárt a mosógép is. Teregetés közben arra gondoltam, hogy csak egy gyors ebédet dobok össze – „golyólevest” (ami hagymaleves, csak ha ezt kimondom, nem eszik meg), és spagettit. Korán megebédelünk, addigra remélhetőleg Norbi is előkerül, és ebéd után elmegyünk kirándulni valahova. Marci már úgysem alszik ebéd után – ebben sajnos mindhárman ránk ütöttek: állítólag se Norbi, se én nem aludtunk napközben egyéves korunk után. A fiúknak is csak másfél éves korukig sikerült. Ez általában nagy érvágás, mert így még csendes pihenő sincs, viszont, ha el akarunk menni valahova, nem kell arra várni, hogy felébredjen a gyerek.
– Kimehetünk? – jött be Palkó a mosókonyhába.
– Máris meguntátok a bábozást? Nem akartok inkább bent játszani? – kérdeztem vissza, mert nem akartam most öltöztetéssel tölteni az időt. Neki akartam állni az ebédnek.
– Nem. A Misi focizni akar a Marcival, én meg felfedezőset játszok.
Palkó karácsonyra nagyítós bogárgyűjtő készletet kapott, és képes volt hóban-fagyban is félórákig görnyedni egy-egy vakondtúrás vagy tücsöklyuk fölött, hátha kidugja az orrát valaki, akire lecsaphat. Hiába mondtuk neki, hogy téli álmot alszanak, Palkó jobban bízott az empirikus módszerekben. Gyűjtött már egy csomó pókot, döglött legyet, amik érdekes módon télen is mindig le-lepottyantak egy-egy ablaknyitáskor.
– Délután úgyis kirándulunk egy nagyot – próbálkoztam még egyszer, bár a szemrehányó hang már meg is szólalt a fejemben, hogy csak a lustaság beszél belőlem.
– De a friss levegőből sosem elég, te szoktad mondani! – szólalt meg Palkó, élő lelkiismeretem. ‒ És elolvadt a hó, tudok mit nézni a nagyítóval.
– Hát jó – egyeztem bele –, de akkor előbb egyetek egy kis tízórait, ne ebéd előtt könyörögjetek majd.
– Én nem kérek! – kiabálta Misi, aki már ügyesen felhúzta a csizmáját, és épp cipzárazta a kabátját. Ahhoz képest, hogy ősszel múlt négy, iszonyú önálló.
– Palkó?
– Én se. Anya, nem tudod, hol a cipőm?
– Éhesek lesztek.
Elővettem a helyéről Palkó bakancsát, és ráadtam előrenyújtott lábára.
– Marci? Legalább egy kis almát?
– Üü – rázta meg a fejét Marci, aki, ha csak tehette, beszéd helyett metakommunikált. Néha már kezdtem aggódni, hiszen nemsokára kétéves lesz, de még szavakat is alig mondott, nemhogy mondatokat. Azokat is úgy, mint egy kis Maugli. Alig lehetett érteni.
Mire Marcira rákerült a kabát, sapka, sál, és többszöri próbálkozásra az ötujjas kesztyű, addigra Misi már futástól kipirult arccal kopogtatott a hátsó ajtón. Gyorsan Palkóra is ráadtam a kabátját – nem találta meg a fogason, mert egy másik alatt volt – és kiengedtem a két gyereket. Hátramentem a konyhába, hogy beengedjem Misit.
– Mit szeretnél, kicsim?
– Kérek szépen vizet.
– Máris! – adtam neki egy pohárral, és gondoltam, most már talán neki tudok állni az ebédnek. A levessel akartam kezdeni, mert – ahogy nemrég megtudtam – az eredeti francia hagymaleves úgy a legfinomabb, ha a hagyma jó sokáig párolódik a vajon és az olivaolajon, mielőtt felöntjük vízzel. Egy gond volt csak. A szemem egyáltalán nem bírja a hagymát, a levesbe viszont majdnem fél kiló kell. Képtelen vagyok megpucolni ennyit. Norbi szokta megcsinálni helyettem, de most ugye nem volt sehol. Kiléptem a teraszra.
– Apa nincs ott valahol?
– Niiincs! – kiáltották a gyerekek.
Bosszúsan becsuktam az ajtót, de a következő pillanatban már ki is nyitottam, mert Marci visítását hallottam.
– Mi történt?
Marci a földön fekve ordított.
– Állandóan el akarja venni a labdát – magyarázta Misi – és bőg, ha nem adom.
– De hát a fociban egymásnak kell passzolni. Miért nem adod neki?
– Mert nem rúgja vissza! Csak felveszi, és elszalad vele.
– Még pici! Neki ez a játék. Nem érti még a focit.
– De csak gólozunk. Azt nem kell érteni. Kihozod az ő labdáját is?
– Persze.
Bementem, kihoztam, odanyújtottam Marcinak.
– Nem! – kiáltotta mérgesen, és kiütötte a kezemből. – Be! – mutatott az ajtóra, és már csörtetett is befelé.
Sóhajtottam.
– Bejössz? Akkor vegyük le a csizmádat.
De Marci ellenkezett, és a gyümölcsöstálra mutatott.
– A a!
– Almát kérsz?
– I – mondta, és biccentett, ami így együtt a határozott igent jelentette.
Felvágtam gerezdekre egy szép piros almát, és egy tálkában odaadtam neki.
– Nem – mondta, és mutogatta, hogy hámozzam meg.
– Hú… – kezdett fogyni a türelmem. – Már nagyfiú vagy, van fogad, megehetnéd héjastul.
De, hogy hamarabb szabaduljak, inkább már hámoztam is.
– Így megfelel?
– I. Khe – nyújtotta a kezét, hogy vegyem le a kesztyűjét.
– Bejössz?
Megrázta a fejét, és kivonult az almával.
– Apa még mindig nincs? – kiáltottam ki Palkónak, de ő annyira elmerült a munkában – kutatómunka helyett a télen letört fűzfagallyakat hordta egy kupacba – hogy meg se hallott.
– Nincs, anya! – kiáltotta Misi. – Elmenjek érte?
Megzabálom, hogy mindig segíteni akar.
– Hova mennél, drágám? Ha tudnám, hol van…
Ránéztem az órára. Hogy elment megint az idő. Azt hittem, eddigre már fő a leves.
Nekiálltam a hagymáknak. Már az első fej után nem láttam semmit, nem csak a könnyektől, hanem a maró fájdalomtól. Összeszorított szemmel tapogatózva próbáltam megnyitni a csapot, hátha segít, ha lemosom, de hadonászás közben véletlenül levertem a mosogató szélén felejtett evőeszköztartót, ami hatalmas csörömpöléssel ért földet.
– Mi volt ez? – dördült Norbi hangja, valahonnan fentről, s hallottam, ahogy becsukja maga mögött a dolgozószoba ajtaját, és elindul lefelé. A hirtelen felismeréstől azt hittem, agyérgörcsöt kapok.
– Azt ne mondd, hogy egész eddig a dolgozószobában voltál!
– De – mondta Norbi. – Zenét hallgattam.
– Fülhallgatóval?! – ezt már visítottam.
– Baj? – kérdezett vissza Norbi, és éreztem, (látni még mindig nem láttam semmit), hogy fogalma sincs, mi bajom. – Van még reggeli?
– Nincs! És igen, baj! Tíz óra elmúlt, és még le se dugtad a képed. Itt ordibálunk utánad egész reggel, senki nem tudta, hogy hol vagy. Én majd megszakadok, szétdurrant a pelenka, meg kiborultak a kanalak, nem tudom megpucolni a hagymát, te meg zenét hallgatsz!
– Menstruálsz? – kérdezte Norbi, mire úgy éreztem, mindjárt beledöföm a nagykést.
– Cseszd meg! – mondtam, és félig vakon kirobogtam a konyhából, de még bevágtam az ajtót, hogy csak úgy rezgett benne az üveg. A fürdőben bőgtem egy sort, aztán megmostam az arcom.
Milyen gáz, hogy mostanában ennyiszer kiborulok. Néztem a megnyúlt fancsali képem, vörösre mart, vizenyős szemem. Tényleg mikor lettem ilyen ronda? Rázzam már meg magam! Hiszen csak egy gyors ebédet kellene megfőznöm! Próbáltam felidézni valami vidám pillanatot, amikor igazán jól éreztem magam – hiszen alapvetően én vidám ember vagyok! –, és már éreztem, hogy mindjárt be is ugrik valami, amikor Norbi kiáltott, és a gondolat szertefoszlott, mielőtt felismerhető lett volna.
– Elég lesz ennyi hagyma?
Elernyedtem. Felvágta helyettem! Ahogy kinyitottam a fürdőajtót, megéreztem a sülő hús illatát is.
Tényleg velem van a baj. Mi a bajom, amikor semmi baj?
– Köszi – szipogtam, amennyire tudtam, közömbösen, nehogy Norbi elbízza magát.
– Megnyugodtál? – kérdezte és át akart ölelni. Elhúzódtam.
– Észrevetted, hogy egyre többet veszekszünk? Semmiségeken. Illetve semmiségeknek tűnő dolgokon. Én felkapom a vizet, ordítok, te meg meg se hallgatsz.
– Most komolyan, megint ezzel jössz? Te veszekszel! Százszor mondod el ugyanazt!
– Mert egyszer se figyelsz oda! Ha egyszer rendesen meghallgatnál, nem kéne annyiszor elmondanom.
– Te mondod, hogy semmiségeken veszekszünk, mégis teljesen belelovalod magad, és mindenkit lehúzol. Lépjél már túl ezen!
– Mégis hogyan? Ha nem mondhatom el valakinek, mi a bajom, én sem fogok rájönni! Te vagy a férjem, neked kell elmondanom!
– Akkor mondd! Csak ne ordíts – mondta, látványosan keresztbe fonta a karját, és várakozón nekitámaszkodott a pultnak.
– Nem ordítok. Na. Szóval, reggel rögtön beleléptem a gyerek összehugyozott cuccába. Mert senki nem viszi le helyettem. Mérgemben ledobtam mindent, erre az a kurva pelenka eldurrant. – Próbáltam nem reagálni a Norbi arcán megjelenő vigyorra, amiről tudtam, hogy nem a történteknek szól, hanem a trágár beszédemnek, amit elveimmel ellentétben, de idegrendszerem romlásával párhuzamosan, sajnos egyre gyakrabban használtam. – Persze, hogy nekem kellett összeszedni az egész kib… – elharaptam a végét –, az egész undormányt.
Norbi együttérzően bólogatott, de láttam, hogy nem sokáig tudja visszatartani a röhögést. Engem is csiklandozott valami, és éreztem, hogy a mérgem bosszantó sebességgel párolog el belőlem, de nem akartam megadni ezt az örömöt. Újra felemeltem a hangom, hogy vissza tudjam hozni a felfokozott idegállapotom.
– Az egész életem arról szól, hogy muszáj megtennem dolgokat, amiket nem akarok, mert nincs senki, aki helyettem megcsinálja. A legelső ilyen maga a szülés volt, csak annak volt valami értelme.
– Igen. Még szebb lett a feneked – vigyorgott Norbi, és fenyegetően közelített.
– De mi értelme például az állandó takarításnak? Minek takarítok?
Hátrálni kezdtem, de Norbi hirtelen elkapott és magához húzott. Azért se hagytam abba:
– Úgyis minden mocskos lesz megint. Látod? Bejönnek cipővel! – mutattam az ölelésből kiszabadított kezemmel a bejárat felé, ahol a három gyerek éppen betrappolt. – És csak pakolok, megállás nélkül. A fogasra tegyétek a kabátot! – kiáltottam ki a kölköknek, gyakorlatban illusztrálandó az érveimet. – Tessék, ott van megint egy legódarab. Ha még egyet találok, kidobom! Halljátok? – kiabáltam tovább.
‒ A kukába? – kérdezte Palkó, őszinte csodálkozással.
‒ Igazad van, inkább leviszem a gyerekotthonba. Ott majd megbecsülik. ‒ Mintha a saját nagyanyámat hallanám, gondoltam, és nagyot sóhajtottam. Már nem éreztem haragot. Bementem a szobába hogy felszedjem a legót, de Misi megelőzött, és bűnbánónak szánt tekintettel nyújtotta felém a színes műanyagdarabot.
‒ Majd én felviszem a helyére – ajánlkozott Palkó, és már fel is szaladt a lépcsőn. A legót lent felejtette. Misi átölelt. Családom férfiúinak különleges érzéke van hozzá, hogy hízelgéssel, meg néma ölelésekkel anélkül békítsenek ki, hogy megoldanánk, vagy legalább megbeszélnénk a problémát. Norbi sem hagyja sosem, hogy igazán kiélvezzem a dühömet. Nem enged jólesően elmerülni benne. Most is elpárolgott a haragom, mint a gőz a félrecsúszott fedő alól. Megadó sóhajtással engedtem fel vízzel az üvegesre dinsztelt hagymát.
Amíg főtt az ebéd, nekiálltam takarítani. Az alacsonyan járó téli napsugarak beragyogták a nappalit. Marcika segített port törölni. A felkavart porszemek olyan vidáman csillogtak, mint az udvaron, a fűszálakon a felengedett zúzmara cseppjei. A nagyok Norbival közösen terítettek, és szóláncot játszottak. Palkó jókat kacagott Misin, aki persze nem értette a játékot, és összevissza mondott mindent. Amikor pedig látta, hogy ez vicces, belelkesedett, és direkt baromságokat mondott: pisi, kaki, fütyi, puki – amiken az összes fiú, Norbival együtt, pukkadoztak a röhögéstől.
Újra arra gondoltam, hogy megérdemeltem volna a sorstól egy lányt is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: