– A soha viszont nem látásra! – kiáltottam teli tüdőből, az erkélyünkről kihajolva, hogy csak úgy visszhangzott a napsugaras, fellobogózott lakótelep. A szemközti korlátokon támaszkodó nénik és bácsik elkerekedett szemmel nézték, ahogy vidáman körbeintegetek. Páran visszaintettek, többségük persze meg se mozdult, csak rosszallóan ingatta a fejét – már megint feltűnősködik valamelyik fiatal lakó.
Elégedetten sarkon fordultam, és csípőre tett kézzel megálltam a küszöbön. Már csak néhány kisebb doboz, egy utazótáska, a kishátizsák, a fürdőben felejtett kádállvány, és a piknik-kosárnak kinevezett, kétnapi hideg élelemmel megrakott viharvert, vesszőből font régi mózeskosár hevert a lecsupaszított szobában.
Augusztus huszadikára tűztük ki a nagy napot. Egyrészt, mert úgy véltük, az államalapítás ünnepe méltó évfordulója lesz a mi új életünk kezdetének is, másrészt, mert ezen a napon az egész család ráért segíteni a költözésben. Norbi és Apukám a nagyobb bútorokat egy kölcsönfurgonnal (Norbi főnökének a gesztusa) elvitték már az előző napon: a fenyőpolcokat, a franciaágyat, és a fél éve a barátaink garázsában várakozó nyersvászon huzatú rattan álom-ülőgarnitúrát. Elvitték a hűtőt és a mosógépet, az összecsukható étkezőasztalt, a három rozoga széket, és a számítógépasztalt. A költözés napjára „csak” a kisebb bútorok, mint a komód és a szétszerelt kiságy, a szőnyegek, függönyök, bedobozolt ruhák, cipők, könyvek, CD-k, a konyha- és a fürdőszekrény tartalma, porszívó, számítógép, tévé, hifi, tükrök, hintaszék, járgányok, játékok és párezer apróság maradtak. Elképesztő, mi minden fér el egy alig ötven négyzetméteres lakásban! Számolni sem tudtam, hányat fordultak reggel a fiúk, mire minden bekerült a furgonba.
Becsuktam az erkélyajtót, és még egyszer körbejártam a szobákat. A pelenkázó helye fölött a falon ott maradt a zsebes falvédő, amit még Palkó születése előtt varrtam.
Azért fura, hogy egyáltalán nem bántam otthagyni ezt a lakást, hiszen bármennyire is megutáltam a négy év alatt, mégiscsak ez volt az első közös otthonunk. A sok bosszúság mellett, a magunkra zárt ajtó mögött azért boldogan éltünk. Itt lettünk család.
Leszedtem a falvédőt, összehajtottam. Óvatosan ráültem az egyik doboz tetejére. Megsimogattam terebélyes hasamat, ott, ahol Misi baba legtöbbször dudorodni szokott, és elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy kétségbe estem, amikor Palkó megfogant. Annak ellenére, hogy mindig is magasztos gondolataim voltak leendő anyaságomról, amikor életem első terhességi tesztje egyértelműen pozitív lett, enyhe sokkot kaptam. Az első pillanat frenetikus örömét követően a pánikroham jelei kezdtek mutatkozni rajtam. Csak bámultam meredten a terhesteszt csíkját, még levegőt venni is elfelejtettem. Összeszorult a gyomrom, a lábaim elnehezültek, remegni kezdtem, majd ez az egész elkezdett felfelé kúszni, beszorult a torkomba, kapart egy ideig, aztán kicsordult a szememen, és csak folyt, folyt, megállíthatatlanul, hogy már semmit sem láttam. Odavánszorogtam a komódhoz, és belenéztem a fölötte lógó tükörbe. Néztem magam, ezt a bőgő, vörös arcot, aki én vagyok, mégis ismeretlen. Valami végérvényesen és visszafordíthatatlanul megváltozott. A tükörből egy új ember nézett vissza. Eltűnt a kislány, az idétlen kamasz, a hiú egyetemista, a fiatal csábító feleség – aki voltam. A rám meredő szempárból egy felnőtt nő, egy anya tekintete fúródott belém. Szinte szuggerálta, hogy felfogjam, más lettem. A testem és a lelkem mostantól nem csak az enyém. Új élet fejlődik bennem: új szövetek, szervek, csont és agy – még sosem voltam egyszerre kettő valaki! Minden lélegzetem, minden falat étel, amit lenyelek, egy másik embert is táplál. Az én gyermekemet, aki az én egy szem sejtemből, és szerelmem testének egy parányából fakad, aki belőlem és általam jön a világra.
– Milyen döbbenetesen fantasztikus! – kiáltottam fel, és körülnéztem, de rajtam kívül persze nem volt más a szobában.
Illetve dehogynem… Hirtelen rájöttem, hogy már nem vagyok egyedül, mégis, ezt az egészet, ha lesz is segítségem, egyedül kell majd végigcsinálnom. Éreztem, ahogy jeges félelem kúszik a szívemre:
– Uramisten, ez a gyerek éhen fog halni!
Főzési tudományom ugyanis, egy éves feleségként is, kimerült a tea, a kakaó és a vajas kenyér elkészítésében. A felismerésre újra felzokogtam, és elhatároztam, hogy e tekintetben is új életet kezdek, nehogy az én fogyatékosságom legyen az oka gyermekem pusztulásának! Máris úgy éreztem, tennem kell valamit, anyaként. Főztem egy adag tejbedarát uzsonnára. Aztán levelet írtam az újdonsült apukának, mégpedig a baba nevében. Bedobtam lent a postaládába, és remegő gyomorral vártam, mikor hangzik fel a lépcsőházban a dübörgés, ahogy Norbi felrohan. Negyedóra múlva be is robbant „Apa”, lendületből felkapott, majd félfordulattal letett, és átugrotta a piros fotelt, kétszer. Aztán belehuppant, arcát a kezébe temette, majd hirtelen felpattant és öklét a levegőbe rázva rikoltozni kezdett:
– Igen! Igen! Igeeennn!
Szóval örült. Ledőlt a kanapéra, magához vont, és elmerültünk együtt az új boldogságban.
***
– Mit kiabálsz, hogy zeng az utca? – riasztott fel az ábrándozásból Norbi, amikor Apuval felértek az utolsó fordulóért, és felsegített a dobozról. – Az öregeket kizökkented az apátiából. A délelőtti ribillióhoz még ők sincsenek hozzászokva.
– Csak elbúcsúztam – vigyorogtam, és Apukám kezébe adogattam a maradék dobozokat. Norbi felnyalábolta az utazótáskát és a két kajáskosarat. Én a hátamra kanyarítottam a kishátizsákot, és kezemben a kádállvánnyal kiléptem a lakás ajtaján. Egy erőteljes csavarással beforgattam a hevederzárat, és hátra se nézve, a hasamat követve leslattyogtam a lépcsőn. Színpadiasan szippantottam még egyet a forró betonfalak között terjengő ünnepi rántott hús szagból, majd beszálltunk a sofőr mellé a kis furgonba. Agyő, külvárosi panel, welcome, falusi idill!
***
A házban már készenlétben vártak a többiek. Anyu az udvaron a sóderkupacnál játszott Palkóval, és őrizte a babakocsiban alvó Annát, Emi húgom kilenc hónapos angyalkáját, aki kész csoda, hogy nem ébredt fel Palkó félpercenként felharsanó „Gyömbi mami, szép?” felkiáltására, ahogy töretlen lelkesedéssel örvendezett a századik csodás kavicsnak is. Laci, Emi népzenész férje egész nap a különböző városi ünnepségeken zenélt, de férfierőnek ott volt apukám, apósom, Tomi (Norbi nővérének, Bettinek a barátja), Öcsi, és egy haverja. Norbi anyukája, Márti mami hozta az ellátmányt. Én dirigáltam Emit és Bettit, mit hova tegyenek.
Lelkesedésem mindenkire átragadt. Apukám fütyörészett, Józsi papa dúdolgatott, Öcsiék poénkodtak és jókat röhögtek, mi lányok meg tapsikoltunk, amikor valamelyik helyiség szobaformát öltött.
Az egész napos munka után a család letelepedett a nappali szőnyegére leterített piknikpléd köré, elkölteni a jól megérdemelt uzsonnát. Ugyanis a berendezés még elég hiányos volt. Nem csak a méretes étkezőasztal és a megfelelő számú szék hiányzott (a következő munkanapra ígérte a hollandbútoros), hanem olyan fontos bútordarabok is, mint a ruhásszekrény – legalább egy! –, vagy a nappaliból a beépített polcrendszer polcai, illetve a dohányzóasztal vastag üveglapja. A tégla konyhaszekrényről, amit Norbi és egy kőműves barátja épített, még hiányoztak az ajtók, sőt a mosogatótálca is. A fürdőben nem volt tükör, a falak mentén parkettaszegély, és az asztalos is elfelejtett visszajönni, hogy feltegye az ablakok szegőléceit. De nem zavartak a félnomád körülmények. Nem mintha az ablakkereteknél dudorodó purhab túlságosan gusztusos látvány lett volna, vagy örültem volna, hogy a ruháink és könyveink még napokig (vagy ki tudja meddig) dobozokban állnak majd, vagy, hogy a mosókonyha mosdójában kell majd mosogatnom, és hogy be lehet látni az utcáról – főleg villanyfénynél.
Azzal is elég hamar megbékéltem (miután többször hiába küldtem a kőműveseket a jó fenébe), hogy sehol egy függőleges fal, sehol egy derékszög, a nappali vakolása spontán rusztikusra sikerült (Norbi aszfaltozó kollégái hiába iparkodtak jó kőművessé válni) és hogy érdekesen absztrakt formájúra sikerült a tetőtéri hálószobák ökörszemablaka fölötti gipszkarton borítás is.
Uzsonna után felmentem a lépcsőn, kezemmel élvezettel végigsimítottam a szép ívű épített korlát finom cseresznyeborításán. A szem alakú galéria korlátjára dőlve fentről gyönyörködtem a nappali íves fala mentén húzódó saját tervezésű, szintén cseresznyeborítású kemencepadka kecses vonalában, mely körülöleli a háromkürtős, méretes kéményt. Próbáltam elképzelni, milyen lesz, ha minden a helyére kerül: a karnisok, a függönyök, a polcrendszer, a lámpabúrák. Lent a többiek arról beszélgettek, milyen elégedettek a végeredménnyel. Norbi, ölében Palkóval körbevezette Lacit, aki nemrég megérkezett. Mikor anyu szedelőzködni kezdett volna, Emi, aki eddig a leendő vendégszobában szoptatta a kis Annát, bejött, és szót kért:
– Figyelem! Bejelentenivalónk van! Illetve kérésünk, anyuéktól. Légyszi, ne adjátok ki a lakást. Szeretnénk odaköltözni.
Szüleimnek felcsillant a szeme. Egyikőjük sem volt elragadtatva, hogy Emiék Pécsen élnek, egy másfél szobás lukban, albérletben.
– Képzeljétek, Laci itt kapott állást. Szeptembertől Szennában fog tanítani a művészeti iskolában! Most lett biztos, azért nem szóltunk eddig.
– Kislányom, ez szuper! Add ide a picit, majd én tartogatom – vette át Apu Annát. – Gyere ide Bandi papához – kezdett rögtön a csak az unokáknak tartogatott gügyögésbe. Emi folytatta:
– Pécsen is fog még tanítani, de arra gondoltunk, hogy a bázis itt lenne inkább Kaposváron. Mert hát két picivel egyedül, messze a nagymamitól… – elpirult, és anyura sandított.
Mindenki ledermedt.
– Aztán persze mi is minél hamarabb belevágnánk az építkezésbe, itt a mi telkünkön ‒ folytatta Emi, kihasználva a csöndet.
– Építkezés? És két picivel? Azt mondtad, hogy két picivel? – meredt ki anyu szeme, és lerogyott a kanapéra. – Miért csináljátok ezt megint?
***
Jól tudtuk, mire gondol. Sosem fogom elfelejteni, amikor másfél évvel azelőtt, pont azon a bizonyos sorsfordító márciusi napon csörgött a telefon. A részeg szomszéddal folytatott eszmecsere után épp indultam anyuhoz, hogy babakocsi-tologatás közben megbeszéljük, hogyan tovább, mikor Emi hívott. Megörültem, amikor megláttam a húgom nevét a kijelzőn, mert épp nagyon hiányzott. Kamaszkorunkban lettünk legjobb barátnők, azóta mindent megbeszéltünk, mindenről tudtunk, ami a másikkal történik. Néhány hónapja viszont alig találkoztunk, mert pár hét együttjárás után Pécsre költözött új barátjához, Lacihoz, akivel eddig még csak egyszer sikerült találkoznunk. Azt hittem, azért hív, hogy valahogy menjek le hozzájuk a másnapi táncházba, ahol Laci zenél, hogy végre megismerkedjünk rendesen. De csak ennyit mondott:
– Halló…? Szia! Csak azt akarom… vagyis… na, szóval… Terhes vagyok.
Szólhatott volna, hogy üljek le, mert így majdnem a cipősszekrény mellé tottyantam. Ölemben a már beöltöztetett Palkó baba nyöszörögni kezdett. Félkézzel betettem a hordozóba, a másik kezemben a telefon odaragadt a fülemhez.
– Nem mondasz semmit? – lehelte Emi a jó tíz-másodperces csend után.
– De. Mi vagy?!
– Terhes – ismételte meg húgom. Ez másodszor is ütött. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Hiszen csak pár hónapja ismerkedtek meg. Eminek éppen se rendes állása, se normális lakásuk, ezt a Lacit alig ismerjük… Újabb pár másodpercnyi süket csend után Emi sírós hangon megszólalt:
– Most megvetsz?
– Mi? Dehogy! Jajj, dehogy! Csak… Basszus! – felálltam, és a telefont az állam alá szorítva, bele-bújtam a pelenkázótáskába, felkaroltam a hordozót a sírásra kapcsolt Palkóval, és kiléptem a lépcsőházba. – Biztos jó ötlet? Illetve most már ez van, tudom. De most mi lesz? Laci mit szól hozzá?
– Örül. És el is vesz feleségül.
Na, hál’ istennek. Akkor nincs nagy baj. Ha a srác is akarja… Legalább most majd megismerjük.
– Nem mostanra terveztük, de így is jó – folytatta Emi, hallhatóan megkönnyebbülve. – Ő is velem képzeli el az életét, én is vele. Ezt már megbeszéltük régebben.
– És hány hetes vagy? Mikor lesz az esküvő? Anyuék tudják?
Teljesen izgalomba jöttem. Az én költözési tervemről szinte meg is feledkeztem.
Pár hetes lehet, esküvő talán májusban, amikor még nem lesz nagy a hasa, de már szép idő lesz, anyu nem, még nem tudja. Még ne is mondjam neki, majd ő. Majd talán holnap. Csá, majd beszélünk, köszi.
Nem mondhatnám, hogy nyugodtan toltam a babakocsit a suliig. Anyuval a Szabadság parknál álló gimi mellett találkoztunk, ahova mi is jártunk, és ahol ő húsz éve tanított, pár éve igazgatóhelyettesként. A suli melletti park gyönyörű, szerettünk itt sétálni. Anyu csinosan, a szokásos röpködő lendülettel jött kifelé. Mindig büszke voltam rá, hogy ilyen fiatalos. Sokáig lányos alakja csak akkortájt kezdett gömbölyödni – a nagymamaság volt az oka? –, nyakszirtig érő, fényes fekete hajában viszont nem volt még egyetlen ősz hajszál sem. Odasietett hozzánk, olvadozó szeretettel mosolygott Palkóra, de nem ért hozzá, nehogy felébressze. Aztán rám nézett, elcsodálkozott, és nekem szegezte a kérdést:
– Terhes az Emi?
Ledöbbentem.
– Ezt most honnan veszed?
– Hát rád van írva! Nem baj, számítottam rá. Sosem akart tőled lemaradni semmiben. – Átvette a babakocsit, és lendületesen tolni kezdte. – Remélem, azért majd engem is felhív. Na, mondd el a részleteket! Aztán majd meglátjuk, mit tudunk tenni.
***
Hát most, itt az új nappalinkban, azért megszeppent egy kicsit. Egy-egy gyerek már van, hetek múlva itt egy újabb baba – Misi, épp most fejeztünk be – nagyjából – egy építkezést… Most rögtön bele kell ugrani még egy baba- és házprojektbe? Segélykérőn nézett apura, de ő csak belenyomta Annát a kezébe, és felállt.
– Huhuhúúú! – harsant az a hangos, őszinte örömöt jelző nevetése, amit csak ritkán produkál, de amitől én épp ezért mindig felvidulok; megveregette Laci vállát, aztán magához ölelte Emit:
‒ Hát, szívből gratulálok nektek, kislányom! Láttam én, hogy megint vastagabb a derekad…
Eminek – szinte hallani lehetett – hatalmas kő esett le a szívéről.
– Nem fogunk unatkozni, mi, Mama? – húzta magához hüledező Anyukámat is, akinek egyik karján Anna ült, a lábába meg Palkó csimpaszkodott, láthatóan érezve és élvezve, hogy fontos események részese lehet. – Mikor születik?
– Márciusban!
Mikor máskor?
***
Két órával később Palkó már békésen aludt a mi hálónk melletti, nyugatra, a kisutcára néző tetőtéri kis babakuckóban. Egyáltalán nem okozott neki megrázkódtatást, hogy a kiságya átkerült egy másik lakásba. Igaz, hogy ki is merült az egész napos sürgés-forgásban.
Norbival a keleti fekvésű, nagy, egyelőre még üres (pontosabban ruhás- és ilyen-olyan zsákokkal teli) leendő gyerekszoba ablakában álltunk. Én már nem nagyon tudtam kihajolni a hasamtól, de még így is simogatta a bőröm a beáramló langyos levegő. Napok óta rezzenéstelen kánikula volt, frissítően hatott még ez a minimális légmozgás is. Nem kapcsoltuk fel a villanyt, hogy lássuk a világhírű zselici égbolt tömérdek csillagát, amik közül most, ha szerencsénk van, lehullik néhány, hogy teljesítse titkos kívánságainkat. A szomszéd telekről nemrég kaszált, friss széna illata áradt, és a szemközti völgyekből felhallatszott a szarvasok bőgése. Hirtelen lehullott egy csillag, és Norbi átölelt. – Szeretlek – súgta a hajamba, és hangja végighullámzott a testemen. Hagytuk, hogy elhatalmasodjon rajtunk a tömény romantika, mely hamarosan még tovább fokozódott. A város fölött ugyanis színes fények villantak fel és omlottak szét, majd alig hallhatóan ideért a fényeket kísérő pukkanások és dörrenések hangja is. Szerelemtől kifáradtan könyököltünk az ablakpárkányra, és bámultuk az ünnepi tűzijátékot. A levegő nehéz volt és meleg, mint egy vastag gyapjútakaró.
Az előttünk elterülő bámulatos díszletre közben egyre mélyebb sötétség borult. A hold elé vastag, grafitszürke felhő kúszott, és elhallgattak a szarvasok. A tűzijáték dörrenései közé furcsa, félelmetes moraj keveredett. Messze, a szemközti dombok fölött villámlani kezdett, az üres szomszéd telek alatti akácos hirtelen felzúgott és hullámzani kezdett. Az első elszabadult széllökés szinte bedobott minket a szobába. A következő pillanatban vakító fény csattant és iszonyú mennydörgés remegtette meg a házat.
– Áááááá! – mindketten felordítottunk, majd kitört belőlünk a röhögés. Aztán kipp-kopp-kipp-kopp-csatt-csatt – mintha kavicsokkal dobálnák a tetőt.
– Csukd be az ablakokat! – kiáltott Norbi. – Én gyorsan beállok az autóval a garázsba. Ez jég!
Kaptam egy gyors puszit, aztán lerohant a lépcsőn, úgy ahogy volt.
– Meztelen vagy! – vihogtam.
– Tudom! – perdült egyet a lépcsőpihenőnél, és futott tovább. Átmentem Palkó szobájába, onnan néztem meghatódva, ahogy a nyár végén is fehéren világító erős habtestével mezítlábas indiántáncot jár a kisutca fekete zúzott kövén az autóig.
Palkó nem ébredt fel. Szerencsére a vihar északkeletről támadt, így az ő szobájában szélcsend volt. Takarónak szánt vékony lepedőjét is lerúgta magáról, egy szál pelenkában nyugodtan aludt. Könnyű plédet terítettem rá, mert a levegő pillanatok alatt érezhetően lehűlt. Csapzott haját kisimítottam az arcából, ő nagyot sóhajtott. Finoman megpusziltam, nehogy felébresszem, aztán siettem bezárni a többi ablakot. Mire végeztem – a csaknem hét hónapos hordóhasammal már nem voltam forgószél –, Norbi is visszajött, marka tele cukorborsónyi jéggolyóval, sűrű fekete hajából csöpögött a víz.
– Ezt nézd! Most már nem esik a jég, az eső viszont szakad.
– Azt látom.
A „meditálótér” tetőablakán ömlött az esővíz. A nappali földig érő panorámaablakán át döbbenten figyeltük, ahogy a kőkeményre döngölt terasz agyagos földje bugyborékol a rázúduló hatalmas vízmennyiség alatt. Gyorsan kerestem Norbinak egy törölközőt a fürdőbe tett dobozból, és előbányásztam egy-egy alvós pólót a nagytáskából. A zoknis, bugyis és alsógatyás cipősdobozokat már délután elrendeztem a hálószobában, az ideiglenes szekrénynek kinevezett, lefüggönyözött fenyőpolcon, úgyhogy legalább már azokat nem kellett keresgélni. A folyosóra került ágyneműtartó komódból elő kellett vennem a vastagabb paplanokat, mert határozottan hideg lett. Palkóra is ráadtam egy pólócskát – szerencsére erre sem ébredt fel. Már éjfél körül járt az idő, mikor végre bebújtunk az ágyba. Hátrabillentettem a fejem, hogy kilássak az ágy fölötti – egyelőre függönytelen – félköríves nagy ablakon, de csak sűrű feketeséget láttam. Halálosan fáradtnak éreztem magam. Norbi máris horkolt. Becsuktam a szemem, és abban a pillanatban elaludtam.
***
Arra ébredtem, hogy Palkó áll a fejem fölött a párnámon, orrát nekinyomja az ablaküvegnek, és lelkesen kiabál:
– Traktor! Traktor!
Aztán:
– Kombájn! Kombájnok!
Aztán:
– Piros traktor! Meg egy óriás kombájn!
Félig felültem, és hunyorogva kibámultam az ablakon. Nem mintha sütött volna a nap. Az ég szürke volt, és széllökések borzolták a bádogpárkányon felgyűlt kis tócsát. Valószínűleg egész éjjel szakadt. A nedvesen csillogó tető fölött pont kiláttam az útra. A hosszú emelkedőt hangos hörgéssel mászták meg a hatalmas járművek, kifulladás után a házunk előtt vettek új lendületet.
– Kimegyünk a kombájnokhoz? Felülhetek a kombájnokra? Hova megy a sok kombájn?
Palkó teljesen extázisba került.
– Biztos mennek aratni, a szőlőhegybe – mondtam – bár jól keresztbe tett nekik az időjárás. Jól aludtál az új szobádban?
– Hova tette az időjárás?
– Tessék? Ja, keresztbe tett. Az azt jelenti… Mindegy. Esőben nem jó aratni.
– Mert a kombájn nem szereti az esőt? – Palkó élvezettel használta a kombájn szót. Egyébként is imádott beszélni (másfél éves kora óta folyékonyan, beszédhiba nélkül), okosakat kérdezni, és új gondolatokat kombinálni a kapott válasz alapján.
– Igen. Nem szereti.
– De a kombájn erős.
– Igen.
– Erősebb, mint apa?
– Hát… Tényleg, hol van apa?
– Kombájnol?
– Nem hiszem. Gyere, felöltözünk, és lemegyünk reggelizni. Jujj, de tele a pelusod!
A sárgásbarnára színeződött súlyos bugyor már csaknem Palkó térdéig lógott. Átmentem a babaszobába tiszta pelenkáért. A szobában nagyon büdös volt – egy kétéves pisijének bizony eléggé szúrós szaga van. Kitártam az ablakot, hogy kiszellőztessek, és lenéztem a (leendő) előkertre. Elképesztő látvány tárult elém. A hevenyészett drótkerítés összetákolt kapuja bedőlve, letört gallyakkal díszítve. A házig vezető raklapok félig belesüllyedve a dagonyába. Te jó ég! Mi lehet az udvaron? Visszaléptem a hálószobánkba, feltérdeltem az ágyra, hogy lelássak az udvarra. Egybefüggő sártenger, beterítve letört ágakkal és falevelekkel. Előző héten Norbi ugyanis felszántatta az egész, ezerhatszáz négyzetméteres udvart a majdani gazmentes gyep reményében. Hogy majd sűrűn bevetjük szupererős „sport” fűmaggal, és akkor csodaszép lesz, lehet rajta mezítláb szaladgálni, heverészni. Egyetértettem vele, és én is csak legyintettem az egész életüket földművesként leélt dédikre, akik szerint a gaz úgyis csak a gyomirtóval megy el, a tiszta fűmag humbug. A már pár hete beköltözött erdész szomszédaink, Szilágyiék is próbáltak lebeszélni, szerintük bőven elég, ha lekaszáltatjuk, aztán végigtoljuk a gazon a fűnyírót, mint ők – az eredmény ugyanolyan lesz. Csak nem kell heteket várnunk, amíg zöld lesz az udvar. Nem hallgattunk rájuk. Majd meglátják, micsoda pázsitot varázsolunk!
Gábor jó szomszédként nem vitázott velünk tovább. Sőt, nemcsak áthozta a traktorját, hanem ő maga szántotta fel az udvart, majd az eke helyére ráakasztotta a boronát, hogy elsimítsa a félméteres barázdákat. Nagy bajuszú, karakteres arcával, zöld erdészpulóverében és gumicsizmájában olyan volt, mint egy igazi gazda. Láthatóan élvezte a munkát. Norbi ráállt a boronára nehezéknek, és már indult is az egyszemélyes, őrült fogathajtó verseny. Fel-le vágtatott az ezer lóerős szerkezet az udvarban, Norbi, mint egy őrült cowboy, fél kézzel lengette festékfoltos baseball sapkáját, és minden fordulónál nagyokat kurjantott. Akkor jó ötletnek tűnt, a mókával együtt, most viszont elbizonytalanodtam a rengeteg csupasz sár láttán. Levittem Palkót a konyhába, és az egész falat betöltő panorámaablakon át kinéztem a félig fedett teraszra.
– Úristen!
– Medence? – örült meg Palkó, és kalimpálni kezdett, hogy tegyem le, ki akarja próbálni.
– Nem, kicsim. Ez a terasz… Itt most nem tudunk kimenni.
A félkörívben lerakott zsalukő szépen megfogta a még feltöltésre váró, néhányszor már ledöngölt teraszon az esővizet. Felhívtam Norbit, miközben elkezdtem melegíteni Palkó tejét.
– Szia! Hol vagy? Hihetetlen, hogy mennyi eső esett! A teraszon áll a víz. Láttad?
– Láttam hát. Te nem láttad, hogy írtam cetlit? Az eresz aljánál elengedett az illesztés, úgyhogy a tetőről az összes víz a teraszra folyt. Lejöttem a kisboltba, bevásároltam, ott a friss kifli a kenyértartóban.
– Jaj, tényleg! De jó, köszi! – rögtön bele is haraptam a ropogós héjú, puha belű kiflibe. Ilyen nincs a Tescoban!
‒ És bejöttem a városba ‒ folytatta Norbi ‒, de gyalog, mármint busszal, mert nem tudtam kiállni a garázsból. Az egész lejáró merő sár. Képtelenség feltolatni. Muszáj lesz még a héten lebetonozni az egészet, meg megcsinálni a kisjárdákat is.
– Beton…? Nem azt mondtuk, hogy térkő lesz? Az a rusztikus, amit kinéztünk.
– Hát, muszáj megcsinálni valahogy, de a kőre már nincs pénzünk.
– Tudom. – Elkeseredtem. – De a beton annyira ronda!
– Viszont legalább lehet rajta közlekedni. És bármikor fel lehet törni, lekövezni. Majd egyszer megcsináljuk.
– Majd egyszer… – ezt már ismerem. Az azt jelenti, hogy soha. De beindult a képzeletem. Majd kiszínezzük a betont, és kidíszítem. Kirakom kaviccsal, vagy belekarcolok valamit. Szép nagyfejű tulipánokat! A teraszra pedig akkor is a rusztikus térkő lesz, ha koldulnunk kell!
***
Nem sokkal később gumicsizmába bújva kimerészkedtünk a házból, az első ajtón át. A dülöngélő raklapokon egyensúlyozva sikerült kijutni a kisutcáig. A mélygarázshoz legfeljebb seggen csúszva lehetne lemenni, meg kell várnunk, amíg felszárad annyira, hogy meg lehessen közelíteni. A kocsit hogy fogjuk kiszedni, nem tudom… Jó nagy hülyeség volt leállni. A garázslejárót megkerülve elcuppogtunk hátra a teraszig, ahol szomorúan konstatáltam, hogy a szép udvartól messzebb vagyunk, mint valaha. Felhívtam Norbit.
– Hozzál fűmagot is! Még ma el kellene vetnünk. Ellep minket a sár! És kell normális járda és terasz, mielőtt Misi megszületik. Raklapon nem lehet babakocsit tolni! Legalább végre eltűnik az utolsó sóderkupac is. Palkó kap majd helyette egy rendes homokozót, a kis akácfa árnyékába. Szólok a szakiknak.
Ha elkap a harci kedv, nem tudok megállni. Azonnal tárcsáztam a „köveseket”. Kisírtam, hogy már jövő héten nekiálljanak a terasznak. Addigra kipucoljuk, kiszárad. A korlát megépítése sem várhat. A terasz házfallal határolt egyik oldala ugyanis egészen kinyúlt a mélygarázs majd’ három méter magas, függőleges támfala fölé. Életveszély, hogy egyelőre csak a terasz szélére kupacolt, építkezésről maradt szöges deszkák védenek a leeséstől. Belegondolni is borzalmas, hogy Palkó esetleg rámászik, először véresre sebzi a kezét-lábát a szögekkel, aztán lezuhan és kitöri a nyakát… Néhány deszkát addig is gyorsan szöggel befelé fordítottam, csökkentve a kockázatot.
– Gyere Palkó, átmegyünk a szomszédba, kölcsönkérjük Gábortól a nagy vashengerüket. Azzal lehet ám a fűmagot a földbe tömöríteni! Te meg vödrözheted majd a vizet a teraszról. Palkó! Hol vagy, kicsim? Palkóóó!
A kisutca felől sikoltozás – Palkó! – és kiáltozás ütötte meg a fülem. Nem zuhant le a garázshoz, de akkor mi történt? Szaladni kezdtem a vájat mentén, a majdani járda vonalán, de a lejtős kanyarban csúszkálni kezdtem a sárban. Nem akartam ekkora hassal hanyatt esni, ezért előrehajoltam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, de a pocakom súlya előrehúzott, és négykézlábra dőltem. Nem ütöttem meg magam, de sáros lett a ruhám, a kezem, és bekeményedett a méhem.
Újabb gyereksikolyt hallottam. Hasamat fogva sikerült felállnom, és a síkos agyagon óvatosan, de amilyen gyorsan csak tudtam, korcsolyáztam a kisutca felé. A ház takarásából kiérve a hang irányába néztem, és megdermedtem.
Szilágyiék három gyereke, (a tizenkét és tíz éves nagylányok, Boróka és Ancsa, és a nyolcéves kisfiú, Bálint) beültették Palkót Bálintka házi tákolmányú kis kétkerekű kordéjába, és felváltva húzgálták fel-le a kisutcában. Palkó örömében sikongatott. Dühömben majdnem elsírtam magam. Halálra rémülök, hogy mi lett a gyerekkel, elesek a sárban, ezek meg hancúroznak!
– Hol szöktél ki te büdös kölyök? – álltam a gyerekek elé. – Nem szabad kimenni a kapun egyedül! Azt hittem, elvesztél, vagy lezuhantál!
– Nem. Itt vagyok! – vigyorgott rám Palkó, jósága teljes tudatában. – Sáros a kezed – állapította meg rögtön. – Menjél kezet mosni!
– Te…! – kezdtem, de a lányok elkezdtek kuncogni:
– Milyen cuki…
– Nagyon – sóhajtottam. – Na, jól van, játszhattok tovább, csak legközelebb szóljatok, ha látjátok Palkót az utcán. Ő még kicsi, nem jöhet ki egyedül, nehogy kimenjen a nagy útra.
Nem tudtam rájuk haragudni, de a dühöm nem múlt el. Kellett nekem családi ház! Egy napja se lakunk itt, máris baj történik! Hogy fogok itt mindent rendben tartani, mindent és mindenkit koordinálni? Olyan az udvarunk, mint egy disznószaros tanya, én meg mint a disznószaros jobbágy disznószaros felesége, aki – már láttam is a lelki szemeimmel – mindjárt lebabázik, egyszer, meg majd még egyszer, meg ki tudja hányszor, és csak állnak majd szegény mezítlábas purdék a sárban, én meg szitkozódva szidom őket meg az apjukat, aki sosincs itthon… Elfutotta szemem a könny.
– Nagyon megütötted magad? – lépett mellém Gábor felesége, Anikó, és megsimította a karom.
– Jaj, nem. Köszönöm. Csak… Kezdek kétségbeesni. Belekaptunk ebbe az egészbe, a ház, az udvar, meg a gyerekek… Nem tudom, hogy csinálom végig. Minden olyan egyszerre van, és most hirtelen olyan lehetetlennek tűnik az egész. Tegnap még olyan lelkes voltam, és olyan erősnek éreztem magam. Most meg… Mi lesz, ha megszületik a pici?
– Erős is vagy! Csak most hormonálisan érzékeny, mindenre. Nézd meg, mennyi mindent megcsináltatok! Az eső majd felszárad, a fű kinő, a nap kisüt – Anikónak olyan a hangszíne, hogy meditációs CD-ket kellene felmondania. – A gyerekek meg olyan hamar felnőnek. Persze nem azt mondom, hogy könnyű. De – és hidd el, ez a mondat életmentő – ezek csak korszakok! Pár év múlva, amikor majd a gyümölcsfák árnyékában hűsölsz a fűben, csak a fotókról fogsz emlékezni a sóderre meg a sárra.
Lehet. Megtöröltem a szemem, és nagyot sóhajtottam. Most viszont azonnal kell egy rendes drótkerítés. Kapuval, szép sárga akácdeszkából, terméskő oszlopokkal. Zárható.
Anikó kint maradt a gyerekekkel, amíg átöltöztem, aztán behívott minket tízóraizni. A bejárati ajtó fölött finoman megcsendült a szélcsengő, ahogy beléptünk a tágas előszobába. A nappali-konyha-étkező közös terét belengte a frissen sütött, meleg, foszlós kakaós kalács illata. A hatalmas asztalon levő tálban kifényesített piros almák mosolyogtak. Az ablakon bekukucskált a muskátlis ládában nyújtózkodó cirmos cica, majd visszagömbölyödött, és kifordult, mint egy kis hernyó, hogy süttesse magát a szertefoszló felhők mögül hirtelen szétáradó napfénnyel. A gyerekek csicseregve körbeülték az asztalt. Anikó tányérokat varázsolt elénk, pöttyös szalvétával, és már szelte is a kalácsot, amelyből minden vágás mentén kunkori gőzfodrocskák szöktek fel, hogy a következő másodpercben semmivé váljanak. A kalácsdarabok mellé rögtön hófehér belű almagerezdek kerültek, és csak úgy harsogott az almahús a gyerekek fogai alatt. Málnaszörpöt kaptunk még szívószállal, az apró buborékok pedig addig csiklandozták az ember nyelvét és torkát, amíg nevetni nem kezdett.
Igen, igen, igen! Éljen a boldog falusi élet! Menni fog nekem is. Ezek csak korszakok. Majd Anikó segít!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: