5. fejezet – Új jövevények

A november csípős hideggel, de fényesen, tiszta levegővel érkezett. Egyik nap derűsen, boldog várakozással rendezgettem a babaszobát, Palkó nagyfiúsan segített. Testvéri szeretete jeléül minden játékát behordta a kiságyba, majd miután elmagyaráztam neki, hogy Misi még egy darabig nem fog tudni ezekkel játszani, akkor kidobálta őket, és inkább a ruháit adományozta oda. Én próbáltam türelemmel viselni nagylelkűségét.

Előkerestem és kimostam a textilpelusokat, a kiságyba való ágyneműket, és a babaruhákat. Nem kellett semmit venni, Misi mindent megörökölt Palkótól. Egy-két otthagyhatatlan darabot vásároltam csak szegény második gyereknek. Meghatódva nézegettem a miniatűr bodykat, apró rugdalózókat. Hihetetlen, hogy Palkó is nemrég ekkora volt. Leszedtem és kimostam a falvédőt és a függönyt, megpucoltam az ablakokat. Kedvtelve jártam körbe a házban, és csodáltam, ahogy a lemenő őszi nap aranybarna sugara beragyogja a szobákat. Palkó jókedvűen sertepertélt körülöttem, hisztinek nyoma sem volt.

– Szép a házunk, ugye, Anya? – nézett rám a kis gondolatolvasó. – Szerintem Misinek is tetszeni fog. Mikor szülöd meg?

– Nem tudom, kicsim. Várod már?

– Igen! – kiáltotta őszintén, de mielőtt ismét elérzékenyültem volna, hozzátette:

– Unatkozom veled.

Köszi kisfiam, én is szeretlek.

* * *

Este, miután Palkó elaludt, holtfáradtan, de a megérdemelt pihenés jóleső békéjével leültünk Norbival, hogy megnézzünk egy jó filmet. Norbi mentateát főzött, és mint a hűvös idő megérkezése óta minden este, megrakta a kályhát, ami még másnap délelőtt is kellemesen melegen tartotta az egész házat. Én a padkára kucorodtam, nekitámasztottam a hátam a forrósodó falnak – jólesett a derekamnak. Norbi elnyúlt a kanapén és elindította a filmet. Pár perc múlva már horkolt, én pedig elmerültem a romantikus vígjáték idilljében. Egyszer csak furcsa kaparászásra lettem figyelmes. Mintha…

– Áááááá! – akkorát sikoltottam, hogy Norbi egyből vigyázzállásba ugrott.

– Szülsz?

– Egér! Egér! – sipítottam, és mutogattam a lépcső felé, amerre láttam az egeret eliszkolni. Norbi odalépett, de az egér már eltűnt valamelyik ajtó alatt. Egyszeriben elátkoztam az ötletet, miszerint nem kellenek küszöbök, hadd fusson a parketta megszakítás nélkül egyik szobából a másikba. Nálunk ráadásul semmi értelme nem volt a küszöbnélküliségnek, mert a nappaliból nyíló vendégszoba, fürdő, és vécé is más-más burkolatot kapott. Hogy most melyik helyiségbe ment be az egér…? Norbi óvatosan benyitott a vécébe.

– Itt nem látom.

– A fürdőben?

– Nincs.

– Biztos? Nézd meg a szennyestartó mögött. Vagy benne? Jaj, befér a lukakon!

Norbi kiborította a szennyest. Én az ajtótokba kapaszkodva figyeltem, menekülésre készen. De szerencsére a ruhák között sem volt.

– Akkor csak a szobába mehetett – mondta Norbi, és belopakodott a játszószobaként funkcionáló vendégszobába. Én szorosan a háta mögött.

– Pszt! – intett, hogy maradjak csöndben, pedig levegőt se vettem. Némán füleltünk.

– Érzed ezt a szagot? – kérdezte Norbi.

– Nem érzek semmit. – Amilyen érzékeny volt az orrom a terhesség elején, most pont annyira nem. Állandóan el volt dugulva, éjjel sokszor arra ébredtem, hogy horkolok. Borzasztó.

– Ez egérszag. Mindjárt idehányok.

Norbi semmilyen szagot nem bír, rögtön felfordul a gyomra. Máris öklendezni kezdett, és kifordult a szobából. Én beljebb merészkedtem. Hallgatóztam kicsit, de nem hallottam semmit. Odaléptem a polchoz, és óvatosan elmozdítottam egy-két könyvet, kirakós dobozt. Belekukkantottam a felső polcon levő kis kancsóba, és ahogy leemeltem, mögötte apró fekete kis rizsszemszerű bogyókat vettem észre.

– Egérszar! Norbi, egérszar van a polcon!

Vezényszóra, a másik kancsó mögül, fürge kis kopogással átszaladt az egér a polcon, majd eltűnt mögötte. Bármennyire koncentráltam, hogy ne sikítsak majd, ha meglátom, csak kicsúszott belőlem a sikoly. Rémülten próbáltam felfedezni, hova tűnhetett az egér, amikor Norbi ordítását hallottam meg a vécéből:

– Itt van!

– Hogy került oda ilyen gyorsan? Most szaladt el előttem.

– Nem tudom, most vágtatott át a cipősdobozokon.

Többek között cipőkkel volt tele a vécépolc.

­– Nem juthatott oda ennyi idő alatt. Szerencse, hogy még nem csomagoltuk ki az új adag vécépapírt. Áááá! Megint itt van! – hallottam, ahogy az egér az ablakpárkányon fut. Félrehúztam a függönyt, hogy megpillantsam, mire tompa puffanás, egy nyekkenés – a lábam elé esett egy másik, az előzőnél jóval kisebb egér. Azt hittem infarktust kapok.

– Itt van a rohadék! – mondta Norbi még mindig a vécében.

Hány egerünk van?

– Van itthon egércsapdánk?

– Egyszer mintha vettünk volna valami csapósat. Meg az apuféle diós-cserepes módszer…

Mielőtt nekiálltunk volna az egérfogókat keresni, első óvintézkedésként előszedtem a szivacshengert, amit télen az ablakpárkányra szoktunk tenni a hideg ellen, és eltorlaszoltam vele az ajtó alatti rést. Miközben feltúrtam a szerszámok és minden egyéb limlom tárolására is szolgáló fatárolót az egérfogó után, azon imádkoztam, nehogy találkozzak még egy példánnyal, mert elájulok.

Egérfogót nem találtam, de kisméretű agyag virágcserepet igen, úgyhogy egyelőre maradt a diós csapda. Ez úgy működik, hogy az ember a lefelé fordított virágcserép pereme alá ügyesen odatesz egy kisebb fajta diót vagy fél diót, középre a cserép alá pedig valami ínycsiklandó falatot, például sajtot. Amint a mohó egér bebújik a cserép alá, a dió kigurul a perem alól, és az egér csapdába esik. Három csapdát is felállítottunk. Egyet a vécébe, egyet a szobába, egyet pedig a lépcső elé – meghalok, ha felmennek a gyerekszobákba! Alaposan kezet mostam, biztos, ami biztos, és felmentem aludni. Norbi még tévézett egy kicsit, megnézte a film utolsó öt percét.

* * *

Másnap korán ébredtem, pedig szombat volt, Norbinak sem kellett felkelnie, de álmomban is egyfolytában kaparászást hallottam. Lemerészkedtem. A lépcső aljára érve láttam, hogy a virágcserép lecsapódott. Óvatosan kinyitottam a szobaajtót – ott is! A vécétől nagyon féltem, hátha a klausztrofóbiás egér egyből nekem ront a szűk helyiségből. Dobbantottam párat az ajtó előtt mielőtt lassan kinyitottam. Háháá! Ez a csapda is lecsapódott. Fogtam az egyik cipősdobozt, letéptem az egyik oldalát, és halálmegvető bátorsággal a cserépcsapda alá csúsztattam. Óvatosan, nehogy kiessen a tőrbe csalt egér, cserepestől felemeltem, egyik kezemmel a cserepet, másikkal alul a kartont odaszorítva, hogy kivigyem az udvarra. Kéz nélkül felügyeskedtem a gumicsizmám, majd könyökkel kinyitottam az ajtót (becsukni már nem sikerült, csak lábbal behúztam magam mögött, amennyire tudtam). A kiskapu kilincsét többszöri rugdosással sikerült lenyomnom. A szemközti réten szándékoztam szabadon ereszteni a foglyot. Óvatosan letettem és felfordítottam a cserepet, de semmi sem mozdult. Belestem a cserépbe – csak a dió gurult ki belőle, érintetlenül. Meglógott a dög! Vagy bele sem ment? Visszarohantam a szobába – már amennyire hordóhasam engedett, és megnéztem a másik két cserepet is. Semmi. A kis rohadékok hatástalanították a csapdákat! De hol vannak most? Párat dobbantottam, megráztam a könyvespolcot, meglebegtettem a függönyt – semmi mozgás. Lehet, hogy elmentek? Gyanús. Na, mindegy, bementem a konyhába, hogy megterítsek a reggelihez. Hallottam, hogy fönt az emeleten mozgolódás támadt – a fafödémen át sajnos minden lehallatszik, ha valaki lép egyet, olyan, mintha döngölővel ütné a plafont – és nemsokára meg is jelent Norbi, karján Palkóval.

– Kérek szépen kakaót! – mondta kisfiam, és olyan édesen mosolygott, ahogy csak félig felébredve lehet. Megpuszilgattam finom, ágymeleg arcát, nyakát, Norbi meg közben az enyémet.

– Jó reggelt! Már csinálom is.

Teletöltöttem Palkó csőrös bögréjét a tegnap már felforralt friss házitejjel, amit a sarki kocsmáros (egyben szőlősgazda, ingatlanbefektető és tehenész) hord ki házhoz hetente kétszer.

– Képzeld Norbi, minden cserép üres volt, és sehol nem láttam egeret.

– Na! Akkor biztos betojtak és elpucoltak.

Dudaszó harsant a kisutcából.

­– Megjött a pékantó! – kurjantotta Palkó.

Norbi betette Palkót az etetőszékbe, és alvós boxerjában, mezítláb húzni kezdte a kabátját és a cipőjét, hogy kimenjen a hajnalban sült kifliért és kalácsért, amit szombatonként házhoz hoz a kis furgon. A falusi élet luxusai!

– Áááááááááá! – ordított Norbi a következő pillanatban egy hatalmasat, és hallottam, hogy nekiesik az előszobaszekrénynek. Csak azért nem ugrottam oda megnézni, mi történt, mert éppen elájulni készültem. Ugyanis, ahogy kinyitottam a mikrót, a pillanat töredéke alatt egyszerre két egér szaladt át a kezemen, végigszáguldottak a konyhapulton, onnan egy kamikáze ugrással levetették magukat a földre, és egy pillanat alatt eltűntek a spájzajtó alatt.

Csak ekkor tudtam sikítani, de legalább jó hosszan. A végére Norbi, és Ricsi, a jól megtermett péklegény is beért. Ricsi egy kenyérvágó késsel és egy hosszú bagettel felfegyverkezve, mindenre elszánt arccal nézett körbe.

– Mi történt?

– Egér! – köpte ki Norbi az undorító szót, és cipőjét ütésre tartva gyilkos tekintettel nézett körbe. – Benne volt a cipőmben!

Hirtelen hasra vágta magát, és odacsapott egyet a sütő aljához.

– Add ide a kést! – kiáltott Ricsire, aki készségesen, de már szélesen vigyorogva átadta a halálos fegyvert. Norbi párszor bedöfött a sütő alá, de mikor harmadjára sem sikerült egy rágcsálót sem kardélre hánynia, feltápászkodott. Elmosogatta a kést, és visszaadta Ricsinek.

– Pedig itt is van egy – sóhajtott. – Akkor hat kiflit és egy fonott kalácsot, légy szíves. Menj csak előre, hozom a pénztárcám.

– Macskátok nincs?- kérdezte Ricsi.

– Nincs, de nem is rossz ötlet – mondta Norbi, és kezembe nyomta a kosarat. – Mindjárt visszajövök.

– Maradj csak, behozom a kifliket – mondta nekem Ricsi, és mikor visszajött, adott még két cukros brióst grátiszba, a nagy ijedtségre.

* * *

Amíg Palkó a frissen lefertőtlenített etetőszékében falatozott, nekiálltam lepakolni a konyhapultot, hogy azt is lemossam és lefertőtlenítsem.

– Hol van az egérke? – kérdezte Palkó.

– Azt hiszem most a spájzban.

– Megeszi az ennivalót?

­ Hú, basszus!

– Meg! 

Elöl vannak az almák, a bontott kekszek és a táblacsokim! Biztos, ami biztos, megint dobbantottam párat, mielőtt beléptem a spájzba.

– Ne ijedj meg, ha kiszalad az egérke – mondtam Palkónak. ‒ Elég, ha én esek össze.

– Nem ijedek meg – biztosított Palkó. – Az a barátja?

– Az? Hol? – ugrottam vissza a konyhába.

– Az, ott az ágy alatt – mutatott be Palkó a nappaliba. – Keresi a barátját.

Visszaléptem a partvisért, és amilyen halkan csak tudtam, beosontam a szobába.

– Összesöpröd? – nevetett Palkó.

– Nem, agyoncsapom – mondtam, mire Palkó visítani kezdett:

– Ne csapd agyon!

– Vicceltem, nem csapom agyon – suttogtam – csak kisöpröm az udvarra. Ne ordíts, mert elszalad.

Térdelőtámaszba ereszkedtem, hogy belássak az ágy alá. A rémülettől megakadt bennem a levegő, úgy, hogy még sikítani se tudtam. Az ágy alatt, harminc centire tőlem ott állt a kisegér, és farkasszemet nézett velem. Mozdulni se mertem, és fogalmam sem volt, hogy oldjam meg ezt a patthelyzetet.

Ekkor nyílt a bejárati ajtó, a kisegér sarkon fordult, és mint a villám, eliramodott a vendégszoba felé, és eltűnt az ajtó alatt.

Feltápászkodtam. Norbi állt az ajtóban, vizes fejjel, diadalmas képpel, még mindig csak egy szál boxerben és kabátban, hóna alatt két vernyogó, tekergőző macskával.

– Bocs, kicsit sokáig tartott, mire sikerült őket megfognom.

– Honnan szerezted ezeket?

– Szilágyiéktól. Az udvaron kellett őket hajkurásznom. Bebújtak a bokor alá, és az istenekért nem akartak előjönni. Be kellett másznom értük.

­– És most mit akarsz velük csinálni?

– Eleresztem őket.

Azzal a lábát hátranyújtva benyomta az ajtót, és ledobta a macskákat.

– Szimat!

Rám tört a röhögés. A két macska, mint akik korcsolyázni tanulnak, eszeveszett kepesztésbe kezdtek a járólapon. 180 fokos fordulattal rögtön nekirontottak a csukott ajtónak, majd, amikor leesett nekik, hogy ez a menekülési útvonal el van zárva, újabbat kerestek. Berohantak a konyhába.

– Nyisd ki gyorsan a spájzajtót! – ordította Norbi.

– Dehogy nyitom. Mindent le fognak verni!

De Norbi odaszaladt, és kitárta az ajtót. A macskák megijedtek, elrohantak az ellenkező irányba. Norbi a nyomukban. Kinyitotta a vécéajtót és a vendégszobát is.

Palkó tapsikolni kezdett örömében.

– Állj meg! – kiáltottam Norbira, és próbáltam nem röhögni, nehogy megsértődjön. – Ha te is rohangálsz, nem fognak tudni vadászni.

–  Jó. Próbáljuk meg szobánként.

A macskák épp a vendégszoba hátsó sarkában rettegtek, úgyhogy rájuk csuktuk az ajtót. Az ajtó elé odatettem a szivacshengert, nehogy az egerek, ha egyáltalán bent vannak, meg tudjanak lógni.

– Hagyjuk őket egy ideig, addig reggelizzünk meg.

Így is tettünk. Közben próbáltam nem gondolni a spájzban és a sütő alatt rejtőzködő egerekre.

Reggeli után Palkó építeni szeretett volna, úgyhogy leültünk a nappaliban játszani – a helyzetre való tekintettel most nem a szőnyegre, hanem szigorúan a kanapéra. El akartam húzni a függönyt, hogy jobban lássunk, de még időben észrevettem, ahogy egy újabb barna egér boszorkányos ügyességgel fölfelé rohan rajta, átmászik a karnisra, azon végigszalad, és átpottyan a könyvespolcra – ahol már várta egy barátja. Édes kettesben végigkocogtak a könyvek előtt, és egy alkalmas helyen bebújtak mögéjük.

– Norbi, hozd át légyszi a macskákat, itt vannak az egerek! – mondtam idegesen, és visszaültem a kanapéra, próbáltam felhúzni a lábamat is, ami a hatalmas hasamtól már nemigen ment.

Norbi most könnyen meg tudta fogni a macskákat, ugyanis a két lusta dög már teljes nyugalomban ott aludt összegömbölyödve az ágy közepén. Persze most felijedtek, és amint talajt értek, megint menekülőre fogták. Először is felugrottak a polcra, mire én ordítozni kezdtem, hogy mindent le fognak verni. Norbi és Palkó is elkezdte kergetni őket, mire az egyik berohant a konyhába, a másik meg átugrott a függönyre, és ott lógott pár másodpercig, mint egy kifeszített plüsscica a kirakatban, aztán leugrott, és mint akit felhúztak, elkezdett körbe-körbe rohangálni a szobában. A kanapén, a kemencepárkányon, a padkán, a kisasztal tetején. Palkó ettől valamiért megijedt, sírni kezdett, és belém csimpaszkodott.

Norbi a konyhában a másik macskát próbálta elkapni. Sikerült is beszorítania az egyik sarokba, miután a macska végigviharzott a konyhapulton, leverte az egyik fonott kaspómat, a papírtörlőt, és felborított pár műanyag poharat. Már nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Kitártuk az ajtókat, de még így is beletelt vagy tíz percbe, míg mindkét macskát sikerült kikergetni a házból.

– Na, akkor most bemegyek a városba és veszek valami szuperbiztos csapdát – mondta Norbi, miután szusszant egy percet.

– Oké. De siess. Nem bírok sokáig egyedül maradni az egerekkel.

* * *

Az egész nap egérmizériában telt. Amerre mentem, mindenhol felbukkantak, de legalábbis hallani lehetett, ahogy apró lábaik szaporán kopognak a polcokon, a járólapon, a fürdőben, a nappaliban. Lehettek vagy öten-hatan legalább.

Norbi csak két klasszikus, azonnal ölő csapós csapdát vett – azokat fel is állítottuk rögtön, egyet a spájzban, egyet a vécépolcon – és több doboz „ragacs-csapdát”, amiről én addig nem is hallottam. Norbi javaslatára azokat csak este tettük ki, nehogy mi is beleragadjunk.

Főzni nem volt gusztusom, inkább pizzát rendeltünk, és délután elmentünk egy nagyot kirándulni a szőlőhegybe, csakhogy ne kelljen egy légtérben tartózkodni az egérkompániával. Szerencsére Palkó minden második bokornál és minden harmadik fűcsomónál megállt, mert talált valami érdekeset, úgyhogy nem volt megerőltető a tempó és a táv nekem sem. Hazaérve kicsit még átmentünk Anikóékhoz, és csak vacsorázni merészkedtünk haza. Izgalmas nap volt, Palkó eléggé kifáradt, úgyhogy nagyon hamar elaludt – most nem kellett félóráig mesélni neki.

Norbi közben felfedezte, hogy a vécé mögött, a pincéből feljövő cső mellett félökölnyi lyuk maradt, kedvenc kőműveseink úgy látszik elsumákolták a gipszkartonozást – valószínűleg azon keresztül másztak fel az egerek. Telenyomta purhabbal a lyukat. Jó ronda lett, de legalább ott nem mászkál fel többet semmilyen állat. Miután Palkót lefektettük, beterítettük a lakást a ragacsos csapdával. Minden útvonalra, amerre csak jártak a kis mocskok, a polcokra, a konyhapultra, és az ablakpárkányokra is tettünk egy-két kartondarabot, amiről nem sajnáltuk a ragacsot, és még diót, sajtot is tettünk rájuk, biztos, ami biztos. Előre örültünk – ezt nem ússzák meg! Most végük!

Hajnalban fura hangra ébredtem. Mintha valami – vagy több valami – halkan, furcsán visítana. Felébresztettem Norbit, hogy menjen le, nézze meg mi az. Norbi félálomban lebotorkált a lépcsőn, felkapcsolta a villanyt, aztán dübörögve felrohant, feltépte a vécéajtót, és már okádott is. Miután kihányt mindent, amit egy reggeli éhgyomorból ki lehet adni, megrázta magát. Megpróbált beszélni, de az öklendezéstől alig tudott megszólalni.

– A ragacs…blöhgrhrhghm elkapta… glöhrr az egere…grhoaa ket.

Nedves szemmel rám nézett.

– Ne menj le, ha jót akarsz magadnak.

– De hát valakinek ki kell őket vinni. Te minden ilyesmitől rosszul vagy, még a babakakától is. Húzok egy gumikesztyűt, aztán majd én elviszem őket.

– De ezek – jött utánam Norbi, de már késő volt, mert megláttam a kartonokat, és rajtuk a vergődő egereket – még élnek.

Ledermedtem a látványtól. Könnybe lábadt a szemem. A kis barna egérkék haláltusájukat vívták a papírokon – visítottak, próbáltak szabadulni. Volt, amelyiknek az orra ragadt oda, azt húzta teljes erejéből, egész megnyúlt a feje. Mások az oldalukon feküdtek, levegőben kalimpáló lábbal. Micsoda borzalmas kínzás!

– Adj egy pár munkáskesztyűt! – mondta Norbi – Kiviszem őket.

– Hova? És mit akarsz velük csinálni?

– Hát muszáj őket agyoncsapni, hogy ne szenvedjenek tovább. Erről a szarról nem lehet őket leszedni élve. Aztán egyben elásom az egészet papírostul az erdőben. Aki kitalálta, azt ragasztanám rá!

– Jaj istenem… – sírtam el magam, de beláttam, hogy nincs más megoldás. Ruhazsepit a szánk elé kötve, gumikesztyűben szedtük össze a papír kínpadokat, jobb ötlet híján egy nagy kartondobozba. Én megállíthatatlanul szipogtam. Próbáltam minél emberségesebben elrendezni őket. Kölyök egerek, nagy kövérek, halálfélelemtől csüggedtek, utolsó leheletig küzdők… Mint egy haláltáborban. Meg se számoltuk hány kisegér lelte halálát miattunk, de legalább tizenöt. Miért is nem maradtak a mezőn?

Norbi jó fél óra múlva ért csak vissza. Nem kérdeztem semmit. Elég volt sápadt arcára néznem, és tudtam, hogy nem fog reggelizni.

* * *

Egész délelőtt takarítottunk, fertőtlenítettünk.  Emi átjött segíteni, aznap is Szennában voltak – mert most már minden nap, még vasárnaponként is építkeztek, hogy még a tél előtt tető alá kerüljön a házuk. A gyerekeket anyuék kimenekítették a fertőből, és hazavitték. Mi is szigorúan gumikesztyűben súroltunk, sőt Emi felvett egy olyan gumis száj elé valót is, amit az orvosok szoktak. Kipakoltuk az egész spájzot. Néhány helyen lefolyt a ragacs a kartonról a polcra, levakarhatatlanul, úgy, hogy még az is ráragadt, amivel le akartuk törölni. Lerámoltuk a vendégszoba és a nappali polcait is, ahol még a könyvek tetején is találtunk egérpiszkot – de úgy tűnt, egér nem maradt. Csak azért nem sírtam folyamatosan, mert megbeszéltük Emivel, hogy inkább röhögünk. Addig jó, amíg meg tudjuk őrizni a humorérzékünket. Épp pár napja Nóra átküldött egy cikket, ami azt taglalta, hogy az anya lelkiállapotától függ az egész család hangulata, nem lehet csak úgy, felelőtlenül kiakadni mindenen. Próbáltam ehhez tartani magam.

Dél körül, amikor leültünk, hogy együnk pár falatot, udvarias nyávogásra lettünk figyelmesek. 

– Na, mi van? Visszakéredzkednek a macskák?

Norbi felállt, hogy kinyissa a teraszajtót, megnézni, ki az, amikor könnyed puhasággal egy ismeretlen, szép dundi, szürke cirmos cica szökkent az ablakpárkányra. Bebámult az ablakon, egyenesen a szemembe nézett, még egyet nyávogott, mintha köszönne, aztán leült, és mosakodni kezdett. Mancsával dörgölte a pofikáját és körbenyalta a száját.

– Jó kövér – állapította meg Emi, ahogy közelebb ment az ablakhoz, hogy jobban szemügyre vegye a macskát. – Lehet, hogy a klán másik felét ő pusztította el, és most jött a jutalomért.

– Kié lehet? – töprengtem, miközben előkotortam egy üres margarinosdobozt, hogy töltsek bele egy kis langyos tejet.

– Meg akarod tartani? – kérdezte Emi. – Nem félsz a terhességi toxo-izétől?

– Majd nem simogatom – vontam vállat. – Úgyis már csak pár napig leszek terhes.

Megsimogattam a hasamat. Aztán, kicsit erőteljesebben, a derekamat, ami eléggé hasogatott. Két nap múlvára voltam kiírva, de eddig még semmi jele nem volt a szülésnek. Nemhogy jósló fájás nem volt, még csak be sem keményedtem. Csak a derekam akart leszakadni, ami ennyi munka után nem csoda.

Kitettem a tejet a cicának az ajtó elé. Az rögtön lehuppant, hálás tekintettel rám nézett ‒ rokonlélek, villant át az agyamon ‒ és azonnal lefetyelni kezdett. Jó kövér, állapítottam meg én is, ahogy jobban szemügyre vettem.

– Nem lehet, hogy vemhes?

– Á! – legyintett Norbi. ‒ Nézd, milyen picike, szerintem még kölyök. Csak nagyon jól tartották. Igaz, cica? – lehajolt, és megvakargatta a macsek füle tövét, mire az azonnal dorombolni kezdett. 

­ – Ráadásul fiú – egyenesedett fel. – Csak a kandúrok tudnak dorombolni. Úgy tudom.

A cicának mindegy volt, mit gondolunk. Amint jóllakott, egy újabb gyors mosdás után összegömbölyödött, és elaludt a párkányon.

Mi is rendbe szedtük magunkat, és indultunk anyuék-hoz, hogy megköszöntsük Annát, aki két napja volt egyéves. A kis totyogó igazi nőként, piruló mosollyal vette át a kis csokrot, amit Palkó – nemsokára kettő! – lovagiasan a kezébe nyomott. Mi meg olvadoztunk, mint nem sokkal később a tejszínhab a tortán.

Az ünneplést rövidre fogtuk, mert fárasztó napunk volt. Estére esőt, sőt havasesőt mondtak, és még előtte, világosban haza akartunk érni.

­– Jól vagy? – kérdezte anyu, mielőtt indultunk. Olyan… utolsó napos vagy.

– Jól vagyok, anyu. Nem fogok ma szülni, az biztos. Hulla fáradt vagyok, leszakad a derekam. Holnapra kialszom. Már csak a tetőteret kell kitakarítani, utána pár nap pihenő, aztán jöhet a Misi.

– Csak aggódom. Mégiscsak holnapra vagy kiírva.

– Holnaputánra.

– Meg itt a hidegfront.

– Nyugi! Puszi, és köszi!

– Azért holnap kimegyek hozzátok. Viszek ebédet, és segítek takarítani. Palkó ne maradjon itt éjszakára?

­ – Nem, köszi. Úgyis hamar elalszik. És még meg akarom neki mutatni a cicát, ha még ott lesz.

– Azt be kell ám oltatni, akármi baja lehet.

– Jó, jó, jó… ‒ fojtottam bele anyuba a szót, és becsuktam a kocsiajtót. – Integess a maminak, Palkó! – szóltam hátra. Ezzel sikerült elterelni anyukám figyelmét rólam, és végre elindulhattunk.

– Na, ma aztán akkor sem megyek szülni, ha cigánygyerekek potyognak az égből! – mondtam Norbinak, és hátradőltem. Valami pedig potyogott. Apró, szúrós cseppekben szemerkélni kezdett a havaseső, és köd ereszkedett az útra.

Remek. November elején megjött a tél! Becsuktam a szemem, hogy ne is lássam a szörnyű időt, és tényleg reméltem, hogy nem aznap szülünk.

Szinte sötét volt, mire hazaértünk. A szűk pincelépcsőn alig fértem el a szatyrokkal, ahogy feljöttünk a mélygarázsból.

De jó meleg van! Lehuppantam a padkára, és nekitámasztottam a derekam a kályhának. Palkó még kikunyerált egy kisvakondot. Bekapcsoltam neki. Valamiért mindig hatalmasakat nevetett azon a részen, amikor jönnek a munkagépek, kivágják az összes fát, a vakond és barátai a megcsonkított tuskókon hüppögnek, mert elpusztult az otthonuk, és most be kell menniük a csupa beton és műanyag városba. Megkérdeztem tőle, tudja-e miért sírnak a kisállatok – nem tudta. Elmagyaráztam. Rámondta, hogy nem igaz, és utána is viccesnek találta.

Palkó a meséhez azonnal tejet követelt, amiről hirtelen eszembe jutott új cicánk. Ott volt. Amint kiléptem, hogy adjak neki vacsorát, nyávogni kezdett. De most nem szerényen, mint délután, hanem sürgetően, sőt, kétségbeesetten. Gyorsan a tálkájába tettem a friss, hal ízesítésű macskaeledelt, amit anyuéktól hoztunk el, de a macska nem mozdult a küszöbről, csak még hangosabban nyervogott, és esdeklő tekintettel nézett a szemembe. A teste furán hullámzott egyet, mire elhallgatott, és a szeme elhomályosult. Egy kis tócsa jelent meg a lába alatt. Abban a pillanatban rájöttem, mi történik. Szülni fog! 

– Gyorsan egy dobozt! Hozz gyorsan egy dobozt! Szül a macska! – kiáltottam hátra Norbinak, aki pont indult a pincébe fáért.

– Honnan veszed? – kezdte, de nem hagytam magam lerázni. Elkapott a harci láz:

– Gyorsan, szedd le a spájzpolc tetejéről a mikró dobozát, és hozd ide a régi zöld törölközőt. Meg egy kis tejet.

Norbi, mint ifjú szülésznő az első bevetésen, kapkodva hordta a kezem ügyébe a holmikat.

A cicát óvatosan beemeltem a kibélelt dobozba. Láthatóan megkönnyebbült. Oldalára feküdt, még egyet hullámzott, egyet nyögött, és bluggy, máris kicsúszott belőle egy lilás kis bugyor. Hihetetlen!

Újra rám nézett. Tekintetéből most mérhetetlen büszkeséget, és hálát olvastam ki. Teljesen elérzékenyültem. Aranyos kismamacica… Megvárta, amíg hazaérünk. Mi lett volna vele ebben a jeges időben, ha nem fogadjuk be? Óvatosan megsimogattam a hátát, mire dorombolni kezdett, és elkezdte lenyalogatni a bugyorról a fóliaszerű csomagolást: a magzatburkot. A bugyor ekkor halk nyekegésbe kezdett, de mamája nem kímélte, addig súrolta, szárította érdes nyelvével, amíg a kis pihés bundája nem meredezett minden irányba. Cirmi (ahogy sebtiben elneveztük) ekkor pihenőt engedélyezett magának, és hálásan elfogadta a langyos, májkrémmel dúsított tejecskét.

Norbi is meghatódott. Miközben csodáltuk a kis családot, az én derekamat simogatta, ráérezve, hol esik a legjobban. Palkót is odahívtuk, aki nagyon okosan és érdeklődve figyelte a további eseményeket. Két újabb kiscica születését végignézte, akik húsz percenkét jöttek a világra. Az újabb, harminc illetve negyven perc múlva érkező kölyköket már nem vártam meg. Elvittem Palkót lefeküdni, Norbira bízva a további asszisztenciát.

* * *

Rendes fürdetésre nem maradt erőm, a csapnál volt csak egy kis cicamosdás – az alkalomhoz illően. Fogmosás, pizsamahúzás, és irány az ágy. Kényelmesen bevackoltam magam Palkó mellé, már amennyire a kényelem szóba jöhet egy mindenórás kismama esetében. Palkó esti mesének megint a „Micimackó és az óra” című Disney sztorit kérte. Belefogtam, szuszogva, mint egy asztmás koca, mert így estére légszomjam lett. A mese elég hosszú volt, de Palkó nem aludt el a végére, mint máskor – helyette felfedezte, milyen mókás a függöny mögé bújni és kukucskálni.

– Vége a játéknak! Bújj most már a takaró alá – javasoltam Palkónak, hátha sikerül lefekvésre bírni. Lekapcsoltam a villanyt is. Sajnos Palkó egy óvatlan pillanatban még egyszer kilesett az ablakon, és meglátta, ahogy a holdfénytől fehéren jeges cseppek zuhognak alá.

– Esik a hó! Esik a hó! – kiabálta izgatottan, és ugrálni kezdett az ágyon, mint Zsebibaba.

– Nem baj, majd holnap megnézzük, most aludj.

– Még egyet! Még egy mesét! – kezdte a kunyerálást, és látványosan engedelmesen visszafeküdt.

Oké, második mese – Palkó még mindig tágra nyílt szemmel figyelt, és folyamatosan kommentált, kérdezett. A derekam egyre jobban fájt, alig találtam olyan pózt, amit el tudtam viselni. Az oldalamra feküdtem. Na, akkor egy harmadik – még csak nem is ásítozott. Meddig meséljek még? Negyedik mese – elaludtam. A kilincs nyikordulására riadtam fel.

– Mi… Ki az?

Anyu jött be suttogva:

– Nem hagyott nyugodni egy rossz érzés, eljöttem inkább ma. Holnap kitakarítunk. Gyere, menj lefeküdni. Kilenc óra van.

Palkó szerencsére már édesen szuszogott mellettem, úgyhogy óvatosan feltápászkodtam, kibotorogtam a szobából, és a folyosón… összeestem. Földhöz vágott egy olyan fájás, hogy azt hittem belehalok.

– Mi van? Mi történt? – Rémült meg anyu, és odaugrott hozzám, hogy fölsegítsen.

– Áááááá… nem tudom. Talán szülök – nyöszörögtem a földön fetrengve. Aztán a következő pillanatban, mintha elvágták volna, megszűnt a fájdalom. Felpattantam.

– Vagy mégse… Semmi bajom. Viszont nagyon kell vécére mennem.

Lesiettem a lépcsőn. Miközben a dolgom végeztem, Anyu felhívta a szülésznőt. Mindig helyettem akar intézkedni! A csukott vécéajtón keresztül hallottam a hangját – nem anyuét, hanem a szülésznőét –, ahogy kiabál a telefonból:

– Azonnal szálljon le! Azonnal szálljon le! Oda fog pottyanni a gyerek! Már kétujjnyira nyitva volt múlt héten! Azonnal jöjjenek be a kórházba!

Ki akartam kiabálni, hogy nem, tényleg, csak az jön, amit vártam. Ám ekkor – Úristen! – még nagyobb fájdalom, mintha baltával vágnák a hátam. Tényleg szülni fogok?

– Norbi hozd a táskám! Hol vagy? Állj ki a garázsból! Szülök! – kiabáltam, és kitártam a vécéajtót.

Anyu sóbálvánnyá meredve állt előttem, fülén a telefon. Felgyorsultak az események.

Norbi, mint a francia vígjátékokban, alsógatyában, papucsban rohangálni kezdett egyik fióktól a másikig.

– Hol a kocsikulcs? Hol a kocsikulcs?

Újabb fájás, mintha baseball ütővel csaptak volna derékon, visszarogytam az ülőkére.

– Nem tudom, meghalok! Meghalok!

– Jaj, kislányom, ne hívjak mentőt? Ne hívjak mentőt?

A papagáj kolónia tanulhatott volna tőlünk. Hirtelen kitisztult a fejem, s a fájdalom, mintha nem is lett volna, egy pillanat alatt megszűnt.

– Nem, anyukám. Semmi baj, elmúlt. Nem kell.

Kihasználtam a fájásszünetet, gyorsan leszálltam a vécéről, és belebújtam a nadrágomba.

– Jaj, kicsim, hol a táskád?

– Még nem pakoltuk össze… – anyukámnak kimeredtek a szemei. – Nyugi, nem kell semmi. Kispárna, meg papucs. A többit majd valaki behozza.

– Jól van. Igazad van, inkább menjetek.

Megint eltorzult az arcom, éreztem, hogy pár másodperc és újra becsap a ménkű.

– Úristen, menjetek már! – kiabálta anyu és idegességében kacsalábon adta rám a bebújós félcipőm.

Norbi már a nagykapunál brümmögtette a motort, mikor végre az ajtóhoz léptem, mert anyu mégis összedobált egy táskára való holmit – hálóinget, váltás bugyikat, törölközőt, ám ekkor Palkó jelent meg a lépcső tetején, sírva:

– Anya, hova mész?

Mami lelkes hangot imitált:

– A kisöcsiért a kórházba!

– De hát ott van a hasában. Hova viszi?

A többit nem hallottam, futottam az autóhoz. Azaz futottam volna, de derült égből villámcsapás, beütött az újabb fájás. Megint földre rogytam. Anyukám, aki az ajtóból figyelt, sipítozott, mint az olasz filmekben. Norbi kiszállt, ölbe kapott, odavitt a kocsihoz. A fájás elmúlt, de rám tört a röhögőgörcs. Norbi is röhögött, majdnem leejtett. A kispárnám bent maradt! Az kell! – visítottam. Norbi visszaszaladt érte.

Szakadt a havaseső, alig láttunk ki a szélvédőn. Még muszáj volt integetnem Palkónak, aki mami ölében pityergett a nagy ablak mögött. Próbáltam nyugodtnak látszani, de már ülni is alig tudtam. Tíz kilométerre van a kórház. Ha minden jól megy, az nettó tíz perc. Csak kibírok ennyit.

Az újabb fájás miatt abba kellett hagynom a számolgatást.

– Indulás!

Belemarkoltam Norbi combjába, aki ettől bepánikolt, mert leesett neki, hogy a vészhelyzet vészesebb, mint hitte. Kilenc óra nyolc perc volt, mikor beletaposott a gázba.

Mint a síugrók az olimpián, teljes lendülettel leszáguldottunk a nagyutca meredek lejtőjén, lent kézifékes rásegítéssel bevettük a derékszögű kanyart. Ám hiába volt a bravúros kezdés, a főúton, a falu közepén keresztbe állt egy kamion az úton és előre-hátra tolatgatott. Nem akartam elhinni… Mit keres ez itt ilyenkor? Mikor sikerült megfordulnia, Norbi egy bámulatos manőverrel, az árok szélén egyensúlyozva kikerülte. Lehetett továbbszáguldani! A körmömet belemélyesztettem Norbi gázpedálon lévő lábába, és a kátyús úton felváltva üvöltöztem:

– Lassabban! Gyorsabban! Lassabban! Gyorsabban!

A szerdahelyi kanyarokban már félpercenként jöttek a legdurvább fájások, a köztes harminc másodpercekben pedig megszakadtunk a röhögéstől – inkább, mint a pánik – mert úgy éreztük magunkat, mint egy idióta amerikai limonádéban.

Addig nem tudtam eldönteni, hogy ez már a vajúdás vége, vagy csak eltunyultam és nem bírom az elejét, amikor a Kaposvár tábla után éreztem, hogy tolnom kell!

Norbi kész lett:

– Tartsd vissza! Tartsd vissza! – üvöltözte, én meg szófogadóan pihegtem. A következő körforgalomban – ilyen nincs! – lerobbant egy busz, mögé meg beragadt egy szombatesti tanulóvezető! Villámgyorsan megfordultunk, és egy másik utcán át értünk a kórházhoz. Norbi annyira elvesztette az eszét, hogy az utcai parkolóban akart megállni. Persze ráordítottam, hogy húzzon befelé, ha kell, a sorompón át. Szülészet előtt satufék. Vánszorogva berohantunk (létezik ilyen mozgás), Norbi utánam a táskával, nálam a párna.

Ismertük a járást, úgyhogy feltéptem a szülőszoba ajtaját, majd az újabb, már egybefüggő fájástól lerogytam, és ülve rángattam le magamról a ruhát.

Norbi téblábolt. Sehol senki hivatalos személy, csak egy vajúdó kismama a franciaágyon. Szegény feltápászkodott, és kisomfordált a folyosóra, mondván: ő még úgysem tart itt…

Ekkor érkezett meg a szülésznőm. Melegítőnadrágban, gumicsizmában. Otthon hagyta a csőtörést a térdig érő vízzel. Ő is össze lehetett zavarodva, mert leült a gép elé, és kérte az adataimat. Elképedve hörögtem rá, az íróasztala előtt térdelve:

– Erzsi!

Erre észbe kapott:

– Hívom az ügyeletes dokit!

– Segíts már valamit – szóltam Norbinak elfúló hangon, miközben a földön kerestem valami elviselhető pózt, mert úgy éreztem, menten meghalok. Erre ő fél kézzel, halál nyugalommal nyomkodni kezdte a vállam, miközben kedélyesen ecsetelte Gábornak a helyzetet telefonon, és megkérte, legyen olyan kedves és hozza be az irataimat, mert persze minden otthon maradt. Sosem szoktam káromkodni, de ekkor maradék erőmmel cifrán elküldtem a jó büdösbe.

Az ügyeletes doki két perc múlva befutott. Én valahogy felvonszolódtam a vizsgálóasztalra. A doki flegma arca tizedmásodperc alatt döbbentté alakult:

– Itt a gyerek feje!

A két férfi valahogy átrakott a szülőszékre, a doki rám nézett, és engedélyt adott:

– Nyomjon!

Még csak azt se kellett, inkább csak elengedtem magam, és Misi, mint a rakéta, végre kirobbant. Kilenc óra huszonötkor. Alig tudták elkapni.

A szülésznő és a doki egymásra néztek, és egyszerre mondták: Bocs, nem tudtam mit csinálni…

* * *

Norbi épp a köldökzsinórt vágta, mikor feltépték az ajtót, és az igyekezettől kipirulva beesett rajta a fogadott orvosom. Lemaradt – ahogy lélekben én is. Nem volt időm átszellemülni és mélyen megélni a szülést.

Norbi kilenc óra huszonhétkor méltóságteljes arccal, mint büszke, kétgyermekes apa, hazatelefonált kedves anyósának:

– Na, megvagyunk.

– Megvagytok? Hogy érted? Épségben odaértetek?

– Nem, megvan a gyerek!

– Nagyon tréfás kedvedben vagy, Norbikám.

– Nem hallod, hogy nyekereg? Köszönj a maminak, Misike!

Norbi odatartotta a telefont Misihez, aki már a mellkasomon feküdt, és sírás helyett csak tündérien nyekegett. Szopizni nem akart, viszont tágra nyílt szemmel nézett rám, ami egy újszülöttől igencsak szokatlan.

– Ne hülyéskedj, Norbikám, ez nem vicces.

– Esküszöm, tényleg itt van. És gyönyörű. Szép kerek feje van, és jó széles-lapos Patak orra.

– Nem vágsz át? – kérdezte anyu, de a szipogásából lehetett tudni, hogy már elhitte, és nagy kő esett le a szívéről.

A szülőszobán a két órás megfigyelésen Misi majdnem végig velem lehetett. Norbinak viszont ki kellett menni, mert a másik kismama visszajött a folyosóról, hogy, érthető módon, inkább itt bent folytassa a vajúdást. Én remekül éreztem magam. Valószínűleg a felfoghatatlan tempójú események hatására a fáradtság elszállt, és egy felszabadult energiabombának éreztem magam. Egyszemélyes rooming-in szobát kaptunk, Misi egész éjjel mellettem maradhatott, ügyesen és sokat szopizott, teljes volt a boldogságom. Még aludni is tudtam valamennyit.

Norbi már másnap délután becsempészte hozzánk Palkót. Amikor megláttam, majdnem elájultam. Alig ismertem rá. Egy jól megtermett, vaskos nagyfiút láttam, aki húsos, erős lábain gyorsan hozzám szaladt, erős karjával, hatalmas tenyerével megölelt.

– Ez a Misi? – kérdezte a nagytesó, a bevásárlókocsira emlékeztető kerekes kiságyra mutatva, ahol a kis virgácslábas Misike éppen álomba szenderült.

–­ Igen – mondtam, és máris újból elérzékenyültem. (Ez már örökké így marad?)

Palkó bekapta a hüvelykujját, a másik kezével simogatni kezdte Misi hátacskáját.

– Tetszik – mondta ujjával a szájában, és átszellemülten simogatta tovább kisöccsét, amíg csak haza nem kellett menniük.

Most már tényleg igazi család vagyunk, gondoltam, és boldogan hunytam le a szemem, hogy amíg Misi fel nem ébred, kicsit pihenjek. Ez majdnem három percig sikerült is. Sejtettem, hogy ez otthon sem lesz másképp, mégis arra gondoltam: Jöhet a harmadik!

6. fejezet – Hosszú, hosszú tél >>>

Olvasói vélemények, ár, MEGRENDELÉS >>>