Anikónak igaza lett. Szerencsére az időjárás is segített, hogy hamar megszűnjenek az áldatlan állapotok. Norbinak még volt egy hét szabadsága. Minden haver és rokon nekünk segített, kőművesek lepték el az udvart. Az augusztusvégi forróságban szögtelenítettük és tűzifának felaprítottuk az építkezési deszkákat, elkészült végig a kerítés (drótból, de „majd egyszer” lesz sövény), a szélezetlen akácdeszka nagykapu és kiskapu, majd a rusztikusra kövezett terasz, és a kaputól a hátra, és a bejárathoz vezető (természetesen romantikusan kacskaringós) kisjárdák. Kész lett a beton kocsibeálló is – amit hiába színeztünk „balatoni-terméskő” színűre, és hiába mintáztam meg tulipánokkal, még így is rondább lett, mint szerettem volna. De legalább eltünedeztek a járda mellett sorakozó kupacok: a homok, a sóder, a zúzottkő, a térkő és kalodái, és a sitt is. És nem kellett már a sárban tapodnunk.
Vagyis inkább a porban. Szeptemberben ugyanis igazi vénasszonyok nyara köszöntött ránk. Rekkenő hőség és szeles szárazság, amit az egyetlen akácfa félplédnyi árnyékában nagyon nehéz volt elviselni.
Nem is voltunk sokat otthon. Egészen átszoktunk az utca túloldalára, Nóráékhoz, akiknek hatalmas, háromteleknyi udvarában már négy-öt éves, fiatal fás ligetek adtak kellemes árnyékot.
Nórával úgy működtünk, mint egy mini törzsközösség, nyer-nyer alapon. Nyáron született a második Bátori lány, a kis Bori, így Nórának jól jött, hogy amíg ő babázik, én helyben vigyázok a hároméves Kamillára és besegítek picit a főzésben, takarításban – már amennyire nagy hasammal tőlem tellett. A gyerekek egymással játszottak és persze mi is jól éreztük magunkat együtt. Pletykáltunk, ábrándoztunk, tervezgettük a jövőt, néha kreatívkodtunk, és egyáltalán, társaságban voltunk. A gondolatot, hogy nem halad az otthonteremtés, elhessegettem. A hőségben az udvaron úgysem lehetett dolgozni, bent a házban, egyedül, pedig kevés dolgot tudtam előremozdítani, meg kellett várnom, amíg Norbi hazajön munkaidő után. Kora tavasztól késő őszig Nóra férje, Koppány sem volt sokat otthon, mert harminc kilométerre levő földjeiken gazdálkodott, úgyhogy napközben többnyire „semmit tettünk”. Sétáltunk, játszottunk a gyerekekkel, sokszor közösen ebédeltünk. Egyszer Nóra főzött, másnap én, vagy közösen összedobtunk egy paradicsomleves-túrógombóc, vagy zacskósleves-spagetti menüt. Amíg főtt az ebéd, kiültünk a verandára, és kávéztunk. Ráérősen, boldog békeidőket idéző nyugalomban.
Egyik forró szeptemberi délután, Palkó és Kamilla, miután kiszaladgálták magukat a szórófejes öntöző hűsítő permetében, jól bepalacsintáztak, majd Palkó leheveredett Kamilla mini nyugágyára, és fél órát masszíroztatta magát kis barátnőjével, aki hiába akart volna homokozni, nem tudott nemet mondani Palkónak, aki kedves mosollyal zsarolta: Még csak egyet. Még egy utolsót…
Kamilla nagy sóhajjal megfordult, és visszaült, hogy, hároméves kislányhoz képest szokatlanul erős kezével, tovább nyomogassa kéjenc kisfiam hátát.
– Úristen, mi lesz itt tizenöt év múlva… – sóhajtott fel Nóra, mire mindketten eltűnődtünk.
***
Mielőtt Palkó megszületett, és én visszavonhatatlanul elfogult lettem, Kamillát láttam a leggyönyörűbb kisbabának, akivel addig életemben találkoztam. Hatalmas, kerek, szürkéskék szem, pici kerek gomb orr, pirospozsgás bársony bőr, aranyfényű szöszi haj – mint egy angyal. Ellágyulva néztük csupa ártatlanság gyerekeinket, Bori baba is békésen gügyögött mellettünk, és újra megállapítottuk, milyen jó is az anyaság! Feltölt energiával, elűzi a borús gondolatokat, nyugtatja az idegeket, kisimítja a ráncokat.
– Gyertek be a napról! Nagyon nagy a hőség! ‒ hívtam be a gyerekeket, akik első szóra jöttek. – Hintázhattok itt a verandán, az árnyékban, ha van kedvetek.
– Majd én löklek, Palkó! – ajánlotta fel Kamilla, aki nagyon anyáskodó kedvében volt aznap. A széles, szellőjárta, fagerendás tornácon felfüggesztett hinta lengeni kezdett. Mi bementünk a házba, én nekiálltam elmosogatni, Nóra a hűs szobában megszoptatta Borit. Mikor Borika elaludt, Nóra óvatosan letette a kiságyába, kilépett a hálószobából és behúzta maga mögött az ajtót. Átmentünk a szintén kellemesen lefüggönyözött gyerekszobába, Nóra az egyik ágyra telepedett, én a hintaszékbe, és belebújtunk a legújabb lakberendezési magazinokba, hogy ihletet merítsünk saját otthonaink még tökéletesebb kialakításához. Hallgattuk a hinta egyenletes nyikorgását, a lapok halk suhogását, és a betűk és a képek lassan eggyé olvadtak a derűs félhomályban…
Arra ébredtem, hogy a derekam egészen megmerevedett, a farcsontomat nyomja valami – egy ottfelejtett rágóka –, és a nyakam is elgémberedett. Nóra is elaludt az ágyon. Nagyot nyújtózkodtam – micsoda csend!
Mi ez a csend?!
Félrehúztam a függönyt. A hinta üres, szél sem lengeti. Kiléptem a verandára. A talpgerendán öt-hat homoktorta sorakozott, szép virággyertyákkal. A ház mögé siettem. A homokozó üres. A rézsű fölötti palánkvárban bágyadtan lógott a nemzetiszín zászló. Összeugrott a gyomrom. Kiáltani akartam, amikor a járdamenti orgonasövény egyik bokra hirtelen megremegett, és alsó ágai vad táncba kezdtek. Hát itt vagytok, rosszcsontok! Léptem egyet a bokor felé, és megkönnyebbült mosollyal figyeltem, ahogy a kis büdösök próbálják átfúrni magukat a sűrű ágak között – de mindjárt nem vigyorogtam, amikor megláttam kibukkanni egy fekete, szőrös gombócot, ami aztán fenekét rázva felém kocogott.
– Bugac! Te vagy? Hol vannak a gyerekek? – Nóráék okos kis fekete pumija ártatlan szemmel nézett rám, megrázta magát, és nagyot ásított. – Te is aludtál… Remek.
– Palkó! Kamilla! Gyertek elő! Hol vagytok? Most ne bújócskázzatok! – Néma csend. Az orgonabokrok alatt nem volt senki.
Futottam egy kört az udvaron, már amennyire tudtam futni, ugyebár, benéztem a nagyobb bokrokba, felnéztem a megmászható fákra, de éreztem, hogy nem itt vannak. Túl nagy volt a nyugalom. Aztán hallottam, ahogy egy autó elhúz a ház előtt. Jesszusom, csak nem mentek ki az útra? Az utcafronti kiskapuhoz siettem. Zárva volt, a lánc és a lakat érintetlen. Visszasiettem a házba, hogy felébresszem Nórát. Előtte azért még egyszer benéztem a konyhába, fürdőbe, behallgatóztam Borikához, de sehol senki. Néma csend.
– Nóra ébredj! – ráztam meg finoman, amennyire vissza tudtam fogni magam, nehogy infarktust kapjon. – Eltűntek a gyerekek!
– Mi van? – pattant ki Nóra az ágyból. – Hogyhogy eltűntek? Hova tűntek? Kamilla! Palkó! Kamillaaaaa! – kiáltozott a verandán.
– Megnéztem őket mindenhol az udvarban. Kiabáltam is. A kapu zárva, azon nem mehettek ki…
– A kismotorok megvannak? Kamilla délután motorozni akart az ösvényen.
– A motorok? Azt nem néztem, de mondom, hogy a kapu zárva.
– Az nem jelent semmit. – Nóra már rohant is előre. – Itt voltak a motorok az első verandán. Most nincsenek itt. Az udvarban?
– Nem, nem láttam…
– Ezek kiszöktek! – Nóra ment pár lépést a kerítés mentén. – Ide nézz!
A rózsabokor mellett a kerítésnek támasztva ott állt a kis lépcsős sámli, körülötte halomban megtépázott rózsafejek, egész sziromszőnyeg.
– Kimásztak?!
– Kamillától kitelik. Hozom a kulcsot – Nóra visszarohant a házba a lakatkulcsért. Bezárta a bejárati ajtót, a kapuról lefejtette a többszörösen rácsavart biztonsági láncot. – Futás! Tudsz futni?
– Hát… futni már nemigen, de sietni még valahogy. Hű, de elverem a valagukat. Legalábbis Palkóét. Szerinted merre menjünk?
‒ Az erdő felé. Biztos az ösvényre mentek motorozni, Kamilla fájához.
Átmentünk a mi oldalunkra, át a „nagyúton”, amin évről évre érezhetően nagyobb lett a szomszéd faluba tartó átmenő forgalom. Amikor megvettük a telket, még a kutya sem járt erre, most meg a frász tört ki sokszor, olyan sebességgel húztak el az autók a gyakorlatilag csak másfél sáv széles, járda nélküli úton. Befelé, a szőlőhegy kanyaraiból beérve csábítja őket az egyenes lejtő, a falu felől érkezők pedig a dombot megmászva itt vesznek lendületet. Életveszély.
„Kamilla fáját” Kamilla sajátította ki magának. A kisutcánk Szilágyiék háza sarkánál erdei ösvényként folytatódik, ami levezet a faluba. Általában csak a temetőig szoktunk elsétálni, mert ott kezdődik a meredek, kanyargós aszfaltos út, ami a kidőlt-bedőlt kerítésű faluszéli viskók acsarkodó kutyái mellett visz be a házak közé. Visszafelé félúton mindig megálltunk az érdekesen nőtt fiatal juharfa mellett. Különlegesen kunkorodó ágaira már egy kétéves gyerek is fel tudott kapaszkodni, és az ágak tövénél ketten is kényelmesen el tudtak helyezkedni. Volt még egy hosszú, kinyúló ága is, direkt hintázásra való. Pont olyan vastag, hogy a kis kezek jól meg tudták markolni, ahogy az egyik nagy göcsörtről ágaskodva rácsimpaszkodtak, és pont olyan magasan volt, hogy ha már nem bírták a kapaszkodást, biztonságosan le tudtak huppanni a földre. A két gyerek sokszor félóráig is elücsörgött a fán, mint kis mókusok, és lelkesen majszolták a képzelt mogyorókat, amiket nekünk kellett újra és újra feldobni nekik – nehogy úgy érezzük, kihagynak minket a játékból.
De most Kamilla fája üres volt. Az idegességtől és a rohanástól bekeményedett a hasam. Meg kellett állnom.
Nóra, cserkész múltját latba vetve próbálta kifürkészni a porban a kismotorok nyomát, de nem talált semmi értékelhető jelet.
Újra kiáltozni kezdtünk. Csak nem mentek be a fák közé? Anikó mesélte, hogy valahol a völgyben van egy régi, befedetlen kút, vigyázzunk, ha arra sétálunk, csak pár hosszú faág van sátorként fölé emelve…
– Nincsenek meg a gyerekek? – Anikó lépett a kerítésükhöz, aki a hátsó udvarban épp almát szedett a már előző évben termőre fordult fáikról. (Rajtunk kívül mindenkinek volt annyi esze, hogy már telekvásárláskor ültetett néhány fát.)
– Nincsenek. Nem láttad őket?
– Nem! Csak nemrég jöttem ki, nem is hallottam semmit – Anikó lerakta a félig szedett kosarat. – Jövök, segítek keresni.
– Váljunk szét! – javasolta, amikor odaért hozzánk. – Én lemegyek a faluba. Nóra, te nézz körül a fenyőerdőben, és a völgyben. Gyömbi, te meg… szerintem menj vissza a házhoz, hátha vissza…
– Úristen! – Nóra éles sikoltása félbeszakította Anikót. Hátraperdültem, hogy lássam, mitől rémült meg, de nem volt mögöttem semmi.
– A Bori! Otthagytuk a Borit!
– Basszus! Basszus! – ahogy rohanni kezdtünk vissza a ház felé, hirtelen rám tört a vihogás. (Rögtön eszembe jutott, amikor egyszer egy gyerekkori osztálytársam röhögőgörcsöt kapott, amikor megtudta, hogy meghalt a nagypapája. Később azt mondta, annyira ideges lett, hogy így jött ki rajta.) Nóra megrovóan nézett hátra, de aztán az ő szája is széles vigyorra húzódott. Két ekkora hülyét!
– Nem vagyunk normálisak! – mondtam ki én a diagnózist, mire hangos hahotába váltottunk. Elég nehéz volt így futni.
– Én azért lemegyek a faluba – hallottuk még Anikót, ahogy utánunk kiált.
Kis kerülőt téve átszeltük a velünk szemközti üres telket – most épp térdig érő vadvirágos kaszáló –, és a rét másik oldalát határoló kis fenyőerdő szélén, már lehiggadva, újra kiabálni kezdtünk Kamilla és Palkó után.
A kis fenyvest csak nyolc-tíz éve ültethették, de pár éve egyáltalán nem gondozták. Letört ágak, elszáradt és kidőlt fenyők, reményt kapott cserjék, és törekvő gyertyán- és juharmagoncok tették izgalmassá az eredetileg szabályosan ültetett erdőt. Palkó előszeretettel vonszolt be engem a fák közé, hogy naponta legalább egyszer átvágjunk az alulról kopaszodó vörösfenyők karcos tűlevelei között, ahogy ő nevezte, a törpék birodalmán. Az aljnövényzet nélküli, napsütötte, romantikusan ritkás erdő cirka ötven méteres távját kanyargós, zsákutcákba torkolló ösvények, kidőlt fatörzsek, áthághatatlan galagonyabokrok nehezítették – és a törpékhez (meg az emberkölykökhöz) igazított százhúsz centin záródó tűlevelek, ami alatt Palkó délceg vitézként, én viszont gyakorlatilag csak kétrét görnyedve, vagy térden csúszva tudtam közlekedni az amúgy puha, ruganyos barna tűlevélszőnyegen. Az utóbbi időben ez már eléggé nehezemre esett, így sokszor beengedtem Palkót egyedül a rengetegbe, én meg oldalt, az erdő szélén, a szántóföldön, légvonalban követtem. Öröm volt látni, ahogy Palkó a tízperces kaland végén büszkeségtől dagadva bukkan ki a fák közül, hogy egy gyors puszilkodás után visszamasírozzon.
Pár hangos hahózás után beláttuk, hogy itt sincs a két szökevény.
– Vegyük fel Borit, és menjünk el a Sárkányverem felé – lihegtem Nóra mögött, és belekapaszkodtam a vállába, hogy fel tudjak menni az öt lépcsőfokon a kiskapuig. – Hátha arra mentek…
A Sárkányverem, ahogy a gyerekek a jó akusztika miatt elnevezték (csak úgy visszhangzott itt a sárkányüvöltés) a szőlőhegy határában húzódó hangulatos, enyhe lejtésű völgy, ahol gyakran szoktunk sétálni, mert nem túl hosszú íve visszakanyarodik a falu felé.
Nóra lerázta magáról a kezem, és csak futtában bólintott. Idegesen rángatta a kulcsot a bejárati ajtó robosztus kovácsoltvas zárjában, ami nem akart kinyílni.
– Ezt a szart… Mér’ kell nekem mindig eredeti régiség… Holnap lecseréltetem Kopival. A ronda alumínium legalább működik – és belerúgott a gyönyörű, egyedi gyártású, osztott üveges dupla faajtóba. Erre a zár végre elfordult. Nóra feltépte az ajtót, és berontottunk a lakásba. Nóra odaugrott Borika szobájához, és nagy lendülettel benyitott. A következő pillanatban viszont lefékezett, ami miatt én a nagy hasammal nekiütődtem, és lepattantam róla, mint egy strandlabda.
– Ááá! – jajdultam fel. – Baj van?
– Ezt nem hiszem el… ‒ támaszkodott Nóra az ajtófélfának, kezébe hajtotta a fejét, és rázkódni kezdett a válla. Arrébb taszigáltam, és a legrosszabbra is felkészülve befurakodtam a szobába, hogy én is lássam, mi borította ki ennyire.
Borika a kiságyában feküdt, összeszorított szájjal, kimeredt tekintettel, és remegő karokkal teljes extázisban csapkodta a rácsokra kétoldalt felerősített két kismotor szalagokkal és matricákkal feldíszített kerekét. A kiságy alatt, összegömbölyödve, mint két kismacska, Kamilla és Palkó a legnagyobb békességben aludt.
Nóra felemelte a fejét, és már hangosan röhögött. A hirtelen megkönnyebbüléstől én is nevetni kezdtem, de ettől még jobban bekeményedett az aznap már sok megpróbáltatáson átesett hasam, úgyhogy próbáltam mély belégzésekkel lenyugtatni viháncoló idegeimet.
– Esküszöm, hogy nem voltak itt! – mentegetőztem, mielőtt Nórának eszébe juthatott volna, hogy az egész felhajtásért én vagyok a hibás.
– Simán el tudom képzelni, hogy bujkáltak valahol. Vagy elszöktek, de visszaosontak. De hogy jut eszükbe a motorokat a babaágyra kötözni? Még jó, hogy nem estek Bori fejére.
Nóra kivette az ágyból a tiltakozó Borikát, és már gombolkozott is, mert a nagy megkönnyebbüléstől áramlani kezdett a teje. Én felhívtam Anikót, hogy megvannak a büdös kölkök, ne keresse őket tovább, aztán elkezdtem kibogozni Kamilla rafinált, szuperbiztos csomóit. A zörgésre felébredtek a nagyok. Palkó rögtön sírni kezdett, mert beverte a fejét az ágy aljába, és vigasztalásul a motorját akarta, de azonnal. És hogy azzal együtt vegyem ölbe. Kamilla szemrehányóan fordult anyjához:
– Hol voltatok? Nem válaszoltatok. Sírtunk! Bori is sírt. De megvigasztaltuk. Palkó is odaadta neki a motorját, pedig az a kedvence.
– És nem tudtunk bemenni a házba! – tódította Palkó.
– Bemenni? Inkább kijönni, nem?
– Nem. Bemenni.
– De hát itt vagytok bent…
– Igen, mert bemásztunk az ablakon.
– Mi?! És hol voltatok előtte?
Kamilla érezte, hogy baj lesz, ezért átvette a szót.
– Itt hintáztunk a verandán.
– És aztán?
– Aztán homoktortákat sütöttünk.
– És aztán?
– Aztán kicsit motoroztunk.
Nóra könyörtelenül tovább kérdezte:
– És hol motoroztatok?
– A kisjárdán.
Kamilla méltó ellenfél, nem könnyen adja meg magát.
– És aztán hol?
– A verandán.
– Ééés aztán?
‒ Aztán… Palkó meg akarta nézni, hogy megvan-e még a Kamillafája.
– Hogy megvan-e? Palkó akarta megnézni?
– Én is meg akartam.
– Na, jó. Kimásztatok a kerítésen?
– Nem! Nem szabad kimászni a kerítésen.
– Most mondtad, hogy elmentetek a fához.
– Nem mentünk el! – ingatta a fejét Kamilla, hogy csak úgy röpködtek a copfjai. – Csak Palkó meg akarta nézni. Kivittem a nagysámlit a kerítéshez, és ráálltunk, hogy ki tudjunk nézni. De nem láttuk a fát, mert eltakarja többi fa. És akkor menyasszonyosat játszottunk. Én voltam a menyasszony, és Palkó szórta a fejemre a szirmokat. De nem sokat, mert nem szabad sokat leszedni…
– Ja, a fél bokrot lecsupaszítottátok. És utána hova tűntetek?
– Elmentünk mászútra.
– Hova? Mászútra?
– Ahova a menyasszony megy a vőlegénnyel. Motorral.
Ezt már egyikőnk sem bírta. Kitört belőlünk a nevetés. Kamilla látta, hogy ebből már nem lesz szidás, és megkönnyebbülten nevetni kezdett ő is.
– A Balatonra! Igaz, Palkó? – és már gurgulázva kacagott. Palkó csatlakozott, bár látszott, nem érti, min mulatunk ilyen jól.
– És hol volt a Balaton? – törölgette a szemét Nóra.
– Jaj, hát fent, az orgonabokroknál – nevetett Kamilla, mintha ez lenne a világ legviccesebb dolga. Palkó gurult a nevetéstől. Még Borika is mosolyra húzta a száját, és vidámakat sikkantott.
– És miért nem válaszoltatok, amikor kiabáltam, hogy hol vagytok? – kérdeztem.
– Mert kikötöttünk a titkos szigeten, és kincset ástunk el. A bokorban. Bugac is segített betemetni.
– És mit ástatok el? – kérdeztük szinte egyszerre Nórával.
Kamilla behúzta a nyakát.
– Ki lehet ásni…
– Mit ástatok el? – ismételte meg Nóra, fenyegetően.
– A te fülbevalódat – mondta Palkó büszkén. – Hogy ne vigyék el a kalózok.
– Melyik fülbevalómat? – vörösödött el Nóra.
– Mindegyiket. Ami ebben a szép dobozban volt – mondta Palkó, és máris előhúzta a virágmintás bádog dobozkát a pelenkázó komódból.
– Doboz nélkül temettétek el?! – tajtékzott Nóra.
– Nem, dehogy – nyugtatta meg Kamilla. – Az igazi kincses ládában.
– Az melyik?
– Hát, a faláda, amire mondtad, hogy a kincses. De abban csak papírok meg kártyák voltak. Azokat nem ástuk el.
– Az okmányokról beszélsz? – Nóra elkapta Kamilla vállát, hogy jól megrázza, de szerencsére ebben a pillanatban kopogtattak.
Anikó jött át, hozott egy kis finom almás pitét.
– Nyugalom, nyugalom – fuvolázta mosolyogva, és egyet perdülve odaterelt minket az asztalhoz. – Látom mindenki megvan épségben. Egyetek!
Az evés nagyon jól levezeti a stresszt. Főleg, ha még meleg, omlós, porcukorral hintett aranybarna csodát majszol az ember. Teli hassal viszonylag indulatmentesen sikerült kiásnunk a „kincset” és lemosni a dobozt. A konyhaasztal alatt megtalált házassági és születési anyakönyvi kivonatokról pedig szinte tökéletesen le lehetett radírozni a színes ceruzával rájuk rajzolt szivárványokat és szíveket a lekvárfoltok mellől. Megállapítottuk, hogy szülőnek lenni nem kevésbé izgalmas, mint jogásznak (Nóra) vagy tanárnak (én), és még csak el sem kell hozzá menni itthonról. Elgondolkozva simogattam meg a hasam. Ki tudja, lehet, hogy Misi jó gyerek lesz?
Olvasói vélemények, ár, MEGRENDELÉS >>>
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: