Misi születése előtt, no meg mielőtt beáll a tél, még rengeteg teendő volt a házban és a ház körül is.
Először az udvart próbáltuk szalonképessé tenni, amíg kitart a jó idő. A háromzsáknyi behengerelt fűmag hetekig várta az esőt. Amíg nem bújtak ki a fűszálak, kijelöltem a gyümölcsfák helyét – két alma, két meggy, egy szilva, egy cseresznye, egy-egy kajszi- és őszibarack, meg egy kopaszbarack is. Megterveztem és pontosan kimértem a sövénykör ívét, aminek közepébe illatozó fűszernövényeket szántam, közéjük apró kavicsos ösvénykét álmodtam, ami egy mohás kőpadhoz vezet majd valamikor. Persze a sövény is virágzó: orgonát, lilát és fehéret is, a szennai szőlőhegyről szereztünk, aranyesőt (bocsánat, aranyvesszőt) Patak dédi napsárga, tömör bokrából, labdarózsát, mályvát és jezsáment szintén a dédi kertjéből.
Az akácfánk árnyékába egy jó nagy homokozót ástunk, stílusosan, talpára állított akácrönkökkel körbefogva. A hátsó teraszon a házfal tövében felszedtünk pár térkövet, és elültettünk egy tő életerős vadszőlőt, hadd fusson a falra. A garázslejárót kísérő íves támfal fölött, a bejárat melletti T-alak belső sarkában egy igazi mediterrán zug jött létre, amit reggeltől estig beragyogott a nap, a fehér falakról visszaverődve kétszeresen is. Ide Norbi hozott szép nagy fehér mészköveket, amik megmaradtak az egyik útépítéskor. Szépen elrendeztük, de a levendulasor, a citromfű, tárkony, rozmaring és a sziklakerti évelők beültetését csak tavaszra terveztem. Itt most egyedül a Patak déditől kapott rózsatövet dugtuk le – amit arról a hatalmas, mézillatú, pirosba hajló, baracksárga virágot hozó bokorról vágtunk, aminek csodájára jártak a környék lakói.
A dédi kertjében több beszerző körutat is tartottunk. Egyik alkalommal megmetszettem a szép bukszus-sövényét, és a nyolc-tízcentis ágacskákat cikkcakkban sűrűn ledugdoztam végig a járda mentén – legalább lesz, ami megfogja a gyerekeket, mielőtt lezúgnának a rézsűn. A kerti csap köré kavicsot szórtam, a kör peremére írisz hagymákat dugtam, azok köré pedig, omega alakban bukszus ágacskákat. Az íriszt nemigen szeretem, még nőszirom néven sem, de a dédi olyan szívesen adta, nem volt szívem visszautasítani. Ráadásul igénytelen növény, nincs vele gond, minden évben magától kihajt. Tulipánhagymákat is kaptam, meglepetés színűeket. Ahogy a gamási Dédimama szokta mondani: szeptemberben gyerekek az iskolába, tulipán a virágágyba!
A kerítés mentét sűrűn beszórtam büdöskemaggal, amit a gamási Dédipapa gyűjtött direkt nekem. Érdekes, ezt a virágot viszont mindig nagyon szerettem, még ha sokan ódivatúnak és csúnyának tartják is.
Októberre szépen megerősödött a fű. Elültettük a gyümölcsfákat, és a telekhatáron azt a negyven darab, hetven centi magas tuját, amit évek óta Patak dédi nevelgetett, magról.
Dédipapa küldött még egy szép egészséges diócsemetét és két megeredt mogyoróvesszőt, meg két, állítólag nagy szemű, bőtermő parasztbarackot.
Az udvar felső végére, a ház mögé került a konyhakert – Norbi hősiesen felásta a zsebkendőnyi sarkot, egyelőre csak a (természetesen a déditől kapott) málnavesszőknek.
Kezdett az udvarunk igazi udvarformát ölteni. Nem akartam túl szabályos kertet, ezért a telekhatár utca felőli részén szerettem volna egy romantikusan kusza, átláthatatlan dzsungelt. Fogtam a talicskát, Palkó segített tolni (sikerült lebeszélnem arról, hogy beleüljön), és ásóval felszerelkezve elmentünk az erdőbe bodzáért. Hogy megspóroljak pár évet, a szép kövér, egyméteres bokrok közül válogattam. Kiástam néhányat földlabdástul, és – a méhem bekeményedését megelőzendő, egyesével, fél percenként pihenőt tartva hazatalicskáztam, és elültettem. Palkó már profin tudta függőlegesben tartani az elültetendő növényt, amíg visszalapátoltam a földet a gyökerekre, és beöntözés után élvezettel taposta be a tövüket kis gumicsizmájában.
A kerti munkák közben összeismerkedtünk pár idősebb falusival, akik a szőlőhegyből hazatérve meg-megálltak a kerítésnél, szóba elegyedtek velünk, és mindig beadtak valami finomságot – szőlőt, barackot, szilvát. A kövér, harsány Ibolyka néni nem fukarkodott, egész kosár diót, láda almát, szatyornyi körtét hozott. Cserébe csak félórás, intenzív interjúkat vezetett le, ártatlannak tűnő bizalmas beszélgetés formájában. Ha Nóra nem figyelmeztet, hogy ő a falu élő információs központja (adó és vevő is), simán kiszed belőlem is minden apró részletet a magánéletünkre, munkánkra, anyagi helyzetünkre vonatkozóan. Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne adjam ki magunkat, de elegendő mennyiségű információt szolgáltassak, hogy Ibolyka néni meg legyen elégedve, és jó hírünket vigye a faluba.
Most is megdicsérte a gyümölcsfákat, bár szerinte túl sűrűn ültettük őket, pár év múlva elnyomják majd egymást. A bodzát meg egyáltalán nem értette – minek az udvarba, amikor tele van velük az erdő meg az árokmente? Én csak udvariasan mosolyogtam, és nem mondtam, hogy azért, mert nekem így tetszik. Elégedett voltam. A szemközti dombok és a mellettünk levő erdő meleg aranygaluska színben ragyogtak, s én büszkén néztem szét egyre rendezettebb birodalmunkon.
***
Nem sokat pihentem, de úgy éreztem, hogy végtelen energiával rendelkezem. A hasam alig-alig akadályozott.
A házban is sokat haladtunk. Helyére került a mosogató, Norbival méretre vágtuk, csiszoltuk, befestettük, és felfúrtuk a nappali beépített polcrendszerét. Norbi maradék deszkákból összetákolta, én pedig lefestettem a konyhaszekrény rusztikusra sikerült ólajtóit, a spájz és a mosókonyha polcait. Olyan gyorsan helyére került minden, mint egy time lapse videóban.
Emivel – és a sportbabakocsiban türelmesen üldögélő Palkóval és Annával – délelőttönként a várost jártuk, és utolsó filléreinken csigában végződő vaskarnist, sötétítő függönyt, a konyhába fa reluxát, a mosókonyhába kétrekeszes fa szennyestartót, a nappaliba szép lámpabúrákat vettünk. Meg anyagokat. Patchwork falvédőhöz, baba-ágyneműhöz, asztalterítőhöz, ágytakaróhoz. Órákat el tudtunk volna tölteni a méteráruboltban, ahol, mint törzsvásárlók, mindig kaptunk egy kis extra kedvezményt. Otthon leültünk a nagy étkezőasztal két végébe – én már alig fértem oda a varrógéphez, de Emi hasa is láthatóan domborodott már – és varrtunk. Palkó és Anna mellettünk építettek vagy lapozgatták valamelyik mesekönyvet.
Néha átnéztünk Emiék telkére, ahol máris elkezdték ásni az alapot, Apu villámügyintézésének hála, aki most sem volt rest kiaknázni hasznos kapcsolatait, vagy különleges sármját bevetni. Minden bankban és hivatalban (sőt a kórházban is) van egy-egy bennfentes haverja, volt tanítványa, vagy fiatalkori rajongója, így nekünk sosem kellett várakoznunk: soron kívül fogadtak, különleges bánásmódban, kiemelt ügyfélként kezeltek. Emiék házterve is szinte a beadás napján megkapta az építési engedélyt, és a hitelszerződést is azonnal meg tudták kötni.
Ha épp nem vásároltunk vagy tervezgettünk, akkor nagyokat sétáltunk, felfedeztük a környéket. Hétvégéken hármasban Norbival, hét közben Emivel, Nórával, vagy csak ketten Palkóval – az erdő ösvényein és a szőlőhegy kanyargós útjain újabb és újabb kedvenc útvonalakat találtunk. A kis kirándulások nekem egyre nagyobb kihívást jelentettek, főleg, hogy Palkó nem könnyítette meg a dolgomat. Egyrészt, gondoltam, beleért a kétéves kori dackorszakba, másrészt biztos nehezen dolgozza fel, hogy egyre többször hivatkozom a hasamra – azaz Misi babára – amikor felkéredzkedik az ölembe, vagy éppen még egy körre bemenne a fenyőerdőbe.
Sokszor már reggel elkezdte:
– Nem ebbe kérem a tejet!
– Nem? Akkor melyikbe?
– Másikba.
– Melyik másikba?
– Abba.
– Melyikbe…?
– A’… – mutatott gőgösen a konyhapolcra.
– Ebbe? – mutattam rá egy bögrére.
– Ü-üü – ingatta a fejét.
Sóhajtottam.
– Ebbe? – mutattam rá egy másikra.
– Ü-üü – ingatta a fejét.
– Ebbe? – kezdtem ideges lenni.
– Nem! – emelte fel a hangját.
Na, álljon meg a menet!
– Ebbe kapod – tettem elé határozottan a megszokott bögréjét.
Öntudatosan rám nézett.
– Még kérek bele.
Töltöttem.
– Még!
– Nem fér bele több.
– De – mondta, és rácsapott az etetőszék tálcájára, mire a tej kilöttyent, pont annyi, amennyit az előbb rátöltöttem. – Még kérek bele.
– Nem kapsz, mert csapkodsz. Kiborult az is, ami benne volt. Tessék, itt egy szivacs, töröld fel légy szíves.
Feltörölte. Aztán ledobta a szivacsot a földre.
– Ezt most miért csináltad?
– Vizes. Fúj.
– Fúú… – felvettem a szivacsot. Rátettem a bögrére a csőrös kupakot.
– Én teszem rá! – visította Palkó. – Vedd le!
– Még mit nem! Idd meg, vagy elveszem.
– Kiborítom! – és már meg is fordította bögrét, a tej szépen csöpögött a tálcára.
– Mit csinálsz?! – teljesen elképedtem. Megragadtam a bögre szabad fülét, és megpróbáltam elvenni Palkótól.
– Nem adom! Az enyém! – ordította.
– Rendben – elengedtem. – De akkor idd meg.
– Nem. Kiborítom. – mondta, és újra felfordította a bögrét. Mielőtt kikaphattam volna a kezéből, a szájához emelte, és elvigyorodott.
– Megiszom…
Leültem. Elszégyelltem magam.
– Az volt a baj, hogy éhes voltál? – Kész voltam a leesett vércukornak betudni a hisztit.
– Igen. Az volt a baj – mondta okostojás arccal Palkó, és a következő mozdulattal földhöz vágta az üres bögrét, hogy az begurult a nappaliba.
– Teee! – kiáltottam rá, és megragadtam a vállát. – Ezt most miért csináltad?
– Megittam! – nézett rám diadalmasan. – Vegyél ki.
– Nem szabad ledobni a bögrét! Mást nem kérsz? Kiflit? Müzlit?
– Nem. Vegyél ki.
Kivettem. A hasamtól már alig fértem oda hozzá. Pár hete új technikát fejlesztettünk ki. Palkó, miután kicsatoltam, felállt az etetőszékben, rám csimpaszkodott, és nekem csak le kellett tennem a földre. De már ez is nehezen ment. Ráadásul sokszor nem akart leszállni az ölemből. Most sem.
– Palkó, hadd tegyelek le.
– Nem! Vigyél!
– Hova vigyelek? Nem megyünk sehova.
– Menjünk a sashoz! Nézzük meg, hogy hazajött.
– Jó, de a lábadon jössz! Pakold össze a kishátizsákod.
Nem messze az első szőlőhegyi elágazótól, egy keskeny erdősávot kerülő keréknyom mellett állt egy hatalmas, odvas tölgyfa. Egyszer láttunk rajta egy nagy madarat – valószínűleg sólymot – ami Palkó szerint sas, és ott lakik. Azóta rendszeresen meglátogattuk a fát, és Palkó általában látta is a madarat, amint épp láthatatlanná változott, vagy bebújt az odújába.
Elindultunk hát madárlesre. Amíg Palkó bepakolt a kis hátizsákba (az elmaradhatatlan kisautókat, rénszarvasmintás zsepit és vizet a sportkupakos kisüvegben), én gyorsan elmosogattam, kisöpörtem.
Odafelé nem is volt semmi gond, Palkó szépen sétált, jókedvűen fecsegett, fogta a kezem.
Megérkeztünk a tölgyfához. Palkó csendre intett.
– Mindjárt jön a sas!
Odalopózott a törzshöz, és ráült az egyik vastag, kényelmes gyökérre.
– Kérek kekszet! – suttogta.
– Nem hoztunk. Azt mondtad nem vagy éhes. Vizet kérsz?
– Kekszet akarok!
– Keksz nincs. De menjünk haza, és otthon ehetsz valamit.
– Nem akarok hazamenni. Hozd ide a kekszet!
– Nem hagylak itt egyedül. Gyere, hazamegyünk, és kapsz valamit. Aztán visszajövünk.
– Nem megyek. Hozd ide a kekszet!
– Figyelj, Palkó. Nem maradhatsz itt egyedül. Maradjunk itt egy kicsit, amíg megjön a sas, aztán hazamegyünk enni. Jó?
Palkó a szemére húzta a sültössapkáját. Hallgatás beleegyezés, gondoltam, és – eléggé meggondolatlanul – félhangosan hozzátettem:
– Amúgy sincs otthon keksz.
Nem gondoltam, hogy meghallja, de Palkónak úgy látszik sasfüle van.
– Akkor vegyél a boltban! Menj el a boltba!
Ezt már dühösen kiabálta.
– Ne kiabálj, mert akkor nem jön ide a sas. Ha akarod, ebéd után lemegyünk a boltba, és veszünk kekszet.
– Meg nyalókát!
– Na, azt biztos, hogy nem – csúszott ki a számon az újabb meggondolatlan mondat, pedig már megtanultam, hogy a hallgatás vagy a „majd meglátjuk” legtöbbször elejét veszi a hisztinek, mert mire valóban oda jutunk, jobb belátásra tér.
– De igen! Nyalókát akarok!
– Nem is ettél még soha. Kilukad tőle a fogad, és fájni fog. Csúnya leszel, mint egy banya.
– Nem vagyok banya! Te vagy a banya! – fakadt sírva Palkó, és visszatért az eredeti témához, csak most a pityergős taktikát alkalmazva:
– Ké-hérek kekszet!
Egy erőteljes széllökés nekifeküdt a fa lombjának, és átsüvített a barnára fonnyadt levelek között, amelyek fáradtan megadták magukat, és kavarogva hullottak a fejünkre.
Felnéztem. Az ég elsötétült, a szőlőhegy felől vastag szürke felhő közeledett.
– Tényleg menjünk haza, Palkó. Nézd, jön az eső. Jujujj, nehogy megázzunk! – Nyújtottam a kezem, és futást imitáltam, helyben. – Fussunk, fussunk, szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk! – Ez szokott tetszeni neki.
– Megvárom a sast.
– Biztos elbújt az odújában, ő sem akar megázni. Nézd csak – kiáltottam hirtelen, és felmutattam az odúra – kidugta a fejét, láttad?
Palkó mindig benne volt a kitalációkban. De most megmakacsolta magát. Felnézett azért, csak hogy még nagyobb nyomatékkal mondhassa:
– Nincs is ott.
– Mondom, hogy ott van – bizonygattam.
– Nincs ott. Elrepült.
– Na, ha láttad, hogy elrepült, akkor menjünk.
– Nem láttam. Hallottam. Suhhh – mutatta a kezével, hogyan suhant a sas az ég felé.
– Remek. Akkor mehetünk? Tényleg mindjárt esni fog. Sőt már esik is.
Az útifüvek húsos levelei billegni kezdtek, ahogy egyre több esőcsepp pottyant rájuk. A friss levegőbe nedves porszag vegyült. Az erdő zúgni kezdett. Nem lágy hullámzással duruzsolt, mint a nyári viharok előtt, hanem fenyegetően morgott és nyikorgott. Az újabb széllökés szétlibbentette a kardigánomat, és kifújta belőlem a maradék napsütést is. Átjárt a hideg. Nem volt kedvem se bőrig ázni, se megfázni. Pár hét múlva november, akár órákig tartó intenzív esőzés is lehet ebből.
– Na, gyere kicsim. Látod, a sas is elbújt valahova. Ő is fél az esőtől.
– A sas nem fél semmitől – háborodott fel Palkó.
– Igazad van. Nem fél, csak okos, és nem áztatja el a tollát. Okosan, időben elbújik az eső elől. Menjünk!
– Én is ide bújok a fa alá – jelentette ki Palkó, és szorosan megölelte a vastag törzset.
Az esőcseppek már a fejemen kopogtak. Hirtelen elvesztettem a türelmem.
– Nem. Most hazamegyünk. Gyere!
– Nem, nem megyek – mondta Palkó, és rámarkolt egy göcsörtre.
Nagy levegőt vettem, hogy tudjak produkálni még egy kis jóindulatot, mert a gyomortájékomon már dörömbölt a düh.
– De mindjárt ránk szakad az ég! És ha megfázunk, sokáig nem tudunk jönni a sashoz. Énekeljünk hazáig, jó?
Palkó csak rázta a fejét.
– Most mondd meg, miért nem akarsz jönni?
– Kekszet akarok.
– Hát ez nem igaz! – Azt hittem felrobbanok. Megragadtam Palkó kezét, és lefejtettem a fáról. Visítani kezdett.
– Indulj el, mert különben…
– Hagyjál! Nem megyek! Kekszet akarok!
– Nincs keksz! – ordítottam és levegő után kapkodtam. – Nem látod, hogy esik az eső? – húzni kezdtem magam után.
Palkó teljes erejével ellenállt, és még jobban visított.
– Nem megyek! Hagyjál!
Elengedtem.
– Jó, akkor itt hagylak.
Elindultam, de nem jött utánam. Visszament a fa alá.
– Majd jól megázol, és megfázol. Akkor aztán mehetsz a kórházba. Ha addig el nem visz a róka! – Nem hiszem el, hogy ilyeneket mondok, fogtam meg a fejem, és az égre néztem segítségért. –Mi ütött beléd, Palkó? Ne csináld már, kérlek. Gyere légy szíves. Gyere – leguggoltam, és ölelésre tártam a karom.
– Hagyjál!
– Te! Sírni fogok, ha nem jössz. Brühühüüü… Nem tudok egyedül hazamenni… Valaki kísérjen el…
– Nem is sírsz.
– De mindjárt fogok, ha nem indulsz el rögtön. Nézd, már csurom víz vagyok. Akkora sár lesz mindjárt, hogy tényleg ittragadunk. Vigyelek? –tettem fel hirtelen a kérdést. Reméltem, hogy erre is nemet mond, mert úgyse tudom vinni, de legalább el tudnánk indulni.
– Ne vigyél. Hozzál kekszet.
– Fúúúú. Na most elég! – Eldurrant az agyam. Odaléptem a fához, lefejtettem róla Palkót, és megpróbáltam felvenni. De Palkó éktelenül rúgkapálni kezdett, le kellett tennem, nehogy a hasamba rúgjon.
– Nem megyek!
– De jössz! – hónom alá kaptam, és mint egy fúria, őrülten fújtatva cipelni kezdtem. Palkó torkaszakadtából üvöltött, és tekergett, mint egy csapdába szorult vipera. Az erőfeszítéstől és a méregtől tovább fújtattam, és a könnyeimmel küszködtem. Tíz méter után meg kellett állnom, mert egyszerűen nem bírtam el Palkót. Amint letettem, azonnal vissza akart futni. Elkaptam a karját, és a szemébe nézve sziszegtem:
– Nem mész sehova! Megyünk haza. Gyere a lábadon.
– Nem megyek, nem megyek! – visította Palkó.
– Most mi a francot csináljak veled?
Újra a hónom alá csaptam, és tíz lépésenként megállva, a tehetetlenségtől kétségbeesve, sírva vonszoltam haza a szorításomban vergődő, vörös képpel ordító gyereket. Még jó, hogy senkivel nem találkoztunk. Hamar híre ment volna, micsoda förtelmes anya vagyok. Mire a kiskapuig értünk, a derekam majd leszakadt, a hasam bekeményedett. Elképzeltem, ahogy áthajítom a gyereket a kerítésen, hogy jó magasan repüljön, és hosszan guruljon a túloldalon. De csak letettem, és finoman betaszítottam kapun belülre. Palkó abban a pillanatban elhallgatott, és engedelmesen jött utánam az ajtóig. Mikor előreengedtem, rám se nézett, csak betrappolt a szobába. Leült a kemencepadkára, és mintha mi sem történt volna, megkérdezte:
– Elmeséled a vakond ernyőjét?
– Tessék? – hökkentem meg a hirtelen váltástól.
– Elmeséled a vakond ernyőjét? És kérek… – hatásszünetet tartott és mintha átsuhant volna egy mosoly az arcán – egy almát.
Kiütéssel győzött. Nem kérdeztem meg, hogy kekszet nem kér-e… Sőt, semmit sem kérdeztem. Örültem, hogy elmúlt az őrület, és boldogan olvastam fel – egymás után ötször – a kedvenc mesét. Biztos rosszat álmodott és még a hatása alatt volt – gondoltam.
De korai volt az öröm, ahogy mondani szokás. Palkó másnap is, és aztán majdnem minden nap, néha többször is bekattant valamin, általában valami képtelenségen. Kiszámíthatatlan volt, mikor és mitől jön rá az ötperc, ami sokszor egy óráig is tartott. Volt, hogy a garázs előtt ordított, hogy ő akar felállni az autóval. Vagy nem volt hajlandó ebédelni, mert piros tányért szeretett volna. (Ami nekünk sosem volt.) Vagy azt a nadrágját akarta felvenni, amit együtt pakoltunk be a mosógépbe tíz perccel azelőtt. Vagy miért én (miért oda, mennyi és melyik) fogkrémet nyomtam a nem erre a fogkefére. A délutáni alvásból (ha aludt egyáltalán, és nem csak engem nem hagyott) félórás sírással ébredt. Az értelmetlennek tűnő hisztik után, minden alkalommal, egyik pillanatról a másikra, mintha elvágták volna, újra visszaváltozott a régi kedves Palkóvá. Okosan megette és megköszönte az ebédet. Másik nadrágot húzott, fogat mosott. Aranyos volt.
Kezdtem megijedni. Lehet, hogy beteg? Valami idegrendszeri problémája van? Rossz lehet a vérképe? Vagy én csinálok valamit nagyon rosszul és miattam lett lelki sérült? Mi lesz, ha egyszer nem tér magához? De a hisztimentes időszakokban annyira eleven, kicsattanóan jókedvű, érdeklődő és szeretetteljes volt, hogy ezeket az okokat elvetettem. Arra a következtetésre jutottam, hogy csak engem nem szeret. Merthogy mással, vagy velem mások előtt, sosem hisztizett. Anikó csak legyintett, hogy ezek korszakok, Norbi meg azt sem értette, miről beszélek. Pedig ez a gondolat – mármint, hogy nem szeret – annyira fájt, hogy teljesen belesüppedtem a letargiába.
***
– Mi a baj? – kérdezte Norbi egyik este, amikor egy hasonlóan botrányos nap végén, mikoris Palkó a nagyutca alján, a kocsmánál megmakacsolta magát, hogy sört akar, és a meredeken kellett hazavonszolnom emberfeletti erővel, minden trükk és taktika, szép szó és erőszak hiábavaló bevetése után, pirosra sírt szemmel jöttem elő a zuhany alól.
– Palkó teljesen kikészít – szipogtam, és lerogytam Norbi mellé a kanapéra. – Terrorizál. Kihasználja, hogy nem tudok utána rohanni, hogy nem tudom cipelni, és hogy azonnal kiborulok. Mintha nem is ő lenne. Egyszer ott fogok megszülni miatta az utcán. Régen mindig olyan édes, okos, segítőkész, szófogadó volt.
Annyira fájt a „múltra” emlékezni, hogy megint sírva fakadtam.
– Most meg itt egy makacs, ellenkező, ordítozó vakarcs. Aki ráadásul nem is sze-he-ret – ezt már alig tudtam kimondani a rám törő bőgéstől.
– Jaj, dehogynem.
– Ne-hem. Akkor nem csinálná ezt.
– De hiszen csak egy kisgyerek!
– Éppen azért kellene szeretnie az anyját!
– Szeret is. Csak biztos össze van zavarodva. A szakirodalom is írja – te szoktad mondani – hogy érzi, hogy jön a kistesó, meg a kétéves izékorszak. Te meg terhes vagy, összevissza szórakoznak a hormonjaid…
– De mit csinálok rosszul? Jó, legyek türelmesebb. De nem tudok! Múltkor már a seggére is rávertem. Meg a karjánál fogva rángattam be a kiskapun. És mindig ordítok! Olyan vagyok, mint egy állat! – saját borzalmas viselkedésemre gondolva még jobban zokogni kezdtem.
– Na, nyugodj meg. Ne sírj megint. Megmasszírozlak kicsit – jólesően elkezdte nyomkodni a vállam, és éreztem, ahogy rögtön oldódik bennem a feszültség. – Aztán szerintem feküdj le aludni. – Elnyomott egy ásítást. – Ki tudja, meddig alhatunk végig egy éjszakát. Legközelebb meg vidd magatokkal a babakocsit…
Elvittem. Mindkettőnknek jobb lett így.
Ahogy nőtt a hasam, és hidegebbre fordult az idő, egyre kisebb távolságokra sétáltunk csak el, és Palkó hisztijeit is jobban tudtam negligálni, így, hogy közben nem éreztem teljesen tehetetlennek magam. A hiszti-korszak elviselését segítette az is, hogy folyamatosan dolgoztunk a házon, és a háztartás is adott bőven munkát. Bár a terhesgondozáson, ahova már szinte naponta kellett járnom a különböző vizsgálatokra, már csak a tespedést engedélyezték. A második terhesség nem vicc – intettek, – egy szokatlan terhelés, vagy felfokozott érzelmi állapot is beindíthatja a szülést, pedig jó lenne kibírni még ezt a hátralévő két hetet!
Én is így gondoltam, főleg, mert egy nagy projekt még hátravolt: Palkó új szobája. A hálónk melletti kisszobát már ideje lett volna berendezni a babának, de nem akartuk, hogy Palkó úgy érezze, Misi túrja ki, ezért úgy gondoltuk, jobb minél előbb átköltöznie a „nagyfiús” nagyszobába. Betti jött ki segíteni, hogy a csupasz raktárból színes gyerekszobát varázsoljunk. Aznapra Palkót elpateroltuk anyuékhoz, hogy ne legyen láb alatt, meg persze, hogy ne lássa a készülő meglepetést.
Először is kipakoltuk a ruhás- és ilyen-olyan zsákokat, és az összest betettük a (leendő) dolgozószobába, ami szintén egy túlzsúfolt raktárra hasonlított. Behúztuk a szoba közepére a már korábban megvett szép, ágyneműtartós, fiókos fenyő kanapéágyat, ami eddig befóliázva várt a sorára, és a Patak dédi régi, kisbajomi házából elhozott jó nagy és jó csúnyára lakkozott ruhásszekrényt, amit még nyáron lecsiszoltunk és szép csíkosra lazúroztunk. Felfeszítettük a nemrég felkerült parkettaszegélyt. Betti felcipelte a pincéből a már lefestett, széles lambériákat és a vadiúj gérvágót, amivel majd negyvenöt fokban leszabhatjuk a tetősík vonalát követő léceket. Az egyenes darabokat percek alatt méretre vágtam, de a ferdevágás is úgy ment, mintha csak zsúrkenyeret szeltem volna. Betti addig előfúrta és betiplizte a falban a tartólécek furatait. Magunk is meglepődtünk, ahogy a készletben kapható kis csavarok meg pöckök segítségével milyen szakszerűen, pikkpakk felrögzítettük a lambériát. Én élvezettel kalapáltam be a pontos helyükre a léceket, és élveztem, hogy milyen látványosan haladunk. A sarok, ami nemcsak, hogy nem derékszögű, de nem is függőleges, majdnem kifogott rajtunk, de megoldottuk. A szegélyléc is itt-ott elállt, de a végeredmény nagyszerű lett. Mintha mesterember csinálta volna! Olyan hamar végeztünk a lambériázással, hogy javasoltam, fessük le az ajtó melletti sarkot sárgára, ahova a beépített polc kerül, ha már Betti úgyis hozott valami maradék napsárga falfestéket, „hátha jó lesz valamire” alapon. Nagyon belejöttünk. Amíg száradt a sárga fal, percek alatt kifúrtuk és összecsavaroztuk a polcot, amit Norbi készített maradék deszkákból. L-vassal rögzítettük a falhoz – Betti már olyan profin kezelte a fúrót, mint mesterlövész a puskáját. Amikor kész lett, Betti az asztalosmunkák minden melléktermékét felporszívózta, az ablakokat lemosta, a parkettát feltörölte. Én ezt már az ágyra dőlve néztem, mert a hasam bekeményedett, a lábam bedagadt a sok munkától.
Mire minden ragyogott a tisztaságtól, Norbi hazaért, Bettivel betolták a szekrényt és az ágyat a helyére – korláttal kifelé, hogy leesés-biztos legyen. Norbi pár deszkából negyedóra alatt rittyentett még egy formás fellépőt, hogy Palkó be tudjon mászni az új ágyba. Kezdett a szoba szobaformát ölteni. Jöhettek a kiegészítők. Az új szőnyeg, barna alapon mustársárga és bordó kockákkal, összetekerve várakozott a fal mellett költözés óta. Norbi felfúrta a karnisokat, és ráhúzta a két földig érő, színes patchwork függönyt, amiket napokig terveztem és hetekig varrtam. Felül ég, alul víz, középen föld, fák és virágok, lepkékkel, kisvakonddal. Nagyon igyekeztem, hogy ne legyen giccses, és azt hiszem, nem lett az. Beleszerettem a saját művembe. Biztos voltam benne, hogy Palkónak is tetszeni fog. Az ökörszemablakra aprókockás függöny került – a méterárus srác megbirkózott a lehetetlennel, és sikerült rávarázsolnia egy sínt a különböző szélességű, egyenes gipszakarton darabkákból összetákolt, ívesnek csúfolt falrészre. Az ágy fölé feltettük a vonatos falvédőt – úgy varrtam meg, hogy minden patchwork vagon külön ülőpárna is volt egyben, tépőzárral fel- és lecsatolható. Az ágyra a szőnyeghez passzoló, nagykockás ágytakaró került. A játékokat és mesekönyveket Betti átpakolta a kisszobából – kész! Bettivel olvadoztunk a gyönyörűségtől, és nagyon büszkék voltunk magunkra. Hihetetlen tempót nyomtunk. Végszóra kopogtattak. Megjöttek Mamiék, hozták Palkót!
‒ Gyere fel, Palkó! Van neked egy kis meglepetés! – kiáltottam le.
Palkó lába csattogott a lépcsőn, ahogy szaladt felfelé. Mi izgatottan álltunk sorfalat a szobaajtónál. Palkó belépett, és megtorpant. Elkerekedett a szeme, kitátotta a száját, majd beszaladt, megsimogatta az ágytakarót, aztán megfogdosta a függönyöket. Odaszaladt a polchoz, végigtapogatta a könyveket, játékokat, kinyitotta a szekrényajtókat, leguggolt és simogatta a szőnyeget. Majd felállt, vigyorogni kezdett, és elkezdett körbe-körbe rohanni, hangos „Jubá-jubá-jubá!” kurjongatással. Egyre gyorsabban futott, egyre hangosabban kiabált, és közben egyre jobban nevetett. Mi meg egyre jobban meghatódtunk, és vele nevettünk.
Aztán egyszer csak felmászott az ágyra, csinált egy bukfencet, majd a korlátra támaszkodva hálás tekintettel végignézett rajtunk, hatásszünetet tartott, majd ünnepélyesen megszólalt:
– Köszömön szépen!
Annyira édes volt, és annyira jólesett, hogy ez a kis emberke – az én fiam – értékeli az egész napos megfeszített munkánkat, hogy megint teljesen elérzékenyültünk.
Palkó este örömmel feküdt be új, nagyfiús ágyába. Megölelt, és a fülembe súgta:
– Szeretlek, Anya!
– Én is szeretlek, Palkó – szorosan magamhoz húztam, hogy ne lássa, ahogy elfutja a szemem a könny.
– A kiságyamat Misi babának adom, mert az kisbabáknak való. Én már nem vagyok kisbaba – mondta, elégedetten bekapta a hüvelykujját, becsukta a szemét, és szinte azonnal el is aludt. És attól fogva újra jó gyerek lett. Egy darabig.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: